Ferber Katalin: Nincs ma évforduló

Nincs ma évforduló. Nincs naptári hónap és nap szerinti gyász, gyertya, megemlékezés, virág, nincs semmi, csak a csillapíthatatlan emléközönök, a fájdalom, melyre semmiféle gyógyszer nincs, nem gyengül, nem távolodik, lökdösi a fejében vagy inkább a szívében, nem tud ezzel mit kezdeni.

Elég egyetlen vonás az ismeretlen arcon, az orr íve, vagy a tekintet, azonnal ő jut eszébe, mit csinálna most, ennyi év eltelte után, elképzeli, hogy visszajött, (nem jön vissza soha többé) mit tenne most?

Lenne-e munkája? Nem. Ma este is joghurtot enne kenyérrel és megrendelné a kicsiknek másnapra a tortát?

Zellerkrémleves.

Sárgarépa főzelék.

Húsleves kizárólag vasárnap, a kicsiknek.

Minden órában várni a megrendeléseket, egy sem jön.

Érezni a szívtájékon a szorítást.

Tőmondatokban halkan és a lényegre szorítkozva válaszolni annak a kérdéseire, akivel három évtizedig élt és egyetlen órát nem tud vele többé kettesben lenni.

Sokáig nem így élt, el sem tudta képzelni, hogy így fog, de mégis e mellett döntött. Nem akart többé a gépezet működtetője lenni mert tudta, hogy nem viszi már a régi lendület.

Mást akart. Másképp. Mindennel szakított, meggyőződése volt, hogy képes az újra kezdésre.

Mindezt persze úgy, hogy a látszat fennmaradjon, a család, a kicsik, a torták, az ünnepségek, a filléreket beosztó napi számolásait titkolta.

Persze, ha az autója lerobbant, az nagy baj volt, pénzt kellett kérnie, megint érezte a szívtájékon a szorítást.

Egyre gyakrabban érezte.

De makacs volt, ragaszkodott az újrakezdés esélyéhez. Egyetlen dolog volt neki fontos, szerelmet találni. Szerelem nélkül az egész fabatkát sem ér, mondta huncut mosollyal, megtalálom a szerelmet, mindent megteszek a szerelemért és a szerelmemért, jó lesz, az lesz a legjobb, csak így szabad élnem ezután, szerelemmel, a szerelmemért.

Apjára gondolt, aki gyógyíthatatlan beteg volt, édesanyjára, akit apja egyszer sem látogatott meg a kórházban, ő ült az anyukája mellett, fogta a kezét és mosolyogva füllentett neki, amíg tudott.

Aztán már ennek sem volt értelme, az anyukája feladta, nem volt miért és kiért küzdenie.

Nincs évforduló, naptár szerint sincs ma mire vagy kire emlékezni, beszélni sem lehet semmiről, a szívtájéki szorítás egyre gyakrabban állította meg, de ha a végre megtalált szerelme szólt hozzá, azonnal elmúlt.

Tervezgetett.

Vége lesz egyszer ennek a járványnak, ő szinte azonnal feliratkozott a védőoltásra, (ami persze késett), szerelmével minden nap beszélt, néha többször is, már attól elfelejtette a pénztelenséget, a kicsik nyavalygását, egykori élettársa rosszalló megjegyzéseit, ha meglátta végre őt, akibe első látásra beleszeretett.

Majd mire vége ennek az ostoba karanténnak, addigra beindul az új cég, lesz némi pénzem is, reggel felszállok egy gépre, találkozom a szerelmemmel, este visszajövök. Bőven elég lenne ez, egyelőre.

Szétszórttá vált, maga is, a tárgyak is körülötte. Elillant precizitása, rendszerető életmódja, esett szét minden, nem hagyhatom ezt, gondolta, ökölbe szorította mindkét kezét, mély levegőt vett, biciklire pattant, a gát mellett ment, hideg volt, szürkeség vonta be a kopasz fák ágait, fényképet készített magáról, elküldte a szerelmének, aki órákig nem reagált.

Talán idétlen ez a sapka rajtam, dünnyögte.

Mire hazaért, megizzadt, egykori társa nem volt otthon, a kicsik már aludtak, ő pedig a mindenki elől elrejtett, sok száz fotóból álló gyűjteményét vette elő.

Meg akarta az összeset mutatni szerelmének, mert ezek a képek a szavak helyett voltak, a beszéd nehezen ment neki, a rögzített látvány-ahogy ő látta- mindennél többet mesélt. Róla, a vágyairól, az álmairól, arról, amit soha senkinek nem tudott elmondani.

Festménynek nézték sokan első pillantásra, pedig csak az általa kikísérletezett technika tette ezeket kicsit éterivé az elmosódott színek és kontúrok miatt, mégis, mindegyiken ragyogás volt, az a fény, az a színvilág, amit ő a legjobban szeretett. A zöld is aranyban fürdött, a fekete is csillogott, némelyik képe mintha a tizenkilencedik század nagy francia festőinek stílusában készült volna.

Szerelme csak néhányat látott ezekből, rögvest kiállítást javasolt neki, a helyét is tudta, megszervezné, tette hozzá nevetve, ő pedig mindezt nem értette. Azt hittem, ajándékba adhatom neked azt, amelyik tetszik, gyönyörködhetsz benne a szobádban.

Szerelme pedig ezt nem értette. Sokaknak kell látnia ezeket a képeidet, ez igazi csoda, amit csinálsz-mondta neki kicsit szemrehányó hangon. Benne azonban semmi ambíció nem volt, legalábbis a maga szórakoztatására készített képeit tekintve, a másik ambíciójával pedig (vezérigazgató volt egy kis gépi alkatrészgyártó üzemben) már egy éve leszámolt.

Pedig szerelme hosszan magyarázta neki, hogy miért is lenne fontos kiállítást rendezni a képeiből, ő azonban legyintett.

Várta a megrendelőit, hiszen önálló, egyszemélyes cég tulajdonosa lett, de járvány volt, legalábbis ebben bízott, hogy az ok az ez. Egyszer ugyan elszólta magát, hogy mindenki ígért mindenfélét neki, volt kollégák, a szakmát jól ismerő haverok és ismerősök, de „mindenki cserben hagyott”.

Reggelente félálomban hallotta ahogy volt élettársa dolgozni megy, ha a kicsik náluk aludtak, lábujjhegyen halkan ment ki a szobájából, előtte minden áldott reggel hangtalanul beköszönt szerelmének, ébredés után fogadja őt ez, biztosan örül majd neki, „Jó reggelt szerelmem!” írta neki, aztán hallotta ahogy a legkisebb unoka hívja őt, gyorsan felöltözött, vitte őket iskolába, óvodába, aztán a bevásárlás, csak ő tudott főzni, gyerekei anyja nem, eszébe jutott néha, hogy hétvégeken mekkora sütést-főzést csapott, jöttek a rokonok, a kicsik fékezhetetlen jókedvükben visítoztak, összevesztek egyetlen babán, aztán kibékítette őket. A legtöbbet a kicsik jelentettek neki, az ártatlanságot, a nyíltságot, az önfeledtséget, mindazt amit lehántott róla évtizedekkel korábban az élet nagy hámozója. Mindig nagy családot akart, s nagy ugyan nem lett, de család volt ez, olyan, amilyen. Apjával évek óta nem beszélt, nem volt miről, olykor az apja hívta részegen, ő tehetetlenül hallgatta a szitkozódását, aztán az apja tette le mindig a telefont. Testvére egészen más világban élt, mint ő, az illendőség úgy kívánta, hogy egy évben egyszer találkozzon vele, de a pár óra is kínosan telt. Testvére felesége azt sem tudta, hogy a mákot meg kell darálni, mielőtt használja.  Voltak persze távolabbi rokonai is, ezért arra mindig ügyelt, hogy név-és születésnap alkalmából lapot küldjön nekik, holott a többségükkel gyerekkorában találkozott utoljára.

Az új élet lehetősége minden nap felvidította. Arra gondolt, hogy ezentúl minden másként lesz, hiszen megtalálta végre az igazit, most csak türelmesnek kell lennie, minden szépen elrendeződik majd, beindul a cég, visszatér a normális élet mindenki számára a járvány után,

szerelme is meggyőződik majd arról, hogy ő mindent komolyan gondol, mire végre hazajöhet, ő már saját lakásában fogadja majd, napokig ki sem mozdulnak, ott lesznek ők kettesben, együtt csinálnak mindent, s akkor ő megnyugodhat, mert révbe ért.

Minden nap beszéltek, ő minden mondatával, minden mosolyával, minden viccével meg akarta hódítani ezt a csodálatos embert, mert neki csodálatos volt. Nem érdekelte, hogy szerelme nagyon más volt, mint akiket ő eddig ismert. Az is közömbös volt neki amikor szerelme váratlanul megmakacsolta magát, veszekedést provokált, nem sikerült neki, talán csak egyszer, akkor éjszakába nyúlóan vitatkoztak: szerelme megérzett valamit benne, ami nem tetszett neki, de nem tudta szavakba önteni.

Ellenállt, ő pedig nem értette, hogy miért.

Nem akart tudni szerelme múltjáról, feleslegesnek tartotta, sajátjától pedig lassan, de biztosan békésen elvált. Levette azt a nyakláncot, amit évtizedekkel korábban a szeretője adott neki, védje ez meg, mondta, ő pedig nevetett, mert nem fenyegette őt semmi és senki. Akkor ezt hitte, ma már tudja, hogy tévedett.

A jelenje és jövője volt a legveszélyesebb, mert nem tudta, hogy képes -e az új életre. Ezt persze nem mondta meg a szerelmének, mert azzal csak elriasztotta volna, így is nagyon meggyőzőnek kellett lennie minden nap, hogy elnyerje a bizalmát, hogy hagyja magát szeretni, muszáj a szerelemnek mindent legyőznie, mert ha az sem, akkor minek az egész?

Ha erre gondolt, megint összeszorult a szíve. Egyszer beszélgetés közben történt ez, nem kapott levegőt, le is kellett rögtön feküdnie, szerelme pedig azt kérdezte: most magamra hagysz?

Tüstént elmúlt az a szívtájéki fájdalom, dehogy hagylak magadra, válaszolta, itt vagyok veled.

Aztán másnap lett, mert mindig másnap lesz, már az ajtóig is alig jutott el, hívta a mentőket, hamar jöttek, felírta szerelme telefonszámát és nevét egy cetlire, de az orvos azt mondta: semmi baja. Nem vitték kórházba, pedig ő sejtette, hogy valami nincs vele rendben.

Amikor elmondta mindezt a szerelmének, nagyon megörült annak, hogy ő aggódik érte. Fontos vagyok neki, gondolta, enged nekem, enged a legszebbnek, a szerelemnek.

Képtelen volt szavakkal kifejezni, hogy mit jelent mindez neki.

Szerelme gyanakodott, biztatta, hogy éljen teljesen önállóan, költözzön el egy saját, bérelt lakásba, mire ő értetlenül nézett rá, ez felesleges pénzkidobás lenne. Majd mire hazajössz, addigra elrendezek mindent, pénzem is lesz addigra, bízz bennem és abban, hogy javulnak majd a körülményeim.  Maga is érezte, hogy sántít az érvelése, azon pedig felháborodott, hogy szerelme felajánlotta a pénzt, amivel lakást tudna bérelni.

Nem tudtak ebben sem megállapodni, mert ő nem tudta elmagyarázni kedvesének, hogy a család minden tagja kizárólag rá számíthat. A kicsik is őt várják, amikor leckét kell írni, őt várják az óvoda előtt, az iskolából kijőve, ő nélkülözhetetlen, s persze szeretné, ha nemsokára szerelme számára is az lenne.

Csak a család, az ad neki erőt, addigi életében mindent értük tett, persze lehet, hogy nem mindig jól, hiszen akivel három évtizedet élt együtt, már nemlétező volt számára.

S mégis segített, odaadta neki az egyik szobát, megtűrte, megtűrték egymást.

Valahányszor erre gondolt, megint a szívtáji szorítást érezte, mintha valaki a tenyerébe vette volna szívét, és ökölbe szorította az a valaki a hatalmas kezét. Egyre hosszabb ideig tartott, egyre gyakrabban.

Volt-e más megoldás, kérdezte magától, mint folytatni a család tagjaival való törődést? A kicsik, a három gyönyörűség, anyjukat otthagyta a férje, ő lépett pótapaként a helyére, hogy hagyhatta volna ő is el őket?

Szerelme mindezt nem érthette. Egyre gyakrabban önálló életről beszélt neki, ő hagyta, nem vitatkozott vele, minek is tette volna, hiszen szerette.

De szerelme megelégelte. A nemértést. A más bugyrokat, amiben mindketten összetörték magukat, sokadszorra.

Óriási vitájuk volt, parttalan, nem volt megoldás, csak a kimerültség kényszerítette őket éjjel, hogy abbahagyják.

Nem volt megnyugvás, nem volt a szépséges, egymást simogató megerősítés, ne érezzük magunkat rosszul, megint másnap lesz, minden rendben lesz, sőt, eddig is minden rendben volt.

Ez most elmaradt.

Fárasztó másnap jött, a hallgatás, a vészt jósló csend borult mindkettőjükre.

Este már szerelmének nem maradt ereje, nehéz nap volt mögötte, s ő ugyan jelentkezett, de a válasz megérkezett, nem akar beszélgetni.

Újra a szorítás, már csak kedvenc dalát küldte el szerelmének. „Kezdjetek el élni, kezdjetek el szeretni.”

Ötvenhét éves volt.

Ferber Katalin legutóbb a Szöveten:

Ferber Katalin: Minbo no onna (Itami Juzo)