Zubornyák Zoltán: Hehe (Nottinghami Napló, 20.)
A kolléganő tényleg nagyon kedves, de minden egyes megszólalása után azt mondja: hehe. Vagyis nem igazán mondja, hanem kényszeredetten préseli ki magából: hehe. Ha valami tényleg mulatságos, vagy ő annak véli, akkor a hehe egy szótaggal meghosszabbodik, s hehehe lesz belőle! Három hete figyelem, szépen, szabályosan mindig így van. Pár hónapig Zsilikével mi is játszottuk ezt – de mi tényleg csak játszásiból –, személyesen, levélben, telefonon, mindig. Hehe. Akkor elbúcsúzom. Jó. De ne mondd azt többet, hogy hehe. Nem mondom. Hehe. És így a végtelenségig. A hehe persze lehet haha is, de két parádés heheosztásra muszáj emlékeznem. Az egyik Bodrogi Gyuláé a kedvenc Pasolini filmemben, a Canterbury Mesékben, amelyben Hugh Griffith zseniális alakítását szinkronizálta ugyancsak zseniálisan. És persze hehe. Meg haha gazdagon. A másik örökbecsű hehe/haha Major Tamásé, a Mirandolina-előadásban a nyolcvanas évek elején. (A Színházi Intézetben megvan a felvétel), amit tetézett a Csak egy mozi című Sándor Pál-filmben, ahol szintén hehe, utánozhatatlanul.
Az meg csak egy hozzáadott kamaszkori emlék, hogy a gimnáziumi első osztály szexuális felvilágosítását egy lelkes, nem túl fiatal védőnő tartotta a négy első osztály fiú növendékeinek. Szegénykém, pechére bitangul raccsolt. Az első ábrán a férfi nemiszerveket próbálta bemutatni, de hát a hehe és a hehezacskó után véget is ért a botrányba fulladt felvilágosítás. Óriási röhögés volt, folytathatatlan előadás. A helyzetet később Czeizel Gabi papája mentette meg, így nem maradtunk, talán, teljesen tudatlanok.
De hehe. És megintcsak hehe.
Nem írom le többször.
Hehe.
Zubornyák Zoltán prózája legutóbb a Szöveten:
