Nagy Csaba: Az elfordított ég (3.)

Az utcák nem vezettek sehova – vagy éppen ellenkezőleg: mindenhova. Olyanok voltak, mint egy álomban, ahol bármelyik irány egy újabb történetbe nyílik. Hol egy ház gyomrába kanyarodtak, hol egy híd alatt haladtak el, majd hirtelen megint az égnek emelkedtek, csak hogy egy következő pillanatban a föld alá bukjanak. Nem lehetett tudni, hogy melyik irány számít előre, hátra, vagy éppen felfelé. És ezek az utak nemcsak térben voltak kiismerhetetlenek, hanem időben is: mintha egyes szakaszokon máskor járt volna az ember, mintha a város nemcsak a helyet, de a múltat és jövőt is keverte volna, mint egy álmodó elméje a régi emlékeket a még meg nem történt eseményekkel. A falakat egy különös, halványan pulzáló moha borította. Nem zöld volt, nem barna – inkább egy nehezen meghatározható szín, valahol az opál és a borostyán közt. Fénye nem vetett klasszikus árnyékokat. A moha fénye inkább elmosott, lágy foltokat rajzolt a térbe, mint amikor a víztükör visszaveri a napfényt, és az a mennyezetre játszik. Ezek a fényfoltok lassan változtatták formájukat, mintha valami láthatatlan szél sodorta volna őket. Az egész látvány álomszerű volt, ugyanakkor baljós is, mert soha nem lehetett tudni, hogy a következő sarkon ugyanaz vár-e, mint korábban. A levegő sűrű volt, szinte tapintható, és egy állandó, alig észlelhető vibrálás járta át. Nem a hangok vibrálása volt ez, hanem inkább az anyagé. Olyan érzés volt, mintha maga a világ rezgett volna, lassú, mély frekvencián. Néha egy-egy hang futott végig a köveken: egy sóhaj, egy nyikorgás, egy halk koppanás. Nem volt forrásuk, nem lehetett megmondani, honnan jöttek, vagy egyáltalán valóban hallhatók voltak-e. Lehet, hogy csak Martin tudata vetítette őket a valóságba, mintha az ő jelenléte hozta volna felszínre e rejtett zajokat.

Az egész város olyan volt, mint egy elfeledett emlék, amit a tudatod mélyéről valami felszínre hívott. Egy érzés, amit már majdnem elfelejtettél, de az utolsó pillanatban mégis eszedbe jut, nem egy konkrét esemény, hanem a hozzá kapcsolódó érzés, hangulat, illat.

Martint azonban valami vezette. Nem volt iránytűje, nem volt térképe, de belül, valahol a mellkasában érzett egy irányt, egy lüktetést. Egyre biztosabban tudta: tovább kell mennie. Mintha valami hívta volna, nem hanggal, hanem jelenléttel. Nem tudta, mi vár rá, de a mozdulatai ösztönösek voltak, mint a vízé, amely a lejtő felé folyik. A város nem volt üres, de nem is volt benépesített. Inkább úgy tűnt, mintha a jelenlétet csak sejteni lehetne, mintha a szemek, amelyek figyelik őt, mindig egy lépéssel hátrébb állnának, mint ahol ő van.

Kis idő múlva egy különös épülethez ért. Egy boltíves könyvtár állt előtte, amelynek bejárata inkább egy szájra emlékeztetett, semmint ajtóra. A kapu szélén finoman redőzött minták futottak, mintha ajkak vagy szájzugok lettek volna, s az egész nyílás úgy hajlott meg, mint egy nyitott, hallgatásra kész száj. Martin egy pillanatra habozott, majd megragadta a kilincset. Az érintés hideg volt, mintha a fém nem is valódi anyag lett volna, hanem gondolat. Lenyomta, és belépett.

Ahelyett, hogy a papír illata csapta volna meg, valami egészen más töltötte meg a tüdőjét. Leginkább valami gondolati fáradtságra hasonlított, mintha a levegő a régi gondolatok súlyától lenne terhes. A polcok magasra emelkedtek, és a könyvek nem porosak vagy régiek voltak, hanem ,,éberek.” Érezni lehetett, hogy figyelnek. Nem néztek, de jelen voltak, és saját emlékezettel bírtak. Egyes könyvek maguktól lapoztak, lassan, mint akik unalmukban mozgatják önmagukat. Mások halk, alig hallható nyelven suttogtak. Nem lehetett tudni, mit mondanak, de a hangjuk súlya, a monoton dallamuk mélyen beitta magát Martin fejébe. A szavak nem voltak ismerősek, de hatottak, mint egy régi ima vagy mantra.

A földön egy könyv feküdt. Vöröses, rozsdabarna borítója mintha lüktetett volna. A könyv nem egyszerűen ott hevert, hanem jelen volt. A borító lassan kinyílt, lapjai megfeszültek, mint egy mellkas. Martin fölé hajolt, és akkor vette észre, hogy a címe állandóan változik. Nem gyorsan, hanem lassú, folyamatos átmenetekkel. Minden pillanatban más szót formált a betűk játékából – de mind ugyanazt jelentette:

Mélység és rend.

Martin töprengett, mit jelenthet ez. A mélység ismerős volt: maga a város, a hasadék, a titkok, de a rend? Vajon milyen rend uralkodhat egy ilyen helyen?

A könyv belső oldalai szövegekkel voltak tele, de nem betűkkel, hanem szimbólumokkal. Ezek ismeretlen, de valahogy mégis logikus alakzatok voltak. Egyik sem volt megfejthető, mégis sugallják, hogy valami rendszert követnek. A képek, amelyek a szövegek mellett helyezkedtek el, különös jeleneteket ábrázoltak: torz városok, összefonódó testek, lebegő tornyok, álombeli lények. Ezek segítettek neki valamennyire megérteni a lényeget.

Nem tudta pontosan, mennyi ideje van ott. Az idő fogalma teljesen elveszett ebben a világban. Karórája már rég megállt, vagy talán nem is állt meg, csak hasztalanná vált. Egy másfajta ritmust kellett megtanulnia: azt, amit a város diktált. Óráknak tűnő időn át lapozta a könyvet, újra meg újra ugyanazokat a szimbólumokat, de minden olvasás más értelmet adott. A könyv nem információt közölt, hanem ösztönösen hatott.

Végül lassan összeállt benne valami. Delmorát talán az Ébredők építhették – olyan lények, akik nem a világ anyagából születtek, hanem gondolatból és álomból. Ők nem fizikai testtel bírtak, hanem emlékezetből, szándékból, és olyan érzésekből burjánztak, amelyeknek nincsenek neveik. Amikor a világ egykor megrepedt, és az Idő hirtelen lepergett, és a megszokott valóság formája repedezni kezdett, az Alvók ezt a helyet hozták létre. Egy átjárót. Egy burkot, ahol minden jelen van egyszerre – és még sincs.

Martin valószínűnek tartotta, hogy amikor ő rátalált a hasadékra, az Alvók hosszú álmuk végéhez közeledtek. Talán a jelenléte volt a katalizátor. Talán már régóta figyelték, várták az alkalmat. És most lassan ébredeznek. A hangokat, amelyeket a városban hallott, a suttogásokat, a koppanásokat – most már tudta: azok az ő hangjaik voltak. Az Alvók, akik megmozdultak, s akik talán már el is indultak felé, hangtalanul, az emlékek és időtlen gondolatok világából.

Nagy Csaba prózájának előző része a Szöveten:

Nagy Csaba: Az elfordított ég (2.)