Zubornyák Zoltán: Színeváltozás

Michelangelo: A Sixtus-kápolna mennyezeti freskója (Részlet)

1520. április 6.

– Fájdalmas a csend ma este, Giulio.
– Nagypéntek van, uram, nem harangoznak.
– Ne felejtsd el, amit mondtam! A színeket már megbeszéltem Gianfrancescóval, de a háttéralakokkal haladnotok kell! – suttogta a beteg erőtlen hangján, és a vizezett borral teli kupa után nyúlt. Válláról teljesen lecsúszott a vászon hálóing, erőfeszítésébe került elérni az apró tölgyfaasztalkát.
Keze remegett, a láz és a köpölyözések teljesen legyengítették az elmúlt napokban. A doktor minden délben eret vágott rajta.
– A kardinális úr türelmetlen – folytatta.
– Tudom, de megvárjuk, míg meggyógyulsz – mondta szelíden Giulio Romano.
– Szeretném, ha nem vitatkoznál velem, hanem tennéd, amit mondok. A kékekre vigyázzatok, finoman vigyétek fel, és az árnyalatok véletlenül se legyenek egyformák! Andrea, Bartalommeo és Pellegrino lássanak neki!
Raffaello nagyot kortyolt az italból, a gyertya fényénél tisztán látta barátja tekintetében az aggodalmat és a félelmet.
– Mi az a vágás a karodon? – kérdezte Giulio.
– Biztos az orvos…
– Nem a friss vágásokra gondolok, hanem arra a hosszúra. Eddig sosem vettem észre.
Raffaello szégyenlősen húzta össze magán az inget – s bár Giulio a legfőbb bizalmasa volt –, férfiak társaságában nem viselt el semmilyen intimitást. Fiaként tekintett a serdülőkorból éppen csak kilépett ifjúra. Valamennyi tanítványa közül őt szerette a legjobban. Raffaello hallgatott, a fiú még mindig kérdő tekintettel nézett mesterére.
– Tudod, Leonardón kívül egyetlen embert csodáltam és bálványoztam életemben – szólalt meg végre –, Michelangelót. De ő tiszta szívéből gyűlölt engem.
– Miért? – húzta közelebb az ágyhoz a faragott karszéket Giulio. A bútorlábai megcsikordultak a fényes márványpadlón.
– Jó oka volt rá. Valahogy a fülébe jutott, hogy csak egy jó szobrásznak tartom, aki semmit nem ért a festészethez, de ez csak olyan ifjúkori hőzöngés volt a részemről, ennek ellenére sosem bocsátott meg nekem. Olyannyira a szívére vette, hogy egyszer, amikor valahol a Piazza Navone környékén összefutottunk – épp a barátaimmal sétáltam –, odaszólt, hogy „te meg a bandád pont úgy néztek ki, mint a banditák”.
Giulio jóízűen felkacagott. Elképzelte mesterét álarcos útonállóként.
– És? Mi történt aztán?
– Én erre azt válaszoltam, hogy te meg egymagadban pont úgy festesz, mint egy hóhér! Félelmetesen tudott kinézni; fekete, csuklyás kabátban járt, amit beborított a kőpor, az arca, a szakálla is fehér volt. Szerintem, amikor dolgozott, messzire elkerülte a fürdőt.
A fiú még egy ideig nevetett a történeten, aztán csend lett, csak a gyertyák sercegését, s a viasz padlóra csöppenését lehetett hallani. Mindketten tudták, hogy Raffaello adós maradt a válasszal.
– És a vágás? – kérdezte bizonytalanul Giulio.
– Volt idő, amikor irigy és féltékeny voltam rá. Jobb megbízásokat kapott, ünnepelték mindenütt. Kémkedni kezdtem utána, el akartam lesni a titkait, napokon át követtem mindenhova, hova megy, mit csinál. Ajtókon és ablakokon próbáltam belesni, mindent tudni akartam, amit ő tud, mindent, érted? Tanulni akartam tőle!
A fiú bólintott és töltött még egy kis bort a kupába, s óvatosan csurgatott bele egy kis vizet is.
– Valahogy pontosan így vagyok én is, veled, uram! – mondta lelkesen, de el is szégyellte magát, mert szavai úgy hangzottak, mint egy szerelmi vallomás. Mestere ezt nem vette észre, s a láztól és az emlékektől felzaklatva folytatta:
– Hosszú hetek munkájával, nagy nehezen sikerült rávennem Bramantét, őeminenciája főépítészét, hogy engedjen be a Sixtus-kápolnába, csak egy órára, hogy lássam, hogy láthassam, mit csinál Michelangelo. Gyors skicceket készítettem, bámultam a kompozíciót, ami félkészen is lenyűgöző volt. Az alakok, a térhasználat, az előrajzolások, a formák és a felvázolt színek, még most is remegek, ha eszembe jut. Ez ezerötszáztíz körül lehetett. Mind a harminchárom Madonnámat odaadtam volna ezért a munkáért, de be kellett ismernem, hogy egy zseninél nem lehettem volna jobb.
– Harmincnégy – kotyogott közbe Giulio.
– Tessék?
– Pontosan tudom, hogy mennyit festettél, uram. Ebben meg te nem vitatkozhatsz velem.
Raffaello mosolyogva hátrahanyatlott a párnára, kifárasztotta a beszéd. Aprókat köhögött és intett a tanítványának, hogy inna még. Pár korty után erőt gyűjtött a történet folytatásához. Melle zihált, nehezen vette a levegőt, hosszú haja tincsekben ragadt össze a homlokán. Hangja egyre erőtlenebbül, egyre fásultabban szólt.
– Ezután nem sokkal lefizettem a házvezetőjét – nem Urbinót, őt sose lehetett volna –, Matteót, hogy engedjen be a gazdája házába titokban, hogy megnézhessem a rajzait, a vázlatait. Rengeteget fizettem neki, de nem számított, mindent tudni és látni akartam, amit Michelangelo, a mester tudott.
Matteo, miután éjfélt harangoztak, és a ház elcsendesedett, a hátsó sikátorban várt rám. Nem mehettem a Via delle Tre Pile felől, bárki megláthatott volna. A konyhán, az ebédlőn és egy széles folyosón keresztül jutottunk a hatalmas dolgozószobába. Gyertyát nem gyújthattunk, a Hold fényével kellett beérnem. Matteo magamra hagyott.
– Fél órája van, uram – suttogta.
Őrült gyorsasággal kutattam és kerestem, magam sem tudom mit, a polcokon és a posztamenseken szobrok és torzók, a hatalmas asztalon, a festőállványokon és a földön is rajzok, makettek és vázlatok százai hevertek. Egy kéz, egy fej, egy arc, sok-sok rajz, mindegyikkel az ablakhoz kellett rohannom, hogy jobban lássam a vonalakat. Biztos voltam benne, hogy a Sixtus-kápolna skicceit tartom a kezemben. Háromezer dukátért nagyon meg kellett dolgoznia, haha… haha.
Raffaello nevetése görcsös köhögésbe csapott át, Giulio rémülten ugrott fel a karszékből, és megigazította mestere háta mögött az egymásra polcolt bársonypárnákat. Ahogy a roham elmúlt, a beteg ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Az egyik kéz, a Teremtő keze volt, a freskóra tisztán emlékeztem a kápolnából, és most ott tartottam magam előtt a papíron ezt a remekművet, a legapróbb részletekig kidolgozva. Alig jutottam szóhoz. Olyan boldogság töltött el, amelyet sosem éreztem azelőtt. A tökéletesség érzése olyan, mintha a Paradicsomban, vagy a végtelenben lebegne az ember. Hirtelen elhatározással feltekertem, és az ujjasomba gyűrtem a rajzot. Abban a pillanatban zajt hallottam. A folyosó felől egy szolga lépett be a szobába, egyik kezében gyertya volt, a másikban egy éles cinquedea-t tartott. Egy félig kész mellszobor mögé léptem, hogy ne lásson meg, de tudtam, hogy a gyertyát valahogy ki kell ütnöm a kezéből. A köpönyegemmel eltakartam az arcomat, és megvártam, amíg az alak elhalad előttem, mögé ugrottam és kivertem a kezéből a gyertyatartót és kibillentettem az egyensúlyából. Ő ösztönösen a levegőbe kaszabolt a tőrrel, és végighasította a karomat. De az arcomat nem láthatta. A vérem az asztalokon heverő vázlatokra spriccelt, menekülnöm kellett. A szolga utánam, de sikerült eljutnom a konyháig. Pontosan emlékeztem, hol az ajtó, amelyik a sikátorra nyílt. Pokoli fájdalmat éreztem, de sikerült kijutnom az utcára. Hetekig befáslizott karral jártam, de minden nyomozás ellenére sosem derült ki, hogy én voltam az éjszakai látogató!
Raffaello teljesen kimerülten hanyatlott vissza a párnák közé.
– Uram! Uram! – hajolt a föléje kétségbeesetten Giulio, és megfogta a kezét. – Mit tehetek érted? Mit szeretnél?
– Már semmit, fiam. Engedd be a papot, ha jön, hamarosan itt kell lennie. Ezt szerettem volna még elmondani neked. És hogy a Krisztus színeváltozását neked kell befejezned. Ez az utolsó kívánságom.
Giulio lenézett mestere kezére, és a Sixtus-kápolna freskója jutott eszébe.
A Teremtő keze.
Egy könnycsepp gurult végig az arcán, ahogy megcsókolta.