A csupakabrák először csak turisták módjára sétálgattak a városokban és a falvakban: a lények mindenütt felkeresték az ügyeletes diktátorok szobrait, valamelyik csodatevő katolikus szentnek a templomát és az ahhoz tartozó zárdát, a helyi szegényházat, az ilyen és amolyan szerzetesrend tulajdonában álló kórházat, a botanikus kerteket és a függetlenségi emlékműveket. A szakértők szerint egyértelműen az volt a céljuk, hogy hírt adjanak magukról és valamilyen formában megtörténjen a fajok közti kapcsolatfelvétel, de azt, hogy mi váltotta ki náluk ezt a kataklizmát, továbbra sem tudta senki sem megmondani.

Végül a kérdést maguk a jövevények oldották meg. A kezdeti eufória után szembesültek vele, hogy az embereknek egy idő után már nem is olyan nagy szám az, hogy a csupakabra létezik, és mindannyian ugyanúgy élik tovább a hétköznapjaikat, mint annak előtte. Mintha mi sem történt volna. A csupakabrák, akik korábban betegesen kerülték a nyilvánosságot, most hirtelen szembesültek azzal, milyen elveszíteni a népszerűséget, és nem tudták feldolgozni, hogy az emberek többé nem fotózzák és videózzák őket: sőt, inkább belebújnak okostelefonjaikba, hogy valamelyik virtuális celeb ötmásodperces kirohanását nézzék meg a Mikk-Mukk nevű platformon.

– Minden rendben volt addig, amíg ki nem tört köztetek ez az ostoba háború – panaszkodtak a lények, akik egy idő után nem bírták tovább, és elözönlötték a kocsmákat, hogy bánatukban gátlástalanul lerészegedjenek. Stílusosan, nevükhöz, a chupacabrához méltó módon feleseket, vagyis chupitókat (spanyolul ,,korty”, illetve ,,szippantás”) ittak.

– Létezett közöttünk korábban amolyan íratlan törvény – mesélték szomorúan a lények. – Egy körforgás, munkamegosztás, vagy váltógazdaság, ha úgy tetszik. Most azonban, hogy elvittétek a fiaitokat a frontra és nincs, aki focizzon helyettük, minden megváltozott. Felborult a természetben az eddigi kényes egyensúly.

Kezdetben senki nem tudta elképzelni, mi a kapcsolat a focizás helyett frontra küldött fiatalok és a csupakabrák által említett kényes egyensúly között, de az egyik santa montanai kocsmáros, Pedro (akinek kocsmájában nyilvánvalóan sápadt lámpa égett) hamarosan megtudta a választ, amelyet büszkén adott tovább a riportereknek, akik kérdéseikkel ostromolták őt. Pedro legendás röviditalától, amelyet egy titkos családi recept alapján készített, még a csupakabrák is úgy fejreálltak, hogy megnyíltak előtte, és beavatták őt érkezésük valódi céljába.  Pedro kocsmája valóságos zarándokhely lett.

– Kérem, nekem ezek a fura szerzetek mindent elmondtak, tövirül hegyire – nyilatkozta kopaszodó üstökét vakargatva az öreg Pedro. – Az pedig úgy van, hogy a csupakabrák, mint azt tudjuk, nagyon szeretik a jószágot, főként a kecskét, de azért kiváltképpen mégiscsak a tehenet. Ameddig országszerte voltak emberek vidéken is, akik fociztak, addig elegen voltak hozzá, hogy a focilabdáikkal mellélőve lerúgják az égről a földönkívüli repülő csészealjakat, hiszen, mint az köztudott, az űrlények ugyancsak nagyon szeretik a teheneket elrabolni.

Amíg ez így volt, nagyjából egyensúlyban volt az, hány tehén maradt a csupakabráknak, és mennyi jutott az ufóknak, mióta azonban nincs elég futballista, hogy lerúgja az űrhajókat, azóta az ufók teljesen monopol helyzetbe kerültek és valamennyi tehenet ők kaparintanak meg. Ezek a szerencsétlenek pedig éhen maradnak, és azóta kénytelenek beérni néhány csirkével, vagy ünnepnapon esetleg egy-egy birkával. Elpanaszolták nekem, hogy ez szerintük diszkrimináció, és Észak-Amerikából éppen így túrták ki őket ugyanezek az ufók felségterületeikről és kaparintották meg a teljes marhaállományt, de jelezték, hogy többé nem hagyják magukat, és kérik vissza a focistáikat.

A szavakat pedig tettek követték. A csupakabrák nemsokára szakszervezetbe tömörültek, és Pedro kocsmáját használták főhadiszállásként, hogy elkezdjék szervezni tüntetéseiket. A kormány egy ideig nem akarta megadni ehhez az engedélyt, mondván, hogy a csupakabráknak állampolgárságuk sincsen, de egy jogász és egy környezetvédelmi aktivista együttes erővel bebizonyította végül, hogy területi alapon a csupakabrák is rendelkeznek állampolgársággal, hiszen voltaképpen ezen államok területén születtek – az pedig, hogy jogok és okmányok nélkül, hontalanként élték eddig az életüket, kizárólag az államhatalom felelőssége és mulasztása.

A santa montanai alkotmánybíróság nem tudott mit tenni, el kellett fogadnia az érvelést, ennélfogva pedig a szakszervezetet és az általa szervezett tüntetést is jogszerűnek kellett nyilvánítania. Időközben a gran selvaniai csupakabrák is megmozdulásokba kezdtek és az ottani fővárosban élőláncot alkottak, hogy kinyilvánítsák, mennyire elnyomják őket, és, hogy az államhatalom, amely az erőforrásait egy értelmetlen háborúra pazarolja, nem gondoskodik róluk eléggé. A tüntetéshullám hamarosan egész Latin-Amerikára kiterjedt, és olyan transzparensek jelentek meg, mint a ,,Követeljük vissza a teheneinket!”, a ,,Tehénhez jutni alanyi jog”, valamint a ,,Régen több marha volt, de most már csak a parlamentben kérődzenek”.

Az eseményekre hamarosan az ENSZ és nemzetközi jogvédő szervezetek egész sora is felfigyelt, nem beszélve a külföldi sajtóról, ezért Santa Montana és Gran Selvania is engedni kényszerült a nyomásra, és a két törpeállam– a közben szüntelenül zajló háború árnyékában – kerekasztalt hívott össze, hogy hatékony társadalmi egyeztetés és párbeszéd alakuljon ki a kérdésben. A csupakabrák immár nem csak korábbi amatőr focistáik hazaküldését és újabbak toborzását, valamint a sportág népszerűsítését követelték, hanem azt is, hogy sürgősen rendezzenek egy labdarúgó világbajnokságot, vagy legalább egy kontinenstornát, hogy kompenzálják az általuk elszenvedett veszteségeket.

Az egyezséget már majdnem nyélbe ütötték, ám ennek hírét megneszelték az ufók is, akik szintén elküldték képviselőiket az egyeztető fórumra, és világossá vált, hogy a kérdés korántsem fekete-fehér. Az ufók sérelmezték, hogy az általuk élvezett, jogosan kivívott előnyökre a csupakabráknak az a válaszlépése, hogy túlzott állami támogatásokat igényelnének amatőr focistákra, hogy azok rúgják le a repülő csészealjakat. Ezúttal ők tartották felháborítónak, hogy ellenfeleik megpróbálják felbillenteni az addigi kényes egyensúlyt a tehenek elosztását illetően, és egy igazságos kvótarendszer bevezetését, illetve egy tízlépcsős együttműködési programot javasoltak.

A csupakabrák azonban nem akartak engedni politikai pozíciójukból, és frissen szerzett állampolgári jogaikkal élve azt állították, hogy amíg ők születési joguknál fogva, területi hatály alapján santa montanai, illetve gran selvaniai állampolgárok, addig az ufók közönséges migránsok, akik az ő megélhetésükre, társadalmi szerepkörükre és munkahelyükre pályáznak. Mindkét oldal erőteljes lobbitevékenységet igyekezett kifejteni, hogy a maga pártjára állítsa az emberek döntéshozóit, akik egyedüliként szabályozni tudták azt, hány amatőr focista legyen jelen a piacon, ezért a tehenek elosztásának kérdésében is kulcsfontosságú volt a szerepük.

– Tisztában vannak vele Önök, mekkora költségekkel jár egy-egy űrhajó meghibásodása esetén a karbantartás, például egy galaktikus akkumulátornak vagy egy hipertér-csillagmag meghajtású generátornak a cseréje? Vagy azzal, mennyi időre kell egy-egy repülő csészealjat kivonnunk a forgalomból, ha lerúgják azt egy focilabdával? Értjük mi, hogy a tisztelt csupakabra kollégáknak is fontos, hány tehénhez jutnak hozzá fejenként havi bontásban, de mi sem nélkülözhetjük ezt az igencsak jelentős erőforrást. Az okozott károk felbecsülhetetlenek, ráadásul így is olyan hosszú időt vesz igénybe egy-egy űrhajó műszaki vizsgája, hogy hivatásos tehénrablóink gazdaságilag tönkremennek ezektől a félrement labdáktól – mondta beszédében az ufók egyik fő képviselője.

– Hallatlan, hogy Önök gazdasági nehézségekre merészelnek hivatkozni – fűzte hozzá felszólalásában a csupakabrák küldöttségének egyik tagja – amikor nekünk egyszerűen létkérdés az, képesek vagyunk-e kellő mennyiségű tehénhez jutni. Mindenki tudja, hogy Önök csak kísérleti célokra és nyerészkedésre használják azokat a teheneket, miközben nekünk a napi megélhetésünk múlik rajtuk. Ezt veszélyezteti az Önök kapzsisága! Ha nincs elég tehén, nem lesz mit ennünk, és miközben Önök luxusűrhajókkal furikáznak ott fenn az égbolton, mi itt lenn szépen lassan éhen halunk! Hol van itt a társadalmi szolidaritás, az egyenlőség, a közteherviselés?

– Ebben az esetben hadd mondjuk el Önnek, kedves uram – vágtak vissza az ufók – hogy a mi pilótáinknak a megélhetése is ugyanezeken a teheneken múlik. Vagy Önök azt hitték, hogy ott, az űrhajó fedélzetén végzik el ezeket a kísérleteket? Nem, egyáltalán nem így van! Engedje meg, hogy felvilágosítsam arról, hogy ezek a pilóták valamennyien tisztességes vállalkozók, akik csupán leszállítják a megbeszélt mennyiségű állatállományt a megrendelőnek az anyabolygóra. Egy egész iparág épült fel a földi tehenek elrablására. és családi vállalkozások egész sorainak biztosítja ez az egyetlen bevételi forrását immár nemzedékek óta. Ahogy egy híres drámaírónk mondta odahaza, ,,sok az ufó, kevés a marha”.

Önök válogathatnának bőségesen más jószágok közül is! Egyébként nem azt jelenti még az Önök neve is, hogy ,,kecskeszívó”? A cabra tudtommal kecskét jelent az egyik helyi földi nyelven. Akkor miért ütik bele a szarvukat a más dolgába, és miért kellenek Önöknek is annyira éppenséggel a tehenek? Már az is megfordult a fejünkben, hogy a repülő csészealjak lerugdosása az égből valamiféle bűnöző kartellel kötött egyezségüknek a műve, és illegális amatőr futballista kiképzőközpontokat létesítenek vidéken, eldugott, elhagyatott helyeken, hogy ott képezzék ki önkénteseiket ennek az ártatlannak tűnő, mégis számunkra jelentős anyagi károkat jelentő és gazdasági bűncselekménnyel felérő tevékenységre.

Nem volt egyszerű a kérdésben igazságot tenni. Ráadásul, tulajdonképpen az embereket meg sem kérdezte senki, hogy nekik nincs-e igényük a tehenekre, ha már végül is egyszer ők tenyésztik és tartják őket. Végül Santa Montana és Gran Selvania képviselői létrehoztak egy vegyes bizottságot, amely megvizsgálta az ügyet, és megállapították, hogy egy-két tehén járulékos veszteség minden gazdaságban, ami egyébként is vagy elkóborolna, vagy valami vadállat áldozatául esne. Határozatot hoztak róla, hogy ezt figyelembe véve inkább legyen a tehenek egy elkülönített hányada igazságosan megfelezve a csupakabráké és az ufóké, akik számára létfontosságú a tehénhez jutás.

Igen ám, de arról, melyiküknek mennyire volt ez létfontosságú, már megoszlottak a vélemények. Mindkét fél részletes statisztikákkal és függetlennek kikiáltott kutatóintézetek hatástanulmányaival igyekezett alátámasztani a maga igazát, de gyanítható volt, hogy mindketten saját javukra szerették volna torzítani a számadatokat. A csupakabrák amellett kampányoltak, hogy focilabdagyárakat kellene építeni, hogy minél többen rúghassák le a fölösleges repülő csészealjakat, az ufók viszont úgy látták, hogy több gabonakört kellene létesíteni, hogy az űrhajóknak végre korszerű, a szabványnak megfelelő leszállópályáik legyenek, mert az tarthatatlan, hogy féltanknyi üzemanyagot el kell használniuk, amíg a tehenekre várakoznak, hogy egy alkalmas pillanatban az antigravitációs sugárral felszippantsák őket.

A munkát tovább nehezítette, hogy a bizottság tagjai törvényszerűen ugrottak egymás torkának időről időre, amikor szóba került a két ország közötti háború ügye, és teljesen megfeledkezve tulajdonképpeni feladatukról a lakatlan szikla sorsán és politikai státuszán vitatkoztak. Bármilyen javaslattal is álltak elő azonban, vagy a csupakabrák, vagy az ufók szavazták le az ötletet mondván, hogy az a másik félnek jobban kedvez. Egy ponton felmerült például az is, hogy alkalmazhatnának hivatásos focistákat, akik ritkábban rúgnának mellé játék közben, hogy eltalálják az űrhajókat, viszont az ufók egyöntetűen felhördültek erre. Hiszen egy profi játékos egyúttal nagyobbat is rúgna, ami találat esetén akár teljességgel használhatatlanná is tehet egy-egy járművet.

A helyzet egyre jobban elmérgesedett és félő volt, hogy a háborús helyzet immár egy másik, fajok közti háborúnak is megágyazhat majd. Az ufók és a csupakabrák szakszervezete is tüntetéseket és sztrájkokat szervezett, aminek eredményeképpen jelentősen visszaesett a két országban a katasztrófaturizmus, és az áltudományos magazinok sem szívesen foglalkoztak már a két miniországgal cikkeikben. Egyébként is elveszett a lények varázsa azáltal, hogy kiderült róluk, tényleg léteznek. Emiatt ugyanis nem szárnyalhatott többé az írói kreativitás, ami jelentősen leszűkítette a paranormális témákkal foglalkozó újságírók mozgásterét.

Az ügyet végül egy váratlan fordulat mintegy huszárvágással oldotta meg: történetesen az, hogy kitört a jószágok között a kergemarhakór-járvány, aminek következtében egyrészt a hatóságok karantén alá helyezték a teljes állatállományt mindkét országban, másrészt a vegyes bizottság munkáját is felfüggesztették. Azonnali hatályú kormányrendeletet adott ki mindkét ország éppen regnáló elnök-kancellár-konzul-főkormányzója, hogy a tehenekből átmenetileg egyetlen példányt sem szabad juttatni az idegen fajoknak. A csupakabrák és az ufók súlyos elnyomásként élték meg az eseményeket és a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordultak, de végül élelmiszerbiztonsági okokra hivatkozva megtagadták a kérésüket.

A háború Santa Montana és Gran Selvania között továbbra is dúlt, de a gauchók, azaz a marhapásztorok rohamtempóban igyekeztek önkénteseket toborozni, hogy mielőbb távoltartsák a lényeket a tehenektől. Az önkéntesek egy részét amatőr futballistának képezték ki, és azt a feladatot kapták, hogy lerúgják a repülő csészealjakat az égről, a másik részüket pedig szándékosan hamisan éneklő és gitározó mariachinak, vagyis vándorzenésznek: nekik megbotránkoztató muzsikájukkal kellett a kifinomult zenei ízlésükről közismert csupakabrákat visszakergetniük a sűrű, sötét erdőbe, ahonnan jöttek.

Az államilag finanszírozott, ingyenes ufóvadász (vagyis amatőr focista), valamint csupakabravadász (vagyis amatőr muzsikus) szakirányú képzések munkalehetőséget biztosítottak a leszakadó régiók lakóinak is, és egyfajta társadalmi integrációs programként szolgáltak. A képzések sikerét jól mutatta, hogy hamarosan egyetlen csupakabra és űrlény sem garázdálkodott a farmok környékén, és a járvány vége után sem tértek vissza az idegen fajok az összeesküvés elméletek hívőinek és a paranormális kutatóknak legnagyobb örömére.

Miközben pedig az újságírói képzelet ismét szabadon szárnyalhatott és értekezett ufókról és csupakabrákról, az emberek már nem is igazán foglalkoztak a továbbra is zajló háborús konfliktussal, amihez időközben teljesen hozzászoktak. A lakatlan kőtömbért folyó küzdelem továbbra sem ért véget, sőt, újabb fiatalokat soroztak be – Santa Montana és Gran Selvania polgárai azonban megtanulták az idegenek kárán, hogy nem érdemes tüntetni és kiállni a jogaikért, mert, ahogyan azt Pedro kocsmájában (ahol továbbra is sápadt lámpa égett) rendre megállapították, ,,abból semmi jó nem származik”.

Annak azért mindenki örült, hogy szerencsére marhákból már nem volt hiány. Birkákból sem.

Ocsovai Ferenc prózája legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Dr. Szócsépy rendel (V.)