VARJÚLEVES
Hol volt, hol nem volt, valamikor a Csallóközben nagy keletje volt a pelyhező varjúfiakból készült levesnek. A nemeshodosi Vitál erdő jegenyefái teli voltak varjúfészkekkel. Április végén, május elején szinte ölre mentek egymással a cigányok és a helyi gádzsók a jegenyefák körül. Legtöbbször az győzött, akinek magasabb létrája volt.
Kincsó, a cigányok legügyesebbje, elment egyszer az Istenhez, hogy ebben az ügyben kérdőre vonja.
– Nemes urunk, nekünk, cigányoknak adtad valamikor a varjakat, mivel sötétebb bőrűek vagyunk, mint a parasztok. Most meg hoppon maradunk, nekünk csak az öreg varjak jutnak eledelül, a parasztok meg mind elkaparintják előlünk a varjúfiakat. Hol itt az igazság?
– Igazad van – szólt a cigányok istene. – Egyet se búsulj. Adok neked és a családodnak egy szerencsemadarat meg egy sárkányt. De előbb hadd kérdezzek tőled valamit. Akarsz-e nagyon szerencsés lenni, még tőlem is szerencsésebb?
– Akarok hát! – vágta rá a cigányember.
– No, akkor fogd a madarat, ülj a sárkány hátára. Az felvisz téged a Holdra – szólt a cigányok istene. – Ott aztán azt kérhetsz a szerencsemadártól, amit csak akarsz. Bizton teljesíti.
Felpattant Kincsó a sárkány hátára, kezében a szerencsemadárral. Repült is a sárkány, mint a szélvész!
Repülnek, repülnek a Hold felé, egyszer csak megszólal a sárkány:
– Adj ennem, cigánylegény, mert nagyon megéheztem! Vágd le a szerencsemadár egyik combját, hadd egyem meg!
– Még mit nem! – kiáltott neki Kincsó. – Ebből a madárból ugyan nem eszel! Inkább levágom a saját lábam, edd meg azt.
Előkapta a bicskáját, levágta a saját bal lábát, a sárkány szájába adta. Gondolta, hátha megmaradhat a jobb lába, mert azon biztosan könnyebb lesz sántítani, mint a balon.
Igen ám, de egy idő múlva azt mondja a sárkány:
– Te cigányember, adj ennem, de azonnal, mert ha nem eszem most rögtön, nem tudok repülni, lezuhanunk! Vágd le a madár bal combját, hadd egyem meg!
– Abból ugyan nem eszel! – kiáltott Kincsó. Inkább levágta a saját bal lábát, és a sárkány szájába adta.
Ej-haj! Ezzel még nem volt vége! A sárkány egy idő múlva a szerencsemadár jobb szárnyát kérte, aztán a balt. De nem adta ám Kincsó! Inkább levágta először a saját jobb karját, aztán a balt, a sárkány meg örömmel ropogtatta el mind a kettőt. Már egészen közel jártak a Holdhoz, amikor a sárkány megint nagyon megéhezett. Ekkor már nem is szólt semmit Kincsóhöz, megfordult, és bekapta a cigányembert lábatlanul, kezetlenül.
A szerencsemadár meg jobbnak látta, ha visszarepül a cigányok istenéhez.
Amikor odaértek a Holdra, szólítja a sárkány Kincsót:
– Gyere elő, cigányember, megérkeztünk!
Az meg hiába kiabált a sárkány gyomrából, hogy: „Nyisd ki a szád, te rusnya sárkány, hogy kimásszak innen!”, a sárkány meg sem hallotta.
Így jár, aki a cigányok istenénél is szerencsésebb akar lenni.
A varjak azóta védett állatok lettek, mára mindenki elfelejtette, hogy utánuk nemcsak a cigányok, de még a gádzsók királya is megnyalta mind a tíz ujját.
ÜRGEPÖRKÖLT
Hej, élt valamikor egy király, aki imádta az ürgepörköltet. Igaz, csak egyszer evett azt életében, egy csallóközi sátoros cigányasszony kínálta meg vele, de azóta is annak az ízét érezte a szájában.
Közhírré tette hát, hogy annak adja egy szem lányát feleségül, s vele fele királyságát, aki a legjobb ürgepörkölttel rukkol elő a királyi asztalra.
Jöttek az idegen hercegek, királyfiak, megpróbálták becsapni a magyarok királyát. Lusták voltak ürgét önteni, helyette nyúlból készítették az ételt.
De a királyt ugyan nem lehetett becsapni! Olyan jó orra volt annak, hogy csak no! Biztosan jobb, mint az ürgének, ami a tágas síkságokon éli világát, amikor éppen nem a téli álmát alussza.
Aztán az egyik ételre felcsillant a király szeme. Hívatta is a szakácsot. Egy nagyjókai cigánylegény állt a király elibe:
– Egy életem, egy halálom, váljék főztöm egészségére, azt kívánom!
– Hát kitől tanultad ezt, fiam? – kérdezte tőle a király.
– Az édesanyámtól, akit az apám Nagymagyarról szöktetett meg feleségnek.
– Mondd már el, hogyan csináltad ezt a pompás pörköltet?
– Elmondom én, király uram, nem titok! Kiöntöttem öt ürgét, jól leforráztam őket, többször megmostam, megtisztítottam, kibeleztem, majd mindegyiket hat darabra vágtam. Pirítottam zsíron hat fej vöröshagymát, majd amikor annak a színe aranyos lett, rátettem a naszvadi paprikát meg az ürgedarabokat. Kevergettem, kavargattam, megsóztam. Aztán rátettem az edényre a fedőt, s tettem hozzá egy kevés jókai forrásvizet, mert nálunk úgy tartja a mondás, hogy aki a Jóka vizét issza, annak a szíve vágyik vissza. Mikor már elég puha volt az ürgehús, tettem rá borsot, lecsót meg erős paprikát, amit a tündérektől kaptam. Be kell vallanom, löttyintettem hozzá egy kevés drága vörösbort is a pap pincéjéből. Ez azért volt drága, mert ha nem lopom el, a pap drágán adta volna. De mégiscsak a királynak, őfelségednek főztem, nem lehetett kihagyni! S végül az egészet tarhonyával tálaltam. Jó étvágyat kívánok hozzá!
– No, fiam, míg így elmondtad, már összefutott a nyál a számban – örvendezett a király. – Neki is látok azonnal, ma ez lesz az ebédem!
Azzal megfordult, ment egyenesen az asztalhoz, amelyen az ürgepörkölt gőzölgött.
Vagyis csak a fele.
Mert míg a király és a cigánylegény beszélgetett, a finom illatra beosont a király lánya, és addig kóstolgatta az ürgepörköltet, míg a felét befalta. Közben állandóan a legény felé tekingetett. De az is őfelé! Míg a cigánylegény elmesélte a receptet, egymásba is szerettek.
No, a király aznap nem lakott jól az ürgepörkölttel, de hozzáadta a lányát a cigánylegényhez. Még a fele királyságát is odaadta neki. Nagy lakodalmat csaptak, három napig táncoltak.
A cigánylegény, akiből ifjú király lett, ezután mindennap egy egész lábas ürgepörköltet főzött az öreg királynak.
A sündisznók meg félelmükben elhagyták a környéket, nehogy még belőlük is csemege váljék.
Fellinger Károly meséi legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?