Rezső legnagyobb megdöbbenésére Géza ahelyett, hogy felvette volna a kesztyűt, döbbent csöndben figyelte terapeutájának kifakadását, majd inkább teljesen meghunyászkodott. Szócsépy doktor azt hitte, az ő szavai és igazságai váltották ki belőle ezt a reakciót, de később egy pszichiátertől tudta meg, hogy Géza abban a pohár vízben, ami Rezső mellett volt az asztalon, meglátta az Ammonitesz Nagykirályt, amint rosszallóan csóválja a fejét. Örvös úr ugyanis nem jelent meg a későbbi alkalmakon, mígnem Rezsőt egy pszichiátriai intézet kérdezte meg telefonon, valóban járt-e hozzá terápiára az illető. Ez a hívás éppen akkor történt, amikor egy munkaalkoholista könyvelő, Tyúkházy Pál ült vele szemközt.
– Semmi gond, nem baj, hogy felvette a telefont. Tudja, sajnálom az ilyeneket, mint az Ön páciense, ez, amelyik tintahalakat és szardíniákat hallucinál. A legtöbb ember súlyos tévképzetekben szenved. Kezdjük is mindjárt azzal, hogy azt képzelik magukról, hogy emberek. Sokkal boldogabb lenne a világ, ha minél előbb, minél többen felismernénk, hogy mi bizony mind baromfiak vagyunk. Egytől egyig csirkék, tyúkok és kakasok. Nézze csak, milyen színpompás, vörös tarajom és formás csőröm van! Most jövök épp a Csibecsárdából, ahol találkoztam kedves jó cimborámmal, Csirkeházi Csiriz Csongorral. Nagyon sokat köszönhetek neki, amiért felnyitotta a szememet.
Könyvbemutatón.
,,Ez is egy futóbolond, jaj nekem… És még a tömény is elfogyott. Talán még egy kis bor maradt a hűtőben. Kikéredzkedem a konyhába és beveszem egy-két szem nyugtatóval. Talán pár szál cigim is maradt még. Én ezt máshogy már nem bírom” – gondolta Rezső, majd egy kis türelmet kért Tyúkházy úrtól, állítása szerint, hogy mosdóba menjen. Pál biztosította róla, hogy addig vígan elkapirgálja majd az egyik szobanövény cserepében a földet és máris levette cipőjét és a zokniját, hogy nekivetkőzzön. Rezső eközben a konyhában bevetteó néhány nyugtatót és leöblítette az egészet a maradék muskotállyal. Ezt követően viszont ahelyett, hogy lehiggadt volna, különös látomása támadt.
Hirtelen egy színpadon találta magát egy hatvanas évekbeli amerikai stílusú varietéműsorban, a háta mögé pedig hatalmas, villogó, rózsaszín neonbetűkkel az állt egy feliraton, hogy Dr. Szócsépy rendel. Magára nézett, és cilinderben, szmokingban, sétapálcával a kezében állt egy több ezer fős közönség előtt, akik hangosan tapsoltak és éljeneztek, majd hirtelen egy női kórust hallott énekelni, akik kánonban zengték, hogy ,,Dr. Szó-csé-py… ő az, Dr. Szó-csé-py!”. Ezt két oldalról táncosnők úsztak be, akik pazar koreográfiát találtak ki az egészhez. A siker elsöprő volt és Rezső észrevette, hogy műsorvezetőként maga is könnyedén táncra perdül, bármi is volt ez az egész.
A kabarézene hirtelen megváltozott és amint Rezső jobban megnézte előadótársait, a táncosnők és énekesnők között észrevette azokat a mitológiai nőalakokat, akik egyik páciensét, Ábrándit kísértették: ókori fúriák, hárpiák, szirének és ruszalkák voltak köztük, de felismerte exét, Flórát, Elnemér Zsuzsa sekélyvári gimnáziumi tanárnőt, valamint egy sereg szardíniát, tintahalat, kakast és tyúkot is, akik mosolyogva és összeölelkezve ugráltak a kánkán ritmusára. László traumát okozó randipartnerei, a Dénest kritizáló kiadók és szerkesztők, a dühödi lakodalmas asszonykórus tagjai, Árendás Ádám régi lakásának házsártos főbérlője, Rozi néni, illetve néhány cinikus mosolyú meteorológus hölgy is ott volt a táncosnők között.
A közönség, amely eddig lelkendezett a produkcióért, egyszer csak váratlanul, éppen a műsor csúcspontján fújolni kezdett és a Mennyei Közszolgálati Bank által forgalmazott, lejárt érvényességű NÉP-kártyákkal dobálták meg Rezsőt, aki egyszer csak egy cirkuszi porond kellős közepén találta magát bohócruhában, piros orral és bohócsapkával a fején. A nézőtéren felismerte tulajdon klienseit is, akik főtt kukoricát, pattogatott kukoricát, sört és hotdogot árultak a nézőknek rezzenéstelen, fásult arccal, de gyakorlatilag fel sem foghatta még Rezső, mi történt, és máris egy ókori amfiteátrum közepén folytatódott a műsor.
Egy cölöphöz láncolt rabszolga volt, tőle nem messze pedig egy elmebeteg császár állt a színpadon, aki botrányosabbnál botrányosabb saját költeményeket adott elő macskahangon vinnyogva egy végtelenül hamis pengetős hangszeren, a siralmas produkcióért azonban nem őt, hanem a fogságba esett pszichológust dobálták meg a haragos és csalódott nézők. Az őrült császár, aki Rogerius Antonius Augustus néven mutatkozott be és Rezső arcvonásait viselte, különböző színházi álarcokat váltogatott, a fogoly pedig megdöbbenve vette észre, hogy azok mindegyike valamelyik terápiás betegét ábrázolja. A császár ezután odalépett Rezsőhöz, kezét nyújtotta felé, és így szólt:
– Tetszel nekem, fiam. Jöjj velem, fogadd el felséges kegyelmemet, és udvari bolondommá teszlek palotámban! Látod ezt? Látod, hogy birodalmam alattvalói mennyire imádnak? – mondta, majd karjával körbemutatott a nézőtéren Rezsőnek, és kezével olyan mozdulatokat tett, mintha hangyákként söprögetné a nézőket.
Rezső aggódó tekintettel nézett körbe, és megértette, hogy ez az imádat nem éppen ugyanaz, amit általában rajongásnak neveznek. Úgy érezte, nem vele, hanem rajta röhögnek a nézők és vadul rángatózni kezdett, hogy eltépje láncait. Hiába kiáltozott viszont segítségért, néhány perc múlva senki sem foglalkozott vele, mert Rogerius császárt és a többi színészt nézték, akik Szócsépy pácienseit ábrázoló maszkokat, tógát, tunikát és sarut viseltek, mint egy ókori görög drámában. Siránkoztak és hipnotikus, melankolikus dallamokat énekeltek, hogy kifejezzék karaktereik fájdalmát, a közönség pedig őket valóban imádta. Virágcsokrok és tapsvihar gyűrűjében vonultak el a színészek a porondról és sétáltak fel a lépcsőn a nézőtérre, majd egyenesen a páholyba, ezután pedig Rogerius császár intésére oroszlánokat engedtek az arénába.
A búfürdői pszichiátriai egyik kórtermében mindeközben gondosan jegyzetelt a rendelői székben ülve Szárszói Flóra doktornő, hogy minél több információja legyen a kényszerzubbonyba csomagolt és ágyhoz kötözött Szörédi Rezső nevű fiatalemberről. A disszociatív személyiségzavar igen ritka volt Magyarországon, ezért a doktornőnek alaposan át kellett tanulmányoznia a szakirodalmat, hogyan kezelhető ez a képlékeny és igen súlyos mentális állapot, ami ráadásul kemêny alkoholizmussal, epilepsziával és mindenféle kényszerbetegségekkel társult a fiatal Szörédinél, aki eredetileg pszichológiát tanult, de betegsége annyira eluralkodott rajta, hogy a képzést végül sohasem fejezte be.
Flóra az utóbbi hónapokban egyre többet megtudott Zoltánról, Csabáról, Kázmérról, Ádámról, Jenőről, Lászlóról, Dénesről, Gedeonról, Gézáról és Pálról, vagyis Rezső különböző személyiségeiről, akiknek mind megvolt a maga egyedi élettörténete, traumája és hivatása. A fiatal DID-ben szenvedő páciens hol azonosult ezekkel az alakokkal, hol kivetítette őket és beszélgetni kezdett velük, eközben viszont kapcsolatát teljesen elveszítette a külvilággal. Amikor a csinos, fiatal doktornő először mutatkozott be Rezsőnek, akit akkor éppen frissen szállítottak át a pszichiátriai részlegre, ő csak annyit kérdezett tőle, miért akar szakítani vele Flóra, amikor nem is csinál semmi rosszat, ,,csak túl sokat beszél”.
Amikor a doktornő befejezte a jegyzetelést, becsukta a noteszét, felállt, kiment, és miközben elköszönt betegétől, leoltotta a villanyt. Miután Rezső egyedül maradt a szobában, ismét a varietéműsor színpadán találta magát, hallotta a kabarémuzsikát, és, mintha kárhozott lelkek között lenne, ropta az örökös vitustáncot. Hamarosan azonban Szárszói Flóra doktornő jelent meg előtte gyönyörű, csillogó, hollófekete estélyi ruhában, kezében egy műsorvezetői súgótáblával és egy mikrofonnal, majd mosolyogva állt meg Rezső mellett, a kamerákba nézett, és így szólt:
– Kedves nézőink! Köszönjük szépen megtisztelő figyelmüket! Ez volt a Dr. Szócsépy rendel mai adása itt, a Búfürdői Regionális Televízióban. Találkozunk jövő héten is, ugyanitt, ugyanekkor. Most pedig jó éjszakát kívánok Önöknek!
Vége
Vélemény, hozzászólás?