Földi Erzsébet: Unokatestvérek

Nagybácsinkat – lévén később keresztapánk – kereszttatának szólítottuk.

Ez alkalommal rá emlékezem.

József (Jóska)

1918. június 4-én született.

Az esemény szorosan kapcsolódik az I. világháborúhoz, amelyben nagyapám katonaként részt vett. Felettese szerint minden huncutság fellelhető volt benne, de a könnyű nőcskék nem érdekelték, feleségéhez hűséges volt.

(Ezt a tényt bizonyítja, hogy amikor odahaza a házastársak között nagy volt a hullámverés, nagyanyám azt ajánlotta férjének: váljon el tőle.  

– Válj el te – válaszolta nagyapám. – Én nem taposom a szentséget.)

Nos, rövid harctéri szabadságolása idején másfajta ballépést követett el.

Nagyanyámnak egy ruhára való piros kelméje volt a szekrényben, amit szándékosan nem akart magának megvarrni. Az ura a háborúban, ő meg majd piros ruhában ünnepel (flangál).

Nagyapám megtalálta az anyagot. Levágott belőle egy darabot, azzal becsavart egy csomó pakkpapírt, és ezt a csomagot visszatette a szekrénybe. A többi anyagot elvitte, eladta, a pénzt pedig elitta.

Már visszament a harctérre, amikor nagyanyám kezébe akadt a csomag. Széthajtotta és rájött a csalásra.

Úgy megharagudott, hogy attól kezdve egy sort sem írt az urának.

Pedig lett volna miről. Áldott állapotba került, majd megszületett egyetlen fiúgyermekük, Jóska.

Házinéni be-bejárt hozzá, segített a gyerekágyas asszonynak. Aznap is nála volt, amikor az ablak alatt egy katonát láttak elhaladni. A katona belépett az ajtón és köszönt: – Dícsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké – válaszolta a két asszony.

Nagyapám volt. Pillantása rögtön felfedezte a pólyás csecsemőt, az új kis jövevényt.

– Hát ez?

– Egy kisfiú – válaszolt házinéni.

– Kié? – kérdezte nagyapám.

– A tied – szólalt meg végre nagyanyám, aki addigra kissé összeszedte magát.

Nagyapám nem szólt, csak leült az asztalhoz. Papírt, ceruzát vett a kezébe és elkezdett számolni. Egy idő múlva felállt és odalépett a kisgyermekhez, aki a fia volt. A következő mozdulatával a feleségéhez fordult. Letérdelt előtte és arra kérte: soha többé ne tegye, hogy annyi ideig nem ad életjelt magáról. Hiszen majdnem belerokkant, hogy semmi hírt nem kapott a családról.

Nos, Jóska, majdani keresztapám, mint egyetlen fiú a családban, testvérei kedvence és valószínűleg édesanyja kivételezettje volt. A kisgyermekkorban előforduló apró ballépései, kis elszólásai bocsánatot nyertek. Ilyen eset történt egy látogatás alkalmával, amikor képviselőfánkkal kínálták, de a lágy töltelék nem volt ínyére és kimondta: – Nem kell, kaka van benne!

Hasonló okok miatt a madártejet sem szerette.

Akkoriban Balázs Piri tanítóék házában laktak a Magyar utcán. Piriéknek hasonló korú fiúgyermekük volt, Ernő, becenevén Nőce. A fiúk előbb játszópajtások, később barátok lettek.

Nőce kezdetben ugyan kirajzolta, hogy Jóska az udvar melyik részén mozoghat, sőt, megkérdezte házinénit (saját nagyanyját), hogy neki magának merre szabad járkálnia. A dölyfös válasz így hangzott:

– Neked minden merre!

A két fiú mégis jól megértette egymást: együtt gomboztak, paráztak, rongylabdáztak, karikát hajtottak.

Amikor édesanyám megszületett és felnőtt közéjük, Nőce húgában igazi barátnőre lelt. A fiúk és a két lány útjai olykor szétváltak, ismét összefutottak, néha keresztezték egymást.

Anyám orrából gyakran és váratlanul eleredt a vér. Ez előfordulhatott akkor is, ha nagyanyám épp kész munkát szállított haza és biztonságból rázárta lányára az ajtót. Ilyenkor Nőce segített, ahogy tudott. A rácsos ablakon át vizet nyújtott be neki, miközben mondogatta:

– Mossad csak, mossad…

Ugyanakkor előfordult, hogy anyám volt élcelődéseik tárgya, célpontja. A fiúk nem tudták, mit játszanak, míg végül megegyeztek:

– Pajázzunk!

– Mivel?

– A Rozika orrával!

Nőce arca, haja, egyaránt vörös volt. Így csúfolódtak vele: „Vörös róka, vörös ló, vörös ember egy se jó!”

Az egymás „froclizása” nemcsak baráti alapon történt, előfordult a testvérek között is.

Mivel Jóska és Kisrozika álltak korban legközelebb egymáshoz, a „villongások” leginkább kettejük kapcsolatát jellemezték.

Mikuláskor Rozika fényesre tisztított cipőjét az ablakba állította és várta a meglepetést. Nos, alapos meglepetésben volt része! Bátyja friss lócitromot szedett fel az utcán, azt rakta kishúga cipőjébe.

Másik téli történet, amikor a sparhelt eleven tüze mellett melegedtek és Jóska leszögezte: – Nem mered a nyelved a csőhöz érinteni!

A már akkor határozott, bátor, vállalkozószellemű Rozika válaszolt: – De merem!

A szócsata tartott egy ideig, majd leendő édesanyám „merte” és megtette. Ezek után egész éjszaka kint lógott a nyelve a szájából.

A téli rege folytatása arról szólt, hogy a fagyó hidegben a kinti kilincset sem szabad szájjal érinteni, mert az érzékeny bőrt az is könyörtelenül letépi. Lehetséges, hogy anyám ezt az ismeretet is megtapasztalta.

Előfordult, hogy étkezés közben járt pórul. Ha kalács (mazsolás pite, keltkalács) volt ebédre a leves kísérője, Rozika kiszedte belőle a mazsolát, vagy félretette a tölteléket, hogy a finomságot utoljára fogyassza el. Bátyja ügyesen elcsente tőle a csemegét s amikor húga ezért édesanyjuknál panaszt emelt, még ő kapott ki: – Úgy kell neked! Miért nem eszed rendesen, sorjában?

Jóska ilyenkor az asztal alatt mutatóujját begörbítve, majd kinyújtva kárörvendő módon jelzett. Rozika emiatt néha sírva fakadt, de nem kapott elégtételt, édesanyja nem látta a takarásban történő inzultust.

Persze, az apró huncutságok ellenében voltak olyan esetek is, amikor Jóska védelmébe vette kishúgát.

Egy alkalommal a Kiserdőbe mentek játszani és későig elmaradtak, beesteledett. A fiú úgy döntött, ő megy be először a lakásba, hogy felmérje a helyzetet. Édesanyjuk nagyon haragudott, és a nádipálcával elnáspángolta a fiát. Jóska kijött az udvarra és beszámolt a történtekről: – Anya nagyon mérges. Ha bemész, tedd a kezed a zsebedbe és tartsd el magadtól a kabátod. Így nem ér el a nádipálca…

Akkoriban az asszonyok odahaza dagasztották be a kenyeret és a közeli pékhez vitték sütésre. Általában hetente egyszer készült a négy-öt kilós cipó, amire szüksége volt a nagyobb családoknak.

Nőce édesanyja kenyérsütéskor mindig kis cipót is készített a fia részére. Természetesen Jóska is szeretett volna ilyen kis kenyeret és kérésével saját édesanyjához fordult.

– Nem lehet! Mi szegények vagyunk! – vágta el a vitát nagyanyám, s az ő szava ellen nem volt apelláta. Rengeteg dolga mellett talán érthető is, hogy egyszerűsítenie kellett minden házimunkát.

Legközelebb mégis beadta a derekát, hiszen szerette gyermekét és átgondolta, hogy a szegénység nem lesz nagyobb egy kis cipó miatt. Szakajtott egyet Jóskának is, szalvétába kötötte és a kezébe adta. Jóska boldogan vitte a kicsi kenyeret és nagy bizalommal felnézett édesanyjára: – Ana (Anya)! Akkor most már mi is gazdagok vagyunk?

Nem, nem voltak gazdagok. Éppen ezért Jóska is korán elszegődött, hogy lendítsen a család nehéz helyzetén. Nagyanyám Jakabcsevics (?) kisasszonyék házában varrt, fia ugyanitt fát vágott, vizet hordott a mosogatáshoz, amit négy vízben végeztek, piacra kísérte a hölgyeket, cipelte utánuk a kosarat, ha kutyáik összemarakodtak, segített őket szétválasztani.

A házban számos macska is volt, a kemence tetején lustálkodtak. Ha megunták, leugráltak, s ha éppen ebédidő volt, az asztalon sétáltak, farkuk néha beleért az ételbe. Nagyanyám a családdal étkezett és egy ilyen alkalomkor a kés nyelével rávágott a macska farkára.

– Gyere ide, drágám, Farkas néni nem szeret téged – vigasztalta a cicát a gazdi.

– Szeretem, csak nem a főzelékben – hangzott nagyanyám válasza.

Jóska szívét a lakatos szakma vonzotta, imádott zárakkal, reteszekkel, lakatokkal, srófokkal bajlódni. Nagyanyám másként vélekedett, praktikusan. Egy szabó nem ázik-fázik a hidegben, nem liheg kint a rekkenő hőségben. A szobában nyáron hűvösben, télen melegben szép, tiszta munkát végez, nem kell cipekednie, erőlködnie. Így lett keresztapám szabó.

Künsztler zsidó mesternél kezdte tanulni a szakma csínját-bínját, bár a kezdet kezdetén szokásos módon kihasználták: reggelente vizet hordott, napközben kisinaskodott.

Aztán egyszercsak fiatalember lett, rengeteg baráttal: Prix Jóska, Pap Feri, Krix Gyurka, Karó Béla, Karó Jóska, Szegi Pista, Varga Pista, Engi Jani, Szikra Imre… A szívbéli jóbarát Vetró Feri volt.

A fiúk a Legényegyletbe jártak, ami a fiatal, nőtlen férfiak vallási jellegű gyülekezete volt. A foglalkozásokat papi személy vezette, irányította.

Különböző sportágakkal foglalkozhattak: asztalitenisz, birkózás, sakk, de könyvtár és lemezek is rendelkezésre álltak, valamint kirándulásokat szerveztek.

Létezett Férfi Kongregáció, ahova nős férfiak és családapák jártak. Foglalkozásaik ehhez mérten kissé komolyabbak voltak, családközpontú rendezvények jellemezték az összejöveteleket.

(Lányokat, asszonyokat tömörítő gyülekezetek, kongregációk várták a hölgykoszorút. A tagság társadalmi helyzete szerint különböző csoportosulásokhoz csatlakozhatott.

Úrileány Kongregációba tartoztak a tehetős úri kisasszonyok.

Szent Anna Kongregációba jártak a szerényebb körökhöz tartozó hajadonok.

Úrinők Kongregációja a férjezett, idősebb hölgyek társasága volt.

Kéthetente tartottak találkozót, ahol papi személy és nővérek vezették a foglalkozásokat.

Több ezer könyv, lemezek, rádió mellett szórakozhattak. Télen teadélutánokat szerveztek, ahol lányok-fiúk közösen vettek részt. A csokoládédélutánok látogatói csak lányok voltak. Mindenki vitt valami süteményt, a helyszínen főzték a csokoládét és sütötték a kuglófot.

Színielőadások, jelenetek, szavalatokból kialakított program után tánc következett. Farsangi multság, batyubál is előfordult.

A nyár a kirándulások időszaka volt. Ha külön lányoknak szervezték, a fiúk is csatlakoztak, így leginkább közös kirándulásokra került sor. Palics, Kelebia, Szeged, Horgos, Ilok, Palánka voltak a látogatott helyszínek.

Minden csoportosulásnak megvolt a saját egyenruhája.

Az Úrileány Kongregáció kiránduló ruhája piros-fehér mintás dirndli ruha volt, fehér applikációval díszített piros köténnyel.

Az Úrinők egyenruhája kék-fehér anyagból készült.

A díszmagyar ruha anyaga sötétkék volt, vitézkötéssel és Bocskay-nyakkendő kiegészítéssel.)

Fénykép őrzi a fiatal lányok csoportját, akik a piros fehér kirándulóruhában ezúttal Palicson szórakoztak. A fák alatt, fűre terített takarón üldögélve beszélgettek, nevetgéltek, mindenki vidám volt, boldog, elégedett. Édesanyám egyik kezében csatos üveg, a másikban pálinkás pohár, mintha bizony pálinkázna, holott csak tiszta vízzel oltotta szomját a nyári melegben. Mellette Ilus nővére is látható. Leendő keresztanyám három lánytestvérével szintén jelen volt a társaság tagjai között.

Számára kellemetlen epizód zavarta meg a különben kellemes hangulatú ottlétet. Szóba elegyedett Karó Bélával, aki egyébként Garai Ilonkának udvarolt. A másik Garai lány, Kató a körülményről értesítette Gönczöl nénit, a delikvens édesanyját. Az akkori viselkedési normák értelmében a megtévelyedett báránykát helyes útra kellett téríteni s a szigorú édesanya ezt egy nyilvános pofon kíséretében megtette.

Keresztapám a kongregációs programon felül rendszeresen ministrált. Páter Vazul nagy ismerője és pártfogója volt a sérülékeny gyermeklelkeknek és az ifjúságnak. Tisztában volt keresztapám családi körülményeivel, tudta, hogy az édesapa maga is támaszra, segítségre szorul és igazából az édesanya a családfenntartó. Éppen ezért sokat foglalkoztatta a cseperedő, majd legénysorba kerülő fiút, hogy a hit erőt adjon számára az élet nehézségivel folytatott küzdelemben. Rendszeresen megebédeltette, sőt, utasította a szakácsnőt, hogy csomagoljon a család számára is.

(A család időközben átköltözött a Piri házból a Czigler-, később Szulovszki házba, az édesapa pedig fiatalon, ötvenöt éves korában elhunyt.)

Leendő keresztanyám, Gönczöl Erzsébet (Bözsike)tulajdonképpen két helyszínről is ismerte leendő keresztapámat: találkoztak a kongregációs összejöveteleken, valamint hetente látta őt a vasárnapi szentmiséken, a Nagytemplomban. Szeme megakadt a sötét hajú, zöldesbarna szemű, helyes fiatalemberen. A szimpátia kölcsönös volt, amiből szerelem, majd házasság született.

Esküvőjüket a Nagytemplomban tartották. Valaki félhangosan megjegyezte: „Szebb a vőlegény, mint a menyasszony!” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy keresztanyám fekete, hullámos hajával, égkék szemével méltó párja volt a vőlegénynek.

A lakodalmas vacsora főszakácsa, rendezője és felelőse természetesen Csajkás Julis volt. Az ő ötlete és kivitelezése alapján jött létre a csodálatos teríték: a tányérokba helyezett két-két szál friss gyöngyvirággal.

Gazdag ünnepi menüt tálaltak: szárnyas raguleves, borjúpaprikás házi tésztával, vegyes sült körettel, salátákkal és persze házilag készült rétesek. A tortákat a vendégek hozták.

Julis mindenre kiterjedő figyelmével értesítette anyámat: ne egyen egyetlen más tortából sem, mert a szinte érintetlen fehér diókrém torta a legfinomabb!

Keresztapámat nem vitték ki a frontra. Felettese major volt, beosztottját jó képességű emberének tartotta és tolmácsként működtette.

A háború után keresztapám a Titovka (később Željezničar) készruhagyárban dolgozott, idővel főnöki beosztásban. Munkatársai tisztelték, becsülték. Közvetlen volt, irinyót fanyar humorú, hajlamos a viccelődésre.

A fiatal házasok eleinte évekig albérletben laktak, változó helyszíneken, de minden vasárnap hazajártak látogatóba édesanyjukhoz és a még otthon élő két lánytestvérhez. Miután a lányok is férjhez mentek, édesanyám maradt a Szulovszki házban. Ott születtem, majd közel három év után húgom is.

Mindkettőnk esetében szüleim Jóskát és Bözsikét kérték fel a keresztszülőségre, akik büszkén és boldogan vállalták a feladatot. Erzsébet lettem, keresztanyám nevének viselője. A tény jelzés a meny felé, a család szeretetének, megbecsülésének, elfogadásának bizonyítéka. Magam részéről szeretem, hogy így történt, hogy ez a nevem.

Keresztszüleim látogatásai heti rendszerességgel tovább folytatódtak, és mi is gyakran felkerestük őket.

Ma is emlékszem a Villanytelep melletti utca albérleti lakására. Az üvegezett bejárati ajtón függöny volt, a padlón szépen szőtt rongyszőnyegek, kombinált szobabútor, középen terítővel letakart asztal, körülötte székek. Ha kiléptünk az udvarra, a végében, a kerítés mögött hatalmas, fával borított víztartályokban sustorgott a víz, ami a hőerőmű működtetését szolgálta. Egyszerre volt csodálatos és félelmetes.

Első játékainkat keresztszüleinktől kaptuk. Néhány évvel a háború után nemigen volt nagy a választék, fából készült kisvonatot gurigáztunk, majd az ablak alá helyeztük esti pihenőre.

Első rongybabánk, majd a plüss maci kalákában készült a gyár műhelyében.

Később egy három ujjra húzható, mozgatható majom-bábú egészítette ki a gyűjteményt, amitől elsőre rettegtünk, mert keresztapám úgy mutatta be, hogy elhittük: élő.

Amikor a Kertvárosban sor került a családi házuk építésére, szüleim derekasan kivették részüket a munkából. Édesanyám minden nap kész ebédet vitt számukra, majd szívvel-lélekkel és két kezével részt vett az építkezés segédmunkálataiban, mintha a saját házát építenék. Édesapám ásott, zsákolt, maltert kevert, mikor mire volt szükség. Keresztapám nem egyszer mondta: – Nem tudom nektek meghálálni a sok segítséget, Rozikám! De itt vannak a kislányok, egy napon részük lesz benne!

Nos, a sors másként határozott. Gyermekük nem született, de egy nevelt fiúval bővült a család…

Udvarukban virágok nyíltak, orgona, petónia, tarka kukacvirág és a nyári estéket illattal betöltő estike.    

A kertbe főként paradicsomot, paprikát ültettek. A legjobb termést évről évre a kajszi- és rózsabarack, valamint a diófa hozták, amiből mi is részesültünk.  

Névnapjaikon, József- és Erzsébet-napon minden évben nagy vendégséget tartottak. Mindkét család és barátaik hivatalosak voltak az eszem-iszomra. A pecsenyéket édesség követte. Keresztanyám édesszájú volt, kalácsok és torták nélkül nem tudott élni, a kifőtt tészták mindegyikét is cukorral ette.

Hasonló lakomák voltak disznóvágás alkalmával. A reggeli hagymán sült vér, máj, húsfalatok elegye volt, dél körül tormás főttkolbászt, estebéd-vacsorakor vegyes disznótorost fogyasztottak: sült hurka-kolbászt, karajt, savanyúsággal.

Elmaradhatatlan süteményként fánk, vagy hájaskifli szolgált, ezek felelőse nagyanyánk volt.

A karácsony Szentestét viszont minden évben nálunk töltötték. Hagyományos ételsor készült: bableves, mákos guba, sülthal, nagykalács, (egyet számukra külön sütött nagyanyám), és házi diós-mákos rétes.

A karácsonyfa alá mindig valami apró ajándékot helyeztek. Egy alkalommal keresztapám piros papír százasokat szórt a fa ágaira.

Iskolás korom kezdetén hegedűt ígér nekem, mert tudta, hogy jó hallásom van, hát tanuljak zenét. Mivel zongorázni szerettem volna, ez a terv nem valósult meg.

Keresztapám sokat dolgozott. Otthon is vállalt munkát, a családtagoknak viszont rengeteget varrt, ingyen. Keresztanyám könyvelő volt a keményítőgyárban. A két jövedelem viszonylag jó anyagi hátteret jelentett.

Velük voltam első külföldi utamon, Magyarországon, a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Nagy élmény volt.

Ők többször jártak Bécsben, rokonoknál, Svédországban, barátaiknál. Az ajándékba hozott apró tárgyak közül egyetlen egy maradt meg máig. Prózai konyhaeszköz, amit valaha édesanyám kapott tőlük, s amit szinte naponta én használok még most is: krumplihámozó…

Televíziót vettek, amikor ez még újságnak számított. Nyáron focimeccseket, télen a műkorcsolyázást gyakran náluk néztük. A könyvespolcon viszont sokkötetes Dumas-sorozatot fedeztem fel.

(Akkoriban kezdett érdekelni az olvasás. A Hókirálynő című lányregénnyel kezdődött, a pöttyös sorozatból. Ezt Dumas Három testőre követte, egy régi kiadású, lapokká „módosult” könyv formájában. A történet folytatása a Húsz év múlva, valamint a Bragelonne vicomte (két kötetben) is megvolt odahaza. Végigolvastam a regényfolyamot, miután hosszú időre beleszerettem a francia középkorba.)

Az előzmények folytatásaként kölcsön kértem keresztapámtól a könyvsorozatot és érdeklődéssel olvastam tovább a lovagkor történeteit, ismerkedtem a Valois és Bourbon királyi házakhoz fűződő eseményekkel.

Látva elkötelezettségemet Dumas irányába, keresztapám ezeket a könyveket nekem szánta, ám a sors ismét másként rendelkezett…

Keresztanyám fiatalon mindig kétszárnyas, fehér ajtókról álmodott s miután a Borovo utcai lakásba költöztünk, közelről élhette meg egykori álmát. Kellemes társalgó volt, helyenként „jópofa”, akitől először hallottuk a „hupikék” és „jajvörös” kifejezéseket. Mondandóját olykor tréfás mimikával kísérte, mintegy kiemelve szavai jelentőségét.

A keresztszülőség kizárta a lehetőséget, hogy bérmaszülők legyenek.

Az eljegyzésem szűk családi körben zajlott, ahol nem voltak jelen.

Ezek a dolgok kicsit megbántották őket.

Az esküvőmön viszont keresztapám volt a tanúm, boldogan vállalta a komaságot. Mindkettőjük jelenléte, vidám, kellemes modora megmaradt az emlékezetemben.

Keresztapám kedvesen és okosan utasított, hogy a hosszú ruhában minden lépésnél irinyót rúgjak ki, nehogy megbotoljak a szokatlan viseletben. Karonfogva vezetett felfelé a lépcsőkön, miközben az előző esküvő párja melletünk haladt el, lefelé. Csak arra lettem figyelmes, hogy kicsit megszorította a karom és odasúgta: – Az enyém szebb!

Sok fénykép készült az esküvőn. Keresztapám fényvédő, sötét szemüveget viselt, ami teljesen eltakarta a szemét. Neje vicces-komolyan sopánkodott: – Bár levetted volna! Olyan vagy, mint a Vak Bottyán!

Keresztanyám adott a szokásokra, a hagyományok őrzésére. Ebédmeghívást kaptunk az otthonukba, mint ifjú házasok, majd fiam születése után komatállal jelent meg a mi otthonunkban.

Nagyanyám már régebben nekik ajándékozta a családi ereklyének számító faliórát. Több generáció számára mutatta és jelezte az idő múlását. Ovális alakját, számlapján a római számokat, díszítését, a láncon függő körte-súlyokat, „sétálóját” ma is látom…

Közben múltak az évek. Keresztapám az utolsó időben elkóborolt a Kertvárosból a Magyar utcára, kereste eltűnt gyermekkorát. Aztán egy nap csendesen végleg eltávozott.

Keresztanyám több évig élt még utána.  Amíg tehette, gyakran eljött hozzánk, s mi is sokszor felkerestük.

Amikor egyedül maradt, nagyon hiányzott neki az, aki elment, aki olykor hangoskodott vele, de mindig szerette. Aki mögé a fényképeken félig elbújhatott, hogy elrejtse teltkarcsúságát. Most siratta.

Aztán egy napon ő is elcsendesedett. Összezárta az ajkait és nem akart többé megszólalni. Talán értett mindent maga körül, de tudta, hogy értelmetlen beszélni. Ő is csendben ment el.

Egy idő után elmentem a házba, ahova emlékek kötöttek. Elmentem a falióráért, hogy hazamentsem, és méltó helyen őrizzem tovább. Egyetlen megmaradt tárgyi emlék volt, köthető mindazokhoz az emberekhez, akik valaha is megfordultak nálunk, ültek az óra alatt, ismerték hangját, jelzéseit és mesélték régi történeteiket. Emberek, akik valaha voltak és ma már senki nincs közülük.

Nem sikerült a falióra nyomára bukkannom…

Földi Erzsébet prózája legutóbb a Szöveten:

Földi Erzsébet: Laci (4.)