Azok a társadalmi és kulturális változások, amelyek mindössze néhány évtized leforgása alatt fordították feje tetejére a világot, az új nemzedék életét is gyökeresen megváltoztatták. A tradicionális értékek teljesen eltűntek vagy megkérdőjeleződtek, a tudományos fejlődéssel addigi bizonyosságok is bizonytalanná váltak, a befogadhatatlan mennyiségű impulzus és információáramlás pedig felfoghatatlan kihívások elé állította az embert. Nem voltak stabil pontok, stabil emberi kapcsolatok és stabilan kitűzött célok többé, ez pedig sohasem látott traumákhoz vezetett.

Rezső ezt igen korán felismerte, és azon ritka fiatalok közé tartozott, aki már kilencéves korában eldöntötte, mit akar: történetesen azt, hogy márpedig orvos lesz. Azt még nem tudta, miféle orvos gyógyítja az emberek hangulatát – csak később hallott róla, hogy az elmének és a léleknek is van doktora, ezt pedig úgy hívják, hogy pszichológus. A búfürdői egyetemi évek alatt kiváló oktatói voltak, többek között Szalmási Andrea szexuálpszichológus, Papp Aladár szociálpszichológus és Takács-Kovács Tamás klinikai szakpszichológus,  akiknek szemináriumai és gyakorlatai alatt döntötte el, hogy kifejezetten a saját korosztályára, a hozzá hasonló fiatalokra fog specializálódni.

A mesterdiplomáig gyakorlatilag úgy jutott el, hogy élő pácienssel nem is igen találkozott, de ez cseppet sem gátolta meg abban, hogy saját rendelőt nyisson. Mivel volt egy kis tőkéje a család pénzügyi (ám korántsem érzelmi) támogatása révén, nem kellett bekéredzkednie valamelyik lelki segély-központba vagy idősebb kollégájához, és önálló útra léphetett. Néha belegondolt abba, hogy egyedül sokkal nehezebb lesz klienseket toboroznia, ráadásul elég furcsa volt belegondolnia abba is, hogy a megélhetése miatt azt kell kívánnia, hogy minél több sérült ember legyen a világban – rádöbbent, hogy  hasonló paradox helyzetben valószínűleg csak a sírásók és a temetkezési vállalkozók lehetnek.

Úgy hidalta át ezt a problémát, hogy igyekezett vetélytársainál alacsonyabb áron dolgozni, amelyet fiatal korával és pályakezdőségével indokolt. Honlapján és hirdetéseiben is feltüntette, hogy nincs rá garancia, hogy minden esetben segíteni tud, és a súlyos esetek forduljanak inkább egy tapasztaltabb pszichológushoz, amellyel önmagát szerette volna megvédeni a szakmai berkeken belül, hogy ne tartsák nyerészkedőnek és sarlatánnak. A legtöbb páciens számára azonban a piaci szempontok minden mást felülírtak és Rezső megdöbbenve tapasztalta, hogy hirtelen tele van az órarendje, és egymás után jelentkeznek be hozzá a szokatlanabbnál szokatlanabb esetek.

Volt azonban Rezsőnek egy súlyos jellemhibája, amelyre már egyetemi oktatói is korán felhívták a figyelmet. Mégpedig az, hogy egy jó pszichológus egyik legfontosabb ismérve, hogy tudja, hogyan kell másokat hatékonyan meghallgatni, illetve sohasem adja a megoldást páciensei szájába, mindössze rávezeti őket a helyes útra. Rezső, bár nem tartotta magát okoskodónak, egyik szabályt sem igen tudta betartani a kettő közül és extrovertált jelleménél fogva imádta mondani a magáét, ezért akaratlanul is belegabalyodott a túlzott véleményformálásba és a legharsányabb megmondóemberré vált rendelőjében.

Egyszer, amikor önmagát próbálta analizálni a fiatalember, rájött, hogy ennek az az oka, hogy kiskorában jellemzően megfigyelő, csöndes, visszahúzódó alkat volt, aki nem igazán szeretett szerepelni, mert félt, hogy mi lesz akkor, ha valami rosszat mond. Emellett nem is igen hagyták beszélni akkor sem, ha szeretett volna, ami évek elteltével feszíteni kezdte belülről, és ennek a feszültségnek a levezetése végül szélsőséges kamaszkori kicsapongásokba torkollt. Rezső nem tartotta magát sohasem balhés alkatnak, és ezek a kihágások nem is vandalizmusban vagy verekedésben csúcsosodtak ki, hanem sokkal inkább az önpusztító korhelykedésben.

Az állandó zülléseknek és leli-erkölcsi pokoljárásoknak azonban lett egy olyan hozadéka, hogy a visszahúzodó, finom lelkű Rezső felfedezte magában szociális énjét, amely eleinte csak alkoholos befolyáltság alatt jött elő belőle; később azonban egyre inkább elsajátította annak titkát, hogyan fordítsa kifelé a gondolatait akár színjózanul is. A végén azonban ez a kifelé irányítás olyan jól sikerült, hogy Rezső elméjének paripái teljességgel elszabadultak, és az ifjú pszichológus, ha akarta, ha nem, mint aki folyton hangosan gondolkodik, úgy záporoztatta impulzív érzelmeit, történeteit és ötleteit hallgatóságára, mint egy ostromlott erőd, amely a környezetét ágyúzza valamennyi égtáj felé.

A feltűnést gondosan kerülő Rezső fiatal felnőtt korára, egyetemi évei alatt a társaság középpontjává vált. Nem volt nárcisztikus alkat, ennek ellenére észre sem vette, hogy mindig, minden róla szól. Nem tudatosan csinálta mindezt, egyszerűen csak úrrá lett rajta egy közlékenységi roham és, ahogy azt szabadbölcsész exe, Flóra fogalmazta meg neki szakításukkor, Rezső beszéde olyan, mint az ógörög meanderek: a nyomasztó csöndet és a sötétséget hivatott kitölteni. A ,,spiri” szemléletű, agykontrollal és öngondoskodással foglalkozó filozófuslány azt állította, hogy Rezsőnek meditálnia kellene, illetve neki magának is terápiára lenne szüksége, mielőtt másokon akarna segíteni.

Rezső úgy volt vele, hogy senki sem lehet orvosa a maga problémájának, ettől függetlenül másokénak viszont még lehet. A legegyszerűbb megoldáshoz nyúlt, és minden páciense előtt ivott egy pohár gyomorkeserűt a kedvenc cseh márkájából, a Šohajoppkából. Úgy vélte, ha leszedálja magát, majd elzáródnak elméjének csapjai és zuhatagként áradó gondolatai, és újra ugyanolyan csöndes szemlélő lesz, mint gyerekkorában. Voltak olyan pillanatok, amikor ez működött, de később be kellett látnia, hogy nem csak az ital, hanem az ital és a magányt jelentő kellemetlen asztaltársaságok váltották ki belőle a kategorikus hallgatást.

A terápiás ülések előtti  feleseknek pont az ellenkezője lett a vége: Rezső, akiről ember nem mondta volna meg, hogy éppen ivott-e valamit vagy sem, hiperszociális lett: lyukat beszélt páciensei hasába és valósággal beléjük fojtotta a szót. Elég volt, ha egy-egy félmondat elhangzott valamelyik vendége szájából, és Rezsőnek az alapján inspirálódva máris eszébe jutott egy másik sztori, ami vele esett meg, hogy ezzel rákontrázzon a másikra, mintha még mindig a figyelemért kellene harcolnia, mint kamaszkorában. Hajmeresztő asszociációinak hullámai hátán annyira elkalandozott, hogy rendszerint végül el is felejtette, hogy ott ül vele szemben egy másik ember, aki segítséget vár tőle, és nem az ő egyszemélyes stand-upjáról, a kényszerességéről vagy a klímaszorongásáról van szó.

Mivel ezek az elkeseredett és naiv, traumatizált emberek sohasem jártak még másik szakembernél, legfeljebb filmes élményeikből sejtették, hogy is néz ki egy terápia – éppen ezért jobbnak látták inkább nem beleszólni Szócsépy doktor módszertanába. Sőt, mivel elterelődött a beszélgetés saját problémáikról, néha még állapotjavulást is érzékeltek a páciensek, mert addig sem kellett az ő saját gondjaikkal foglalkozni. Hálásak voltak Rezsőnek és örömmel konstatálták, hogy milyen jól választottak, hiszen mindezért még nem is kellett vagyonokat fizetniük. Rezső altruista meggyőződésénél fogva ugyanakkor úgy volt vele, hogy azzal, hogy segít másokon, tulajdonképpen ez neki magának is egyfajta terápia.

Valóságos mániás pillanatai voltak Rezsőnek és a felhők fölött szárnyalt attól, hogy olyan munkahelye van, ahol mások azért fizetnek neki, hogy az ő rögtönzött ,,műsorszámát” hallgassák, miközben még ezzel segíteni is tud rajtuk. Legalábbis Rezső így érezte. Ezeknek a klienseknek jórészt a szokásos problémáik voltak úgy, mint az egzisztenciális kérdések, a karrier, a boldogságkeresés, az érvényesülési és önkifejezési vágy, valamint a ,,hol a helyem a világban?” kérdése, bár szép számmal akadtak családi traumák és lefojtott ösztönök is a nehézségek között. Szócsépy igyekezett úgy összeállítani menetrendjét, hogy a hét elején még az enyhébb esetekkel kelljen foglalkoznia, ám ahogy közeledett a hét vége, lassanként a keményebb ügyek is terítékre kerültek.

– Nem tudom. Egyszerűen minden rossz. Nekem mindig borús az ég. Fellegek tornyosulnak a fejem fölé, köd ül az elmémre, és úgy érzem, mintha nekem sohasem sütne ki a nap. Megmondta a családom, hogy legyen inkább valami jól fizető állásom, mint amilyen a közgazdász vagy az informatikus, és ne legyek meteorológus, de én mindig is arról álmodoztam, hogy én leszek az az öltönyös ember, aki esténként bemondja az időjárást, hogy ,,nyugaton szakadozik a felhőzet, keletről gyengébb széllökések várhatóak” meg ilyeneket, és ott lesz nekem az a napi öt perc hírnév. Elvégre is időjárás mindig van, az ismeretére igény mindig van, és nem kell attól félni, hogy egyszer munka nélkül maradok. legalábbis így okoskodtam – kezdte a mondandóját az egyik hétfői vendég, Fellegdi Zoltán meteorológus.

– Értem. Nos, tudja, nekem sem igazán támogatták továbbtanulási ambícióimat a szüleim. Azt mondták, ha már orvos, akkor legyek normális orvos, mert a pszichológia csak amolyan áltudomány, és sok pénzt fizetnek gazdag, unatkozó emberek, hogy meghallgassák őket más, tanult, de nem olyan gazdag, unatkozó emberek, akiknek bekeretezett diplomája kint van egy falon, és mindenfelé faliórák, bőrkanapék és szobanövények társaságában kell önsajnáltató kuncsaftokat hallgatnia. Teljesen haszontalan, pénzharácsoló csalónak kiáltották ki a szakmámat, és azóta is próbálnak rábeszélni, hogy üljek vissza az iskolapadba, mert ez a munka nem nekem való. Belőlem jogászt és politikust akartak faragni, úgyhogy Ön még boldog lehet, hogy közgazdászt és informatikust mondtak Önnek, mert ezekben a szakmákban legalább tényleg garantálható az anyagi biztonság.

Lehet, hogy időjárás mindig van, de nekem nem mindig könnyű olyan ügyfeleket vadásznom, akik aztán állandó vendégeim is maradnak. Ráadásul van ennek a hivatásnak egy olyan nehézsége, hogy ha jól végzem a munkámat, előbb-utóbb elveszítem az adott illetőt, ezzel együtt pedig a belőle származó jövedelmet. Ezért titokban annak kellene drukkolnom, hogy ne gyógyuljon meg egyhamar a páciensem és minél inkább elhúzódjon a terápia, de mivel lelkiismeretes végzem a munkámat, ezért a legkevésbé sincs erről szó. Ön, ha jól végzi a dolgát, ha nem, akkor is lesz eső, hó, hideg, meleg, szél, miegymás. Nem kell az időjárási tüneményeknek hirdetéseket feladni vagy célcsoportot találnia, mert maguktól is jönnek azok, ha kell, ha nem. Úgyhogy Önnek, kedves Zoltán, nincs oka a panaszkodásra, mert vannak az Önéné sanyarúbb életek is. Nézzen csak rám!

Zoltán valóban magához is tért, és rádöbbent, hogy mégiscsak egy televíziós bemondó, mégiscsak vitte valamire és követte gyerekkori álmait, pszichológusának viszont ki tudja, hány hozzá hasonló siránkozót kell meghallgatnia nap, mint nap. Szócsépy doktor az empatikus kocsmárosok és becsületesen gyóntató papok hálátlan sorsában osztozott, legalábbis Fellegdi úr így látta, ettől pedig lelkiismeretfurdalása lett. Rájött, hogy talán nem is olyan rossz neki és úgy érezte, kihasználta Rezsőt, aki segíteni akart neki, ő pedig csak a saját problémáiról tudott nyafogni, amivel pszichológusát végül annak saját nyűgjeire emlékeztette.

Folytatjuk

Ocsovai Ferenc prózája legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Duguláselhárítás