2024.12.08.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Juhász Gabriella-Óczy: Álláshirdetés

Juhász Gabriella-Óczy: Álláshirdetés

 A nap már a Tisza felett hasalt az égen, a mező virágait leste. A lány szélsebesen száguldott hazafelé a váltós biciklin a virágszőnyeg mellett. Szobájába érve magára csukta az ajtót, előkotorta az újságot, és izgatottan lapozott a hirdetésekhez. Volt itt minden. Valaki bejárónőt keresett; egy másik, megbízható férfit kerti munkára; egy gazdálkodó meg józan életű juhászt a birkái őrzésére. Aztán tovább lapozott, és felragyogott a szeme, amikor meglátta a Graditelj építőipari vállalat hirdetését. Sőt, mi több, a tervezőiroda is írt ki pályázatot építészmérnöki állásra.

Veronika, az építészgyakornok igazi kakukktojásnak számított az irodisták között. De, mivel az apja volt az igazgató, senki sem firtatta, hogy a gyakornoki idejét miért pont itt, a csókai mezőgazdasági birtok irodáján tölti. Amúgy rendes lány volt Veronika. Elment a postáért, kávét főzött, és minden rábízott feladatot precízen elvégzett. Amikor hideg volt és esett, az apjával járt dolgozni, autóval, de jó időben, biciklivel jött át Zentáról, mert közel laktak a hídhoz, és szeretett biciklizni.

A tavaszi napsütés vakítóan tolakodott be az ablakon. A lány hunyorogva böngészte az újságot, amit az egyik traktorista felejtett az asztalán még előző nap, amikor munkája végeztével bement a fizetéspapírért.

– A társkeresőt tanulmányozod? – kérdezte Gizi, a gépírónő, és veszettül kopogtatott a masináján.

– Nem – válaszolta Veronika, és elpirult, mert rajtakapták, hogy munkaidőben olvasgat.

– Esetleg, már a nyaralást tervezed? – faggatta tovább Gizi, és sanda pislantást vetett rá.

– Korai még tervezgetni – felelte Veronika, aztán összecsukta az újságot, felállt, összeszedte a kávéscsészéket, és kiment az étkezőbe mosogatni.

– Na, már megint kiűzted szegénykét – suttogta Manci, mikor kettesben maradtak.

– Ne merészeld sajnálni – sziszegett vissza Gizi, és a szarkalábak között féltékenyen villogott a szeme. – Ha elhúz innen, csak jobb helyre kerül, mi meg itt fogunk bepenészedni nyugdíjig – zúgolódott, és bosszúsan gépelt tovább.

– Ne dühöngj, ezt a pár hetet bírd ki békességben – csitította Manci, és újból beletemetkezett a könyvelésbe.

Ő már valóban a nyugdíj felé közeledett, de jóságos szíve, víg kedélye legalább tíz évet fiatalított rajta.

A munkásokat szállító autóbusz lassan gördült be a porta elé. Veronika az órájára pillantott, pontosan kettő volt. Kicsit még matatott az asztalán, az újságot észrevétlenül a hátizsákjába csúsztatta, fölvette a dzsekijét, és elköszönt a többiektől.

 A nap már a Tisza felett hasalt az égen, a mező virágait leste. A lány szélsebesen száguldott hazafelé a váltós biciklin a virágszőnyeg mellett. Szobájába érve magára csukta az ajtót, előkotorta az újságot, és izgatottan lapozott a hirdetésekhez. Volt itt minden. Valaki bejárónőt keresett; egy másik, megbízható férfit kerti munkára; egy gazdálkodó meg józan életű juhászt a birkái őrzésére. Aztán tovább lapozott, és felragyogott a szeme, amikor meglátta a Graditelj építőipari vállalat hirdetését. Sőt, mi több, a tervezőiroda is írt ki pályázatot építészmérnöki állásra.

– Ez az…, ez kell nekem! Szép épületeket fogok tervezni, sok szép épületet! – ábrándozott hangosan, és hanyatt dőlt az ágyon.

Másnap reggel elsőnek érkezett az irodába. Visszatette az újságot, mintha mi sem történt volna, mire a többiek megérkeztek a frissen főzött kávé már az asztalukon gőzölgött.

– Micsoda kellemes meglepetés! – áradozott Gizi, de a hangja csupa irónia volt. – Talán eljegyeztek tegnap délután? Sugárzol a boldogságtól.

– Dehogy – motyogta Veronika, és lenyelte a folytatást, pedig úgy szeretett volna valamit odamondani.

Egész délelőtt tett-vett, szorgalmaskodott, a csipkelődéseket meg elengedte a füle mellett. Kettőkor összepakolta holmiját, épp indulni készült, ekkor vette észre, hogy eltűnt az újság. Tekintete átsiklott Gizi és Manci asztalára, de ott sem látta. Szemöldöke egy pillanatra a magasba szaladt, de aztán sietve ment tovább.

Első útja a postára vezetett, hogy feladja önéletrajzát. Keze-lába remegett az izgalomtól, de óriási volt a hite, és rendületlenül bízott benne, hogy ő lesz a kiválasztott. Már látta magát a tágas teremben, egy tervezőasztalnál, amint felelősségteljesen dolgozik. Nagyon hiányzott az önbecsülésének egy ilyen munka. A százötvenhárom centi magasságával, szőke, göndör hajával mindenhol gyerekszámba vették, pedig azon volt, hogy komoly nő benyomását keltse. Ha a körülmények úgy kívánták: kosztümöt és magassarkú cipőt viselt, bármennyire ki nem állta, mert „fontos a megjelenés” mondogatta az apja, és ő egyetértett vele.

Az utolsó munkanapján mindannyian kitettek magukért. A kolléganőktől apró ajándékokat kapott, és ő, ahogy illik: tortával meg sós süteménnyel búcsúzott el.

– Minden jót kívánok Veronika – mondta Manci, és megszorította a kezét.

– Sok szerencsét az új munkahelyen! – fanyalgott Gizi, eltorzult vigyorral az arcán.

– Köszönöm szépen az ajándékokat – válaszolta Veronika, és egy felhőtlen mosollyal elviharzott.

A következő napok feszült izgalomban teltek. Csaknem kiugrott a bőréből, amikor egyik délelőtt megszólalt a csengő.

– Biztos a postás – gondolta, és nagy iramban futott kaput nyitni, de még a lélegzete is elakadt, amikor meglátta a fekete kalapos, bajszos, idős embert, ahogy peckesen állt előtte.

– Jó napot – köszönt az öreg, és pirospozsgás arca majd kicsattant az egészségtől. – Itthon van a juhász? Nekem azt mondták itt lakik, itt keressem –, és kíváncsian fürkészte Veronika elsápadt arcát.

– Az álláshirdetés miatt jöttem – magyarázta. – Fölhívott telefonon egy nő, és azt mondta „ezzel a juhásszal meg leszek elégedve”. Én meg megörültem, mert ritkán találni megbízható embert, hát jöttem azonnal. Mondja csak, itthon van az a juhász? – kérdezte megint, de továbbra sem kapott választ. Talán süketnéma ez a gyerek – tűnődött –, csak néz azokkal a hatalmas szemekkel, de meg se mukkan.

– Én vagyok a Juhász – nyögte ki nagy sokára Veronika.

– Ne bolondozzon velem, tündérke! – kacagott föl az öreg, és pödört egyet a bajszán.

– Én jelentkeztem az álláshirdetésre. Tavaly diplomáztam, és… gyakornok is voltam –vágta rá Veronika.

– Még hogy diplomás juhász…, meg gyakornok…, ki hallott már ilyet – morfondírozott a kisöreg, aztán derűs nyugalommal folytatta:

– Nem kell ide diploma, elég, ha a juhász tud számolni. És ne legyen részeges.

Veronika arca hirtelen lángba borult.

– Minek néz engem! – csattant föl a hangja.

– Tündérke, magácska nagyon bájos gyereklány, ne mérgelődjön. Én csak azért jöttem, hogy beszéljek a juhásszal. Ide tudná hívni?

– De hát én vagyok a Juhász! Nem érti? A Juhász Veronika vagyok! – és toppantott a lábával.

– Hajaj, ezzel se fogok dűlőre jutni – dünnyögte magában az öreg, majd így szólt: – A Veronika, nagyon szép név, és magácska is nagyon szép – mosolygott szelíden –, de, hogy nem juhász, az biztos… No, isten áldja – mondta, aztán megcsóválta a fejét, sarkon fordult, és elballagott.

Juhász Gabriella-Óczy legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.