Turóczi Ildikó: Kameruni naplótöredékek
Fontos, nem fontos, szokás, nem szokás
Kamerunban történt, jónéhány éve. Valamelyik este, vacsorázás közben, kollégáimmal a leánykérés és a menyasszonypénz körüli bonyodalmakról beszélgettünk, ennek megannyi rejtelméről, csínjáról-bínjáról.
– De miért kell egybekelés után az újdonsült feleségnek az anyósához költöznie? Még ha néhány hétre is? – kérdeztem.
– Hát hogy lássa, milyen szokások vannak abban a házban, ahonnan a férje származik. Milyen ételeket főz neki az anyja, például.
– Már miért kellene az újdonsült feleségnek úgy főznie, mint az anyósa?
– Nem kell úgy főznie, de jó, ha úgy is tud főzni. Miért ne lenne jó? – kérdezett vissza.
Végül is, igen.
– Aztán meg az anyja ismeri a legjobban a fiát, nem?! Így el tudja mondani, hogy mire lesz mérges vagy ideges, mit szeret és mit nem, mi hozza őt ki a sodrából, mire kell figyelnie, hogy nyugalom legyen a házban, tette hozzá.
Ezen elgondolkodtam.
– Na de figyelj, azt ki mondja el az újdonsült férjnek, hogy a felesége mire lesz mérges és mire nem, mi hozza ki a sodrából és mi nem, kérdeztem.
– A lány szülei, rokonai és szomszédjai. A leánykérés ideje alatt mindent elmondanak róla. Hanem hogy is tudnák, mennyit fizessenek érte?
Kedvem lett volna akadékoskodni, hogy valami mégis hibádzik, de nem igazán találtam érveket. Annál is inkább, mert nem sokkal előtte tisztáztuk, hogy nőnek és férfinek egyaránt megvan a maga szerepe úgy a családban, mint közösségében, azt is, hogy a menyasszonypénz nem azt jelenti, hogy megveszik a lányt, hanem egészen egyebet, és ez ilyen mód mindenkinek rendben van. Csak annyit jegyeztem meg, hogy ez olyan, mintha az anyja átadná a fiát a leendő feleségének, és mellékelné a tudnivalókat is róla. Olyan, bólintottak, mint akik maximálisan egyetértenek.
Néhány hónappal később elmeséltem mindezt egy kameruni származású, de az Államokban diplomázott és ugyancsak ott egyetemi professzorként dolgozó ismerősömnek. Miért csodálkozol?, kérdezte ő. A Mark Zuckerberg japán felesége is ezt tette. Ehhez már csak annyit tudtam szólni, hogy tényleg?!
Fél évvel később fiatal kameruni kollégámnak is beszámoltam a dologról. Hát ez tényleg igy van, helyeselt, bár az ő felesége addig halogatta a látogatást, míg semmi nem lett belőle. Az is igaz, hogy ő városi lány, és városban ez már nem szokás.
Nappal kislány, éjjel kígyó – jó boszi, rossz boszi
Több mindenre igen, de arra nem számítottam, hogy nem csupán találkozom boszorkány és varázslótörténetekkel, de magukkal a boszorkányokkal és varázslókkal, sőt olyan praktikákkal is, akikben/amikben még maga az atya is hisz.
Erről elmélkedtem éppen, amikor gennyes bőrfertőzéses kislányt hozott az anyukája. A lányka bőre a kapott gyógyszerek után meggyógyulni látszott, hogy aztán ismét megjelenjenek a fertőzéses foltok. Mondanám is, hogy mi lehet ennek az oka, de Godwin, a legmegbízhatóbb kolléga, megelőz: lehet, hogy éjjel kígyóként él, csúszik-mászik a gyermek a bozótban. Nem találom egyáltalán viccesnek a dolgot, a tény viszont, hogy ő halálkomolyan gondolja, eléggé abszurdnak tűnik. Mi az, hogy éjjel kígyóként a bozótban?! Godwin esküdözik, hogy van ilyen boszorkányság, látott ő is hasonlót, a saját két szemével, higgyem már el, hogy a leányzó varázslat alatt áll. Ez az a pillanat, amikor nincs konszenzus: Godwin az övével, én az enyémmel; a mászás stimmel, csak nem kígyóként, hanem embergyerekként a földön, koszban-szemétben. Mert tovább hitetlenkedem, boszorkánytémában a többiek is Godwint igazolják: márpedig varázsló és boszorkány van, állítják egyhangúlag, és órákig mesélik az ezt bizonyító sztorikat. Ha mégsem hinném, akkor hallgathatom a megfelelő rádióadót, tévécsatornát, naponta erről is szól számtalan hír. Shella, aki tegnap még azt bizonygatta, hogy keresztény ember nem hisz ilyesmiben, most azt bizonygatja, hogy a Biblia is ír róluk és majd rá is keres az erről szóló passzusokra. És ez nem csupán hit kérdése, pontosít, ez tény.
Amikor a hallottakról mesélek, a helyi gimnázium tanára sem tűnik meglepettnek, sőt újabb helyi történést mesél: a nagy tűzvészt is, amikor több száz ház le- és kiégett, szintén boszorkány okozta; vörös szárnyú óriásmadárra változott, és ahova leszállt, annak a háznak a fűtetője azonnal tűzre lobbant. Mivel a környéken csak az ő háza maradt épen, nem volt nehéz rájönni a kilétére, aztán addig ütötték-verték, amíg bevallotta a tettét. El is űzték azonmód és láss csodát, tűzvész sem sújtotta többet a törzset. Sőt, teszi hozzá a tanár, az ő nagyapja is szokott boszorkányhúst enni. Ugye viccelsz?! – reménykedem. Nem, egyáltalán nem viccel: nagyapja, aki amolyan jó-boszorkányféle és négy szeme van, az általunk nem észlelt, rejtett kettővel látja azt, amit más nem, azaz felismeri az állattá változott boszorkányt, levadássza és megeszi a húsát, így szünteti meg az ártást. Újabb ok arra, gondolom, hogy az ismeretlen eredetű húst elkerüljem.
A gimiben, amikor az AIDS-ről beszélünk, nem tudom kihagyni a kérdést: a HIV-fertőzés lehet boszorkány vagy varázsló átka, rontása, egyéb hatása? Őszinte megkönnyebbülésemre csaknem egyhangú a nemleges válasz.
Nem mindig van az és úgy, aminek és ahogy elsőre tűnik
Száraz évszak kezdődik: reggel hűvös, délben rekkenő meleg. Reggel nagy lendülettel indulunk, délben kókadunk.
Ugyanazon időben résztvevője és megfigyelője is lenni egy helynek, kultúratöredéknek, életformának, nem tudom, lehet-e, megtörténhet például az, hogy mindaz, ami most bizarr, érdekes, különleges élményt jelent, nyomasztóvá válna, ha állandó jelzőt kapna.
Godwin közli, hogy megoldották az éjszakánként álmában beszélő páciensünk gondját. Nem biztos, hogy értem, miért baj az, ha valaki éjszaka álmában beszél, rákérdezek erre is. Mert utazott álmában, ami jót nem jelent, hangzik a válasz. Így hát éjjeli őrünk, Pa Mathias, önszorgalomból, éjjel tizenkettőkor sikeres szelleműzést folytatott: a beteg jól és szótlanul aludt (és mint ezesetben elhanyagolható adalék, ma volt az első lázmentes éjszakája is). Hogy én is gyakran beszélek álmomban, arról most bölcsen hallgatok.
Pa Mathias a szelleműzős éjszaka után egyenest a templomba megy, hajnali fél hatkor az ablakként szolgáló szúnyoghálós ablakom előtt rikkantgat, hív engem is. Okát nem teljesen értem, de hiába is kérdezném, okosabb nem lennék, kimászok az ágyból, követem. A kórus, aminek ősrégi tagja, reggel hattól gyakorol, újabb és újabb éneket tanul: bibliai szöveg törzsi nyelven, törzsi ritmusra adaptálva. Hét órakor szentmise, a ritmus eleven, orgonaszó helyett dob pereg, amfora-bumm mélynyomatékosít, az asszonyok ritmusra mozognak, mozdulnak, a sorok hullámzanak. Hogy nem egyszerű szentmisén, de temetésen vagyok, csak akkor veszem észre, amikor a szószék elé táncolok én is: a koporsót a templomból ezúttal nem a ház mellé, hanem az alig néhány sírhelyet számláló temetőbe viszik. Ezzel a hajnali riasztás rejtélye is megoldódik: Pa Mathias temetésgyűjtő szenvedélyemnek áldozott.
Déli tizenkettőkor Jaja Nassam toppan be, a muszlim vezető. ígéretének eleget téve, pontos időben érkezik. A nyolcvan fölötti Jaja jókedve, humora töretlen; tegnapi ebédmeghívását a magam módján viszonzom: EKG, vércukorszint és vérnyomás ellenőrzése, amit adni tudok. Jaja, muszlim király felettébb elégedett, én kérdezek, ő válaszol, majd ő kérdez és én válaszolok; ha nem lenne egyéb dolgunk, reggelig osztanánk a szót. A téma a temetés marad: ők hogy és miként szokták? Náluk nem szokás, mondja Jaja, az elhunyt testét napokig tartani, halottas házba vinni, majd később temetni. Asszonyaik illatos vízzel lemossák, majd fehér lepedőbe csavarják a tetemet, hordágyszerű alkalmatosságra teszik, majd a férfiak és fiúgyermekek a temetőbe viszik, eltemetik. Elmém megvilágosodik és végre megértem, hogy a hordágyat itt miért nem használják betegszállításra, hogy az idős, legyengült beteget is miért inkább ölben cipelik-hurcolják, mintsem az általam, eszerint elég ostoba és sértő módon felajánlott bambuszhordágyat használják.
Míg én Jaját faggatom, a váróban kisebb bonyodalom: egyik betegünk, mint állítja, átok, azaz witchcraft-hatás alatt áll. Hogy az epilepszia gyűjtőfogalom itt, az már rég világos, de hogy a feltárt problémával mihez kezdünk, azt nem tudom, annál is inkább, mert szomszédja közli a beteggel, hogy keresztény ember nem hisz ilyesféle butaságokban, de ha netán mégis, akkor tessék imádkozni. Betegünk, aki megkeresztelve ugyan sosem volt, de rendszeresen jár templomba, gyónni nem szokott, de áldozni igen, sértődött zokogásba kezd: az lehet, hogy máshol nincs, de Esu törzsében igenis van ártás és boszorkányság, és ilyenkor még az ima sem segít. Ebben maradnak.
Ennyi hit-téma után jólesik hazaballagni. A régi palota udvarán zajos asszonytársaság kukoricasört főz éppen, amit most nem lehet nem megkóstolni. A ráadás: ebédmeghívás szerdára. Halott emlékére tartanak közös ebédet, és lesz dallam és tánc is, ígérik. Délutánra megérkezik a beígért papaya is: kompótot főzök belőle, ami itt legalább annyira gyanús, mint nekem a nyúlós okra.
Turóczi Ildikó legutóbb a Szöveten: