– Ne hívjon Gedeonnak, kérem. Gedeon régen voltam. Tanmester Úr. Érti? Így hívtak a követőim, mármint… a tanítványaim – kezdte a páciens rögtön az első ülés alkalmával. – Volt zászlónk, himnuszunk, indulónk, jelmondatunk. Irodalom, győzedelem! A diákok nem tudják ma már értékelni a magyar nyelv és az olvasás szépségét. Semmi más nem érdekli őket, csak az okostelefonokból csöpögő hulladék. A Tintamenet mozgalom azonban változtatni fog ezen! Feltámadunk halottainkból, akár a főnix, és visszatérünk!
Mint összeesküvők a katakombákban, úgy fogunk szervezkedni, mígnem előbújunk a fényre, majd világméretű forradalmat fogunk kirobbantani: az irodalom és a kultúra forradalmát! Röpiratokban és kötetekben fogjuk terjeszteni igénket, amelyhez már el is kezdtem előkészíteni – ennél a pontnál pedig körülnézett, és bizalmasan hajolt közelebb Rezsőhöz, hogy súgva mondja neki – szóval elkezdtem előkészíteni a Szépirodalmi Kiáltványt, valamint a Tintamenet Bibliáját. Már nem kell sok idő, és kimozdítjuk sarkaiból ezt a nagyvilágnak nevezett óriási, szunnyadó Leviatánt!
– Ha Önnek így kényelmesebb, akkor legyen Tanmester Úr, én nem bánom. Úgy vélem, hogy jelenleg azonban ettől súlyosabb, földhözragadtabb gondokkal kell szembenéznie. Hogy is mondta, mióta nincs állása? Fél éve, egy éve? Gedeon… illetve bocsánat, Tanmester Úr: Önt kitiltották Sopány megye valamennyi oktatási intézményéből, még a káromkolostori általános iskolából is, ahová könyvtárosnak jelentkezett. Fasisztoid hajlamokat oltott növendékeibe. Egy hónapot töltött a kórházban, miután holdkóros állapotában kerékpárral és esernyővel hajtott neki a sekélyvári gimnáziumnak, mint afféle magyar Don Quijote. Mindent tudok Önről, hiszen nem magától jött ide, hanem egy kedves volt kollégája, Tárkányi tanár úr vette fel velem a kapcsolatot.
– Bocsánat, nem erről volt szó… itt valami félreértés lehet. Erik azt mondta nekem, van itt Búfürdőn egy tehetséges fiatal pszichológus, akit megnyerhetek a mozgalomnak, és érteni fogja, miről beszélek. Nem hiszem, hogy Erik tévedett volna, úgyhogy nem kell tettetnie magát előttem tovább, kedves Rezső – mondta Gedeon, miközben ismét körülnézett ás suttogásra váltott. – Mondja csak, szereti Ön Nyírő Józsefet? Szabó Dezsőt? Herczeg Ferencet? Németh Lászlót? Wass Albertet? Ugye igen? Tudja, én gyűjtöm azokat a rokonlélek írókat és költőket, akiket tiltólistára tett a rendszer. Ha pedig minden jól alakul, örök múzsámat, Elnemér tanárnőt is a soraimban tudhatom majd. Ő lesz a Tintamenet babérkoszorús királynője, akiről ódákat, míg az én tetteimről eposzokat fognak írni. Úgy bizony!
Az elmeháborodott Niedermüller tanár úr (bocsánat, akarom mondani, a ,,Tanmester Úr”) még hadonászott is a kezével, hogy súlyt adjon mondandójának, majd topogni kezdett, felállt és sétálni kezdett a székek körül. Rezső annyira zavarba jött, hogy inkább felbontott egy üveg Šohajoppkát és mentegetőzésképpen azt mondta kliensének, hogy a mozgalom jövőjére és egészségére iszik. Az irodalomtanár úr nemigen problémázott a dolgon és végül még koccintott is Rezsővel.
A pszichológus sajnálta a nagy tudású, ám meg nem becsült és egyébként karizmatikus középiskolai tanárt, aki ha éppen nem a mozgalom szent ügyével foglalkozott munkanélküliként, vagy nem az említett Elnemér Zsuzsa tanárnőhöz írt lobogó, szenvedélyes szerelmes verseket, akkor Homéroszt és Vergiliust olvasott hangosan a szülőfaluja melletti dombtetőn, hogy a szelek szárnyán jusson el a nagyvilágba az egyetlen Üzenet. A Leviatán azonban néma maradt.
A pénteki nap azonban még az eddigieket is felül tudta múlni, emiatt Szócsépy doktor ekkor már három felessel indította a napot. Kellett is neki a spiritusz az újabb súlyosan traumatizált páciensekhez, Örvös Géza ingatlantanácsadóból lett vállalkozó ugyanis egy tavalyi hajószerencsétlenség egyetlen túlélője volt, amely még az Indiai-óceánon történt. A férfi azóta nem teljesen volt beszámítható, és teljes mellszélességgel állította, hogy a luxusóceánjárót egy örvény rántotta a mélybe, majd egy történelem előtti, ősi, hatalmas lábasfejű színe elé került, amely olyan volt, mint Cthulhu a híres Lovecraft-novellából, vagy mint a legendás Kráken.
,,Na már csak ez hiányzott, hogy a Leviatán után most még a Kráken is itt legyen” – vakargatta a fejét Rezső, aki nem tudta, mit tudna javasolni Gézának. A férfi azóta is rettegett a víztől, még a fürdéstől is és a zuhannyal még csak-csak kibékült, de a felesége elmondása alapján nem mert beleülni a kádba, mert félt, hogy az őslény bosszúja akkor utol fogja érni, de ugyanígy viszolygott a lefolyóktól is, amelyek a tengeri örvényekre emlékeztették őt. Mániákusan környezettudatos, vegán és zöld életet igyekezett folytatni, ismerőseit pedig a Föld ökoszisztémájának felkent prófétájaként győzködte rendszeresen arról, hogy ha nem változtatunk hamarosan az életminőségünkön, az emberiség napjai meg vannak számlálva.
– Én mondom, mindannyian szardíniák módjára vagyunk csak összezsúfolva egy dobozban… nem igaz, hogy rajtam kívül ezt senki sem látja! Mint planktonok egy bálna szilái között, tehetetlenül vergődünk mígnem fennakadunk a pusztulás cethalának torkában. Látom, hogy ott van egy nejlonszatyor a fogas alatt. Az ilyeneket mielőbb el kellene felejteni, uram! Tartson magánál az ember inkább vászontáskát, vagy lebomló, organikus anyagokból készült szütyőt! Közeleg a vég, az Ammoniteszek Nagykirálya pedig el fog jönni értünk, akik csupán élősködünk ezen a bolygón! Hamarosan… – ecsetelte vízióit Géza, Rezső azonban a szavába vágott. Képtelen volt elviselni, hogy valaki többet beszéljen nála.
– Nagyon kérem, ne térjünk el a tárgytól. Akár hiszi, akár nem, én magam is klímaszorongó vagyok anélkül, hogy óriási tintahalakkal beszélgetnék. Gyakran előfordul, hogy belegondolok, fog-e még esni jövőre a hó, hogy fehér karácsonyunk legyen; hogy lesznek-e még állatok az erdőben, vagy lesznek-e még erdők egyáltalán; lesz-e tiszta víz és lesznek-e olyan ételek, amelyek nincsenek tele szintetikus dolgokkal és karcinogén mikroműanyaggal. Lehet, hogy hamarosan nem lesz áram, nem lesz üzemanyag, az örökkévalónak hitt világunk pedig egyik pillanatról a másikra omlik össze. Háborúk fognak zajlani az erőforrásokért, akkor pedig vissza fogunk térni a barbárság korába. Ezekkel mind tisztában vagyok.
Nem tetszik viszont, amikor a kisemberekre, az átlag fogyasztókra terhelik ennek az egésznek a súlyát és felelősségét, amikor a nagyvállalatok okozzák a legtöbb környezeti problémát. A magukat zöldnek hazudó multik pontosan ezt teszik, és a maga lábasfejűje sem különb, hanem ugyanúgy szeretné az átlagemberre, mint Ön vagy én, tolni ennek az egésznek a terhét. Értem én, hogy sok kicsi sokra megy, de fogyasztási szokásainkat sajnos felülről lefelé alakítják, nem pedig fordítva. Ha az ön tintahal barátja jobban tudja a dolgokat, akkor jöjjön és mosassa el a tengerrel ezeknek a gátlástalan cégeknek a főhadiszállásait és azokat a bankokat, ahol a tőkéjüket tartják! Én, már ne is haragudjon, nem vagyok hajlandó ebben a színjátékban részt venni, hogy mindent mi oldjunk meg! Éppen elég dolgom van a pácienseimmel!
Folytatjuk
A prózasorozat előző darabja a Szövet előző napi számában olvasható.
Vélemény, hozzászólás?