2024.07.13.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Fellinger Károly meséi (Mátyusföldi és csallóközi gyűjtések)

Fellinger Károly meséi (Mátyusföldi és csallóközi gyűjtések)

5 min read
Így esett, úgy esett, mesemondással töltötték az egész telet. Ki a meséket hallgatta, nem ismer rá apja, anyja.

JUHANN, A MESEMONDÓ

Erre, arra, amarra, meghalt Szimőn, a mesemondó cigányasszony, akit mindenki Juhannak hívott.

– Szegény, még igazán élhetett volna, alig volt száz éves! – óbégattak a helyi romák.

– Ő is pótolhatatlan lesz, ha eltemetik, a temető tele van pótolhatatlan emberekkel – világosította fel a népet nagy bölcsen a vajda.

– No és miben halt meg? – érdeklődtek az elhunyt negyedi rokonai.

– Miben, miben? Hát abban a kék bő szoknyájában meg a lyukas papucsában – mondta a vajda.

Úgy döntöttek, virrasztanak fölötte, s elkészítik kedvenc ételét, vagyis a savanyú káposztalevélbe tekert, darált kecskehúst. Bement a vajda az ólba, és leölte Juhann egyetlen fejőskecskéjét.

Hogy megharagudott erre Maris, a szomszédasszony, aki boszorkány volt!

– Átkozottak! – morfondírozott magában. – Hogy velem most mi lesz, arra nem gondol senki?! Hisz eddig minden este annak a kecskének a tőgyéből szívtam a meleg szíverősítőt! Hol találok még egy ilyen kecskét? No, ezt megbosszulom!

És máris fekete macskává változott. Az volt a terve, hogy amikor a temetőhöz ér a halotti menet, balról jobbra átszalad majd előtte – vagyis éppen a pap és a koporsóvivők előtt.

Szent Habakuk! Bizony így is történt.

Mikor átszaladt előttük a fekete macska, a pap elszörnyedve megállt, és csak vetette-vetette magára a kereszteket. A vivők rémületükben elejtették a koporsót, az meg ripityára tört – nem diófakoporsó volt, az biztos. Mindenki elfehéredett, sikítoztak az asszonyok.

De ezzel még nem volt vége. A koporsóból kimászott Juhann, a mesemondó.

Még a varjak is százfelé repültek ijedtükben.

Juhann szétnézett, és azt kérdezte:

– Tán csak nem engemet akartatok eltemetni? No, arra még várhattok!

Azzal feltápászkodott, és hazasántikált. Szűk volt az a fránya koporsó, jól megtörte a derekát szegénynek.

A ministráns gyerek közben ügyesen elkapta a macskát, levágta kezéről és lábáról a körmöket, majd a temetőárokba hajította a körmeivel együtt.

Juhann jól kialudta magát reggelig. Akkor átment a szomszédasszonyához, hát látja, hogy annak a kezéről és a lábáról hiányoznak az ujjak.

– Ej, te Maris! – dorgálta meg Juhann. – Jobban kellett volna vigyáznod a kecskémre! De ide figyelj. Nem haragszom én, inkább segítek neked. Figyelj ide. Ha megeszel egymás után nyolc egész fej fokhagymát, megszán az Úristen, újra lesznek ujjaid. Ám többé nem lehetsz boszorkány, hát a fekete macskától majd neked is óvakodnod kell!

Mit tehetett volna a szerencsétlen Maris? Máris ment a kamrába, hozta a kötényében a nyolc fej fokhagymát.

De még kikötötte:

– Te Juhann, csak akkor eszem meg a fokhagymákat, ha előtte a gerezdeket vadkörte pálinkába mártod!

Juhann beleegyezett, mert a pálinka ugyan nem gyengíti a fokhagyma hatását.

No, megette Maris a pálinkás fokhagymákat, ki is nőttek az ujjai.

Juhann meg továbbra is mesélte a meséit a falubelieknek.

Így esett, úgy esett, mesemondással töltötték az egész telet. Ki a meséket hallgatta, nem ismer rá apja, anyja.

A CIGÁNYEMBER ÉS AZ ERDŐ GAZDÁJA

Hol volt, hol nem volt, volt Vízkeleten egy tudákos cigányember, akit Füttyösnek hívtak. Bár utánozni tudta a madarak hangját, de nevét mégis a füttyös pálinkáról kapta. No, igaz, hogy attól ez a cigányember jobban fütyült, mint a rigó!

Közeledett a tél. „Ej, de hideg ez a putri, még fütyülni sincs kedvem. Elmegyek az erdőbe, vágok egy kis fát, ott ingyen adják” – gondolta Füttyös.

Fogta a rozsdás fűrészét, ment az erdőbe.  

Arra jött az erdő gazdája.

–  Hát te mit csinálsz az erdőmben, Füttyös? – állította meg a hívatlan favágót.

– Én bizony megegyeztem az erdőkerülővel, hogy vághatok fát, akár húsz darabot is – felelte Füttyös.

– És miért végzel cigány munkát? Miért nem alul, a földnél fűrészeled ki az akácokat? Miért egy méteres magasságban?

– Hát, kegyelmes uram, azért, mivel az erdőkerülő minden egyes fáért cserébe a törzs legvastagabb, egy méteres darabját kérte fizetségül. Gondoltam, ezt meghagyom neki. Nem szeretem én becsapni a jótevőmet.

Elmosolyodott az erdő gazdája:

– Ravasz ember vagy te, Füttyös! Na jól van, elviheted a fát magaddal, nem büntetlek meg. De cserébe egyszer kérni fogok tőled valamit.

– Állok a kérés elébe! – vágta ki magát a cigányember.

Összeszedte a fát, a hátára kötötte, vitte haza nagy boldogan. Otthon begyújtott a vaskályhába, s ahogy pattogott a tűz, máris megjött a kedve a fütyörészéshez! Még egy kis lebbencslevest is főzött hamarjában a kályhán.

Telt-múlt az idő. Hát egyszer csak éjnek idején kopog valaki Füttyös putrijának az ablakán. Felugrott a cigányember. Ugyan ki lehet az ilyenkor?

Nem kellett sokáig találgatnia, mert az erdő gazdája volt az. Be is kiabált az ablakon:

– Gyere ki, te Füttyös, ideje megfizetned a fa árát!

No, kiment a cigányember, nem volt ő ijedős fajta. Kint beszélgettek a csillagos ég alatt.

Azt mondja az erdő gazdája:

– Ide figyelj, Füttyös, te okos ember vagy, felteszek én neked egy kérdést. Ha valakit lecsuknak, sötét verembe dugnak, be van az az ember zárva?

– Hát ha cigányember, akkor biztosan nem. Annak mindenhol szabad a lelke, csak az ajtó van bezárva mögötte – felelte Füttyös.

– No, máris törlesztetted az adósságod – nevette el magát az erdő gazdája. – És legalább megnevettettél. Nem nevettem én már egy jó ideje.

– De hát mi a baj, gazduram? – kérdezte tőle Füttyös.

Akkor a gazda elmesélte, hogy elbukott a magyar forradalom, ő is menekülésben van épp. Meg hogy szegény Kossuth apánk így, meg szegény Kossuth apánk úgy…

A cigányember erre beinvitálta a putrijába:

– Na jöjjön már, pihenjék le, hisz látom én, olyan sápadt, akár a hold, a hosszú éjszakázástól. 

De meg is vendégelte a cigányember az erdő gazdáját, maradt még egy kis csucsogó reggelről. Ott is tartotta néhány napig, egészen addig, míg a csendőrök át nem vonultak a falun. Egy cigányputriban úgysem keresnek menekülőt!

Füttyösnek azután nem volt gondja a tűzifára, annyit vághatott a gazda erdejében, amennyi csak kellett neki tavaszig.

Így volt, így esett, a hó megint leesett.

A CIGÁNYOK TEMPLOMA

Hej, Nagylégen aztán élt egy Pápay Samu nevű ember, aki dalban mesélte el vagy százhúsz éve, hogy milyen is lenne a cigányok temploma.

Körülülték a romák, figyeltek erősen, mert mindegyikük szerette volna, hogy legalább templomuk legyen, ha már országuk nincsen. De ha van is, az csak a mesében az övék.

Ez a dal arról szólt, hogy a cigányok templomát jó vastag szalonnából kellene építeni, az oldalát meg finom kolbászból. A falakat nem mással, de illatos zsírral festenék be szépen. Oldalasból lenne az ajtó, hogy a hideg szél be ne fújjon rajta. A tornyot kocsonyának való disznólábakból ácsolnák, ott vígan elélhetnének a harangozók. A harang két nagy húsgombóc volna, ami olyan csuda hangot adna, hogy arra összesereglene a világ összes cigánya, hogy jóllakjanak végre.

Így hangzott a dal:

            Egyiptomi rokonsági,

            Komáromi czigánysági

            Templomukat építették,

            Szalonnábul készítették.

            Kolbászbú az ódalát.

            Zsírral meszelték az falát.

           Ódalas vót az ajtófél,

           Kit nem jár a hideg szél.

           Disznólábbú tornyot raktak,

           Abba harangozók laktak.

           Két gombócz vót a harang,

           Abba vót a csuda hang.

Olyan gyönyörűen énekelt az előadó, hogy zengett a putri! Bizony még az angyalok is megirigyelték volna, ha hallották volna! Csak hát az angyaloktól messzi áll az irigység, meg ők maguk is elég messze laknak a cigányputriktól.

De hogy miből lett volna a templom teteje, arról nem énekelt a hithű Samu. Hanem megkérdezte a romákat, mit gondolnak erről?

– Palacsintából! – kiáltotta az egyik kis cigány gyerek.

– Valami finom sajtból! – mondta egy másik.

Hogy miből lett végül, a mai napig nem derült ki, de majd csak megegyeznek. Mert attól függ ez, hogy ki hogy szereti az igét: lekvárosan, vagy sajtosan.

Fellinger Károly meséi legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.