Mezei Attila: Havazás (I.)
A máskor szelíd Nyikó ordítva tépte darabokra a Hagyik építővállalkozás büszkeségét, a malomfalvi hidat. A minden korona kiadást alaposan megfontoló székelyek meggyanúsították a családot, hogy nem tették bele a megfelelő mennyiségű és általuk már kifizetett építőanyagokat. Lönhart Ferenc Gyulafehérvár érseke hiába vállalt kezességet a vérig sértett családért, nem kaptak munkát a környékben, ellehetetlenültek. Úgy döntöttek, elhagyják Székelykeresztúrt, az „kincses” Kolozsvár és Budapest közül azért választották az utóbbit, mert ott hatalmas építkezések zajlottak, több lehetőséget láttak. Eddigi életük javait pénzzé tették, amit aztán a három testvér elharmadolt. Szétváltak útjaik.
Az érsek úr ajánlásának köszönhetően Dulánszky Nándor pécsi püspök kapcsolatait kihasználva sikerült gyökeret verni új hazájukban. János új építő céget alapított, amelyik a fővárosban kezdett el hamarosan izmosodni. Anna hozzáment szerelméhez, a csendes Varju Jánoshoz, aki a régi vállalkozás kiemelkedő pallérja volt. A híd veszte csaknem megbetegítette, sosem dolgozott többet a szakmájában, a Mecsek egyik falujában telepedtek le. „Mintha Svájcban lennénk, a hegyek is hasonlítanak, csak kisebbek, a velünk élő svábok pedig egy mukkot sem beszélnek magyarul!”, ez volt Anna szava járása. András, amikor elvégezte a temesvári erdőőri iskolát, jelentkezett a selmecbányai erdészeti akadémiára. Szállását, ellátását a részéből fizette, a tandíjat pedig a pécsi püspök ösztöndíja fedezte.
Amikor diplomáját büszkén lobogtatva bekopogott a főpaphoz, a nagy pohár ürmös bor mellé nemcsak állásajánlatot kapott, ami az egyház egyik pagonya fölötti gondoskodást jelentette, hanem lakhatási lehetőséget is, egy Magyaregregy nevű falu mostanában felújított patakparti erdészházában. Egy órányira attól a helytől, ahol Annáék élnek a svábjaikkal. Az ő pajtájukban voltak letakarva András bútorai is, egy szilfából készült szekrény, kihúzható lapos asztal, két festett vargyasi szék és az ágy. Amikor ezeket rakodták fel a szekérre, hogy Egregyre vigyék, Anna az összes ágydeszkát tüzetesen átvizsgálta, van-e benne korhadt göcs, nem lakmározza-e vajon a szú. „Nehogy leszakadjon, a főerdész úr nem fog benne sokáig egyedül terpeszkedni, mi leszakadtunk, igaz, János?”, az ember még erre sem szólt semmit.
A fél éve elhalt öreg jáger lánya három háznyira lakott az asztalos urával és a két égetni való gyerekével, a lány kétszer olyan vásott volt, mint a vörös hajú, szeplős kisfiú, olyan igazi „krisztuscsipkedő”. Az asszony átjött a kulcsokkal és megmutogatott mindent a mész- és rozmaringillatú házban. A frissen hézagolt kémények tetejére egy kis díszt is raktak, az elsőn még egy fekete szélkakas is forgolódott. A tetőt is átrakták, igaz, régi cserepekkel, olajozott homlok- és széldeszkák, zöldre festett csatorna ölelték az egészet. Az utcai homlokzaton két zsalugáteres ablak zöldellt, a középső szoba és a konyha ablaka, ajtaja a mellvédes gangról nyíltak. Hat esztergált hárs oszlop tartotta a tetőt, azok éppen barnára lettek mázolva, köztük jelenleg üres virágtartókat lóbált a szellő. A feljáró lépcső és a tornác élére rakott téglákból állt, az asztalt a szintén téglával burkolt konyhába vitték, a székekkel együtt. Egy sározott, rakott tűzhely volt még ott, ebből a helyiségből nyílott a kamra és a szabad kéményes füstölő is. A középső szobába került az ágy és a szép szekrény, ahol egy kék búzavirágos cserépkályha magasodott. Az első szoba csak úgy jutott meleghez, ha kinyitották az ajtót.
Első este elment a kocsmába és evett egy kocsonyát, nem olyan halovány volt, mint az otthoni, az erdélyi. Ebbe biztosan főztek paprikát is, tormát reszeltek rá és egy emberes szelet fehér kenyeret adtak hozzá. Ivott három deci vörösbort is. Amikor kiment, a többiek elégedetten néztek össze, az új főerdész nem egy nyifánca városinak látszik, talán nem akarja majd megváltani a világot. Hetek mentek el, hogy hajnaltól sötétedésig a két botoserdésszel – errefelé így hívták az erdőkerülőket, mert nem volt puskájuk – bejárták a területet. Először furcsállotta, hogy alig lát fenyőket, de aztán lenyűgözte a több ezer hektáros rengeteg. Elképesztette az elődje gondossága, az erdőrészletek határain mindenhol egy fehérrel festett tábla a terület nevével, számával, nagyságával. Az erdei utak víz-összefolyásainál karbantartott levezető árkok, a forrásoknál madzagon kis zománcozott bögre a szomjazóknak. A szanaszét lévő négy berkenye bekerítve, hogy a gyümölcs ne vesszen kárba, egyenek a vaddisznók mást, ne ezt a finom lekváranyagot.
Az asztalosék főztek rá, illő fizetség ellenében, vacsorát és ünnepnapokon ebédet. Hús csak vasárnap volt, de a sűrű levesekben, vagy a főzelékekhez járóan elő-elő került egy darab főtt szalonna, vagy melegített füstölt hurka. Egyik szombaton délután megjelent egy laptikával az a pap, aki olyan ispán-féle volt az egyházmegyénél. Egy sárga marhabőr tokban hozta a puskáját, egy mausert. Figyelmeztette, hogy ez olyan, mint egy ágyú és mocsok módon bele kell kapaszkodni. Ő kipróbálta és papként nem szívesen mond ilyet, de majd seggre esett és a válla is sárga, zöld, fekete színben pompázik azóta. Hozott még egy nagy zöld hátizsákot is, tele bárcákkal, felvételi lapokkal, lőszerrel, krétával. Aztán szétnéztek a házban, az egyház akkurátus szolgája egy noteszba jegyzetelt, végül megbeszélték, hogy az erdész egy fogattal megjelenik Püspökszentlászlóban és kiválasztja a bútorokat az első szobába. Az ágyakba és a sajátjába is afrikos ágybetéteket kap, a mostani bolhafészek szalmazsákot pedig jobb, ha elégeti. A holmit biztosan haza tudja majd hozni azzal a kocsival, amivel megy, meg azzal a ház előtt állóhoz hasonló laptikával, amit ő használhat ezután, a Csillag nevű lóval együtt. Mindezt mihamarább meg kell tenni, mert jövő hétvégén már jön vadászni két pécsi úriember. A pap még szelíden hozzáfűzte, „A nehézség ütné meg őket!”. Megnyugtatta, hogy nagyon ritka eset az, ha neki kell elszállásolni az ilyen megrögzött lövöldözőket, most is inkább azért, hogy hamarabb elhozhassa azokat a bútorokat. Szürkült már, amikor a ló a pappal elporoszkált.
Hétfőn hajnalban az éppen soros erdőkerülőnek elmondta, hogy neki a berendezésért kell mennie, ő meg gondolkodjon azon, hogy mit csináljanak a hétvégi vadászokkal. „Csak az a kérdés, hogy az erdész úr is úgy gondolkodik-e a vadászat felől, mint az elődje?”, kérdezte a tömött bajuszú ember, aki minden reggel frissen borotválva, csillogó-villogó bakancsban jelent meg a kapuban, igaz, most jól elvágta magát az ádámcsutkája mellett és a szája sarka is paprikás, zsíros volt. Eddig az volt a regula, hogy minél ócskább helyekre kell vinni az ilyen ficsúrokat, nehogy sok mindent ejtsenek, mert akkor ideszoknak. Ebben maradtak! A vadra még jobban vigyáztak, mint a fakincsre, abból is csak akkor vágtak, ha a régi vevők valamelyike már le is tette az előleget. A kerülő elment nyomozni, az erdész meg az asztalos kocsijával elindult a bútorokért. A szebbek közül sikerült kiválasztani két oromzatos fenyőfa ágyat, a hozzájuk való ládát és szekrényt. A kertész, aki a bútorraktárt is kezelte a kolostorban, még egy bölcsőt is rájuk sózott, „Jobb, ha ezek az apácák nem látnak ilyesmit!”. Volt ott egy íróasztal is, a lapjára ráépített polcokkal, kis fiókokkal, de azt nem adták, már valamelyik plébánia lefoglalta. Az asztalos egy darab faszénnel lerajzolta a szekrény hátuljára. A Csillag olyan büszkén húzta hazafelé az erdész könnyű kocsiját, mintha a trónörökös pöffeszkedett volna rajta.
A nyomozásnak hála a hétvégi vendégek lőttek is, meg nem is, az egyik egy koszlott rókát, a másik egy óvatlan kis kant, ennek ellenére a húsát is haza akarta vinni, így nem időztek sokat. Nem keverték fel nagyon a vizet, csaknem mindennel meg voltak elégedve. Azt nehezményezték csupán, hogy a budi a ház és az istálló között, meglehetős távolságra volt, az meg egyenesen vérlázító, hogy a kocsmában nincs sör. Szarvasbőgésig a vadászattal olyan sok gondjuk nem lesz, persze csillapítani kell majd a gazdák haragját a kukoricásokban okozott károk miatt. Ez általában arcpirító ígérgetés volt bizonyos tűzifához jutási lehetőségekről, vagy komoly javaslattétel, „Ha nem tetszik, őrizzék a táblákat!”
Mindig otthon reggelizett, amikor csak tehette, vastag húsú zöldpaprikákat vágott félbe, mogyorónyi zsírt rakott bele és csak úgy a platnin megsütötte. Igaz, a tűzhely úgy nézett ki utána, hogy az egyik reggel odatévedt Deák nevű fuvaros szerint, ha ezt ő otthon megcsinálná, akkor a felesége biztosan forró vizet töltene a pofájába, amikor elkezd horkolni. Sötétedés után és pirkadat előtt a gangon lévő mosdóállvány lavórjában mosdott, mert ennek a tisztálkodásnak voltak nem az utcai járkálókra tartozó részletei is. Kedd, csütörtök és szombat este melegített két nagy fazék vizet, keservesen előhúzkodta a kamra polca alól a bádog kádat, volt úgy, hogy fél órát tespedt benne. Ezekre a lubickolásokra kezdett átok telepedni, akkor is a kádban fetrengett, amikor először hallott egy lövést valahonnan a Babina felől. Tudta, miről van szó, már a bejáráskor tisztába jött vele, hogy csak két gond van ezzel az egész vadonnal. A kisebbik az, hogy nincsenek meg mindenhol a határárkok, a másik pedig az orvvadászat. Ezek a kalapot előre levevő, misére járkálós alakok és a felmenőik ezt művelik, mióta világ a világ. A vérükben van és sajnos a számukra kielégítő szinten felfegyverzettek. Egyelőre nem sokat kínozta ez a probléma, az annál inkább, hogy két nap múlva érkeznek a nagy budafoki hordógyár átvevői és megkezdődik a jelölés, de nem odázhatja sokáig, legalább a csendőrökkel beszélnie kell, hiszen azokat meg az őrület környékezi. Majd’ minden temetés alatt a volt társak úgy búcsúznak el a távozótól, hogy lőnek egyet-egyet a falu közelében, nem megnyugtató a parasztoknál az a sok fegyver.
Folytatjuk
Mezei Attila prózája legutóbb a Szöveten: