Juhász Gabriella-Óczy: A padon
Hajnalodott. Az éjszaka félelmet keltő árnyai megszelídültek, hatalmasságuk egyre zsugorodott, míg az első fénysugár végleg kiűzte a parkból. Valahol messze egy madár rikoltott, párját keresve vagy csak épp, hogy hangját hallassa. A sétány kanyarulatában kopott deszkapad állt, és rajta valami…, mint egy ottfelejtett batyu.
Rongyos ruhájában szánalmas látvány volt, ahogy a rettegés maga alá gyűrte. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, pedig a reggel még csípős volt.
– Megöltem… Hogy tehettem ilyet? És most mit kezdjek vele? El kell tüntetnem, de hova rejtsem? Keresni fogják. Láttak minket együtt érkezni. Tőlem fogják kérdezni: hol a barátod? Pedig nem volt a barátom, csak a munkánk kötött össze… meg a gyerekkori emlékeink… Úristen! Véres a kezem! Valahol meg kell mosnom. Amikor észreveszik, hogy nincs itt és eszükbe jut, hogy véres volt a kezem, egyből tudni fogják, hogy én követtem el. De, hogy tehettem ilyet? Istenem, hogy tehettem? Bár csak vissza lehetne fordítani az egészet. Mi lesz most velem? Börtönbe zárnak… el kell menekülnöm! De előbb eltűntetem, behúzom a bokrok közé. Nem, mégse… pár nap múlva oszlani fog és büdös lesz. A folyóba kellene dobni, de nagyon nehéz, nem bírom levonszolni a folyóhoz. Jaj, mit tettem… mit tettem? Megöltem! Én, aki azt gondoltam magamról: sose lennék képes ölni. Hogy jutottam idáig? Te jó ég! Milyen mélyre süllyedtem… milyen mélyre, csak azért, mert megbántott és én meg akartam bosszulni. Valamikor, azt hittem barátok vagyunk, de neki nem kellett a barátságom. Nem jelentett semmit. Pedig én nagyon akartam… minden áron a barátja akartam lenni, mert a példaképem volt, felnéztem rá. De ő becsapott, kegyetlenül becsapott. A szeme se rebbent, úgy hazudott. Amikor rájöttem, tombolt bennem a düh. Elborult az agyam és üvöltöztem. Minden szavam gyilkos golyózáporrá változott, és sebet ütött rajta! Tátongó lyukak borították el a testét! Előbb, csak vékony csíkban szivárgott, később, minden irányba ömlött belőle a vér. Egy ideig csak állt és cinikusan mosolygott, aztán megtántorodott. Én utána kaptam, de kicsúszott a kezem közül és elvágódott. Most itt hever a lábam előtt. Megöltem! Börtönbe fognak zárni…, de én nem vagyok gyilkos! Én nem bírok ölni!
Hirtelen fölült a padon. Fél évszázad fájdalma hasogatta minden porcikáját. Arcának vonásai eltorzultak, testét remegés rázta, émelygett a gyomra. Térdére könyökölt, szeme sarkából körülnézett, hogy látja-e valaki, de a park még néptelen volt ebben a kora reggeli órában.
– „Csak álmodtam… csak álmodtam” – motyogta és próbált megnyugodni, de az érzés, hogy gyilkolt, mélyen fölzaklatta, nem tudott tőle szabadulni. Előkotorta a pipáját a kabátzsebből és rágyújtott. A füst mámorába menekült. Talán órák teltek így, aztán föltápászkodott és imbolyogva továbbállt.
A Nap, lassan, fölkúszott az égre. A délelőtt közepén egy csapat óvodás lepte el a közeli játszóteret, hangos gyerekzsivaj úszott a levegőben és a tavasz illata. A sétány kanyarulatában, a padon, most egy idős hölgy üldögélt. Ridiküljéből elővett egy bonbont, és derűs mosollyal az arcán, tűnődve nézte a vidám kicsiket.
