A CIGÁNYASSZONY MEG AZ URA
Nagyjókán az Őrangyalokról felszentelt kápolna mellett volt egy hatalmas lapos. Ott éltek a cigányok sárban, mocsárban.
Az Őrangyalok segítségére leginkább a férjes asszonyoknak volt szüksége. Bizony, ha valaki bántotta őket, férjük, gyerekeik tűzbe is mentek volna értük, de a magánéletben kevesebb joguk volt, mint férjeiknek. A cigány ember elihatta, eldorbézolhatta a pénzt, kikezdhetett más fehérnéppel, sőt, azzal kötelezően el kellett dicsekednie, a verekedés, a dutyiba kerülés dicsőségnek számított.
Volt ott egy Etelka nevű cigánylány, aki nagyon szerette a kék blúzt meg a rikító színű, földig érő táncos szoknyákat. Beleszeretett egy kék szemű, Bufi nevű legénybe, aki nem vetette meg az itókát, de a kártyázást sem. Amikor egybekeltek, ez az Etelka úgy döntött, átneveli a férjét. Mindjárt az esküvő után meg is mondta neki:
– Ide figyelj, Bufi. Ha velem akarsz élni, többet nem mész kocsmába. Munka után egyenest hazajössz, megértetted?
Bufi nagyon szerette Etelkát, hát csak bólogatott, hogy így lesz. De azért megkérdezte:
– Vagyis sehova el nem járhatok, csak munkába?
– Dehogynem – felelte az asszonyka. – Elmehetsz a kápolnához imádkozni.
Így is lett. Bufi a kocsma helyett a kápolnához járt munka után, és csak imádkozott, imádkozott. Lassan olyan állhatatos lett, hogy még táncolni sem akart, sem énekelni.
Ej, Etelka már nagyon unta magát, de az urát is!
„Mit tettem én ezzel az emberrel?” – kapott a fejéhez. „De hisz nem azt akartam, hogy ilyen szentfazék váljék belőle!” Mert ő bizony szívesen járt volna táncolni, így meg egyre sanyarúbb lett az élete. A férje nélkül nem mehetett szórakozni, még megszólták volna!
Végül megtörtént az, amire senki sem számított.
Azt mondta egy nap az urának:
– Te Bufi, te már nem az vagy, akibe én beleszerettem. Eredj inkább a kocsmába, vedelj csak, amennyi jólesik, és énekelj olyan hangosan, mint a parasztok kopasznyakú kakasa!
No, az urának nem kellett kétszer mondani. Már aznap elment a kocsmába. Mert ez a Bufi szót fogadott az asszonynak. Olyan volt, nem tehetett róla.
Másnap azt mondja Etelka.
– No, tegnap eleget vedeltél, édes uram. Ma én is veled megyek a kocsmába. Táncolni akarok!
Este felhúzta a kék blúzát meg a tarka táncos szoknyáját, és együtt mentek a kocsmába. Húzta a prímás, hajnalig táncoltak! De nem csak aznap, ezután minden szombaton.
Azóta is boldogan élnek, pedig már vagy száz éve meghaltak.
ROMÁNAK LENNI JÓ
Amikor meghal egy cigányember, a vele egy háztartásban lévők még hat héten át terítenek neki.
Történt, hogy egy gyászoló cigánycsalád házába betévedt egy koldus, és ellopta a megboldogult tányérjáról a csirkecombot. Hiába szaladt aztán a falu másik végibe, utolérte a végzete. Megfulladt a szerencsétlen. A csirkecombtól.
A romák a halott virrasztásán annak legkedvesebb ételeit kínálják fel az összesereglett rokonoknak. Amikor meghalt szegény öreg Dádé, eljött a torra az unokatestvére is, aki úri cigány muzsikus volt, nagyon finnyás, gazdag roma. Nem is tartotta már magát annak.
Megkínálták darás csíkmákkal, meg forró varjúlevessel, de azt mondta, nem kér, mert ő diétázik, le szeretne fogyni. Nagy sértés ez a cigányoknál, ha valaki visszautasítja az ételt a házukban. No, a híres unokatestvérre is rájárt a rúd! Múló, a halál, meghallotta, mikor nagy büszkén visszautasította a csíkmákot, de még a varjúlevest is, és jól megátkozta. Egy hétre rá úgy lefogyott, hogy a fülei átlátszóak lettek. Hiába evett bármit, csak fogyott, fogyott.
Aleele, a javasasszony azt mondta neki:
– Menj azonnal Dádé sírjához, s tömd magadba, ami a sír melletti lábasban van. Ha szerencséd lesz, még nem ették meg a kóbor macskák.
Ment is a temetőbe az úri cigány muzsikus, vagyis valahogy elhúzta magát odáig, mert már annyira lefogyott, hogy reszkettek a lábai, szédelegve járt. Lerogyott a sírnál a lábas mellé, és felfalta az ételt, amit a lábasban talált. Áldotta is azt a jó roma szokást, hogy a toron jelenlévők mindegyike hagy egy kanál ételt a tányérján, majd azt összegyűjtve, kiviszik a temetőbe a halott sírjához.
A gőgös muzsikus pár hét alatt visszanyerte az erőnlétét, szépen meghízott, csak úgy domborodik a hasa.
Azóta megint cigány embernek vallja magát, és gyakran mondogatja: romának lenni jó!
AZ ANYAJEGY
Hogy volt, hogy nem, Jókán a Péróban született egy aranyos kislány. Féltette az anyja, terhes asszonynak is csak akkor mutatta meg, ha az a ruhájából ott hagyott náluk egy cérnaszálat, vagy egy csatot, gombot.
Azt mondta a kismamának az édesanyja, aki bába volt:
– Hallgass rám, lányom, Kamilla. Csak úgy aludhatsz el a kicsivel, ha a bal kezedben tartod. Ellenkező esetben kicserélik a boszorkányok.
Ej, egy napon nagy szomorúság telepedett a Péróra. Kamilla nagyon fáradt volt, és éppen a jobb kezében tartotta az alvó babát, amikor ő maga is elaludt. Másnap a lánya helyett egy kisfiú sírt mellette.
Mit volt mit tenni, felnevelte a fiúcskát a vályogvető uracskájával. Teltek-múltak az évek, vitéz legénnyé cseperedett Nyaka, mert ez lett a becsületes neve a fiúnak. Hírét vette, hogy a cigányok királya férjet keres a lányának.
No, gondolta, ez jó alkalom a nősülésre, hát elment, hogy megkérje a cigánykirály lányának a kezét. Ajaj, ez nem volt olyan egyszerű!
A palotában már sok legény várakozott. Mindegyik a cigány királylányt akarta elvenni.
De azt mondta a király:
– Aki megfejti, milyen anyajegy van a lányom fenekén, azé lesz a keze és fele királyságom. Ám aki elvéti a választ, karóba húzatom, lakmározzanak a húsából a varjak!
Hej, reszkettek a kérők a félelemtől.
Egyszer csak megjelent a gyönyörű királylány. Csillagok ragyogtak a hajában. Nyakának feltűnt, hogy mennyire hasonlít az ő édesanyjára.
Másnap kellett újra megjelenni a kérőknek a király színe előtt, addig mindenki mehetett, ahova akart.
Otthon a legény töviről hegyire elmesélt mindent a szüleinek. Ekkor tudta meg, hogy őt bizony kicserélték a boszorkányok.
– Ha tényleg annyira formáz engem a királykisasszony, talán ő lehet a szívem gyöngye – mondta a cigányasszony. – Ráadásul az én kislányomnak is volt anyajegye, a fenekén, mégpedig egy kocsikerék.
Másnap egyetlen kérő sem jelent meg a palotában, kivéve Nyakát. Mindenki féltette az életét. Azt meg ugyan honnan tudhatták volna, mi van a királylány fenekén? De Nyakának nagyon megtetszett a királykisasszony, és szerette volna megtalálni a nevelőszülei egy szem lányát, mert vele mindig úgy bántak, mint az édes gyermekükkel. Azonkívül úgy gondolta, egy igazi vitéz soha nem futamodik meg.
– Hát te, legény, tudod-e a választ a kérdésre? Milyen anyajegy van a lányom fenekén? – kérdezte a király Nyakától. – De vigyázz ám, mert ha mellébeszélsz, karóba húzatlak!
Hej, a király nem szívesen fenyegette meg a legényt, mert az annyira hasonlított őrá, hogy szinte felismerte benne saját magát fiatalkorában. De meg kellett fenyegetnie, mert ez volt a szabály.
– Felséges királyom – felelte Nyaka –, ennek a szép királykisasszonynak a fenekén egy kocsikerék alakú anyajegy van.
– Igazad van, te legény! Tiéd a lányom keze meg a fele királyságom! – mondta örömmel a király, de akkor már a királykisasszony is szerelmesen mosolygott Nyakára.
A legény elmondta, hogy ő nevelt fiú, és a királylány az ő nevelőszüleinek az igazi lánya. No, a király rögtön elsírta magát. Elmesélte, hogy az ő felesége is a jobb kezében tartotta a fiát azon az átkozott éjjelen. Az a fiú pedig Nyaka volt. Sajnos, a királynő már nem érhette meg ezt az örömnapot.
Odahívták a királylány anyját, apját is a palotába. Örült a cigánykirály a megkerült fiának, Kamilla meg a vályogvető uracskája is a lányuknak.
Mivel a két fiatal első látásra egymásba szeretett, már másnap megtartották a lakodalmat.
A jókai cigányok is ott voltak. Reggelig táncoltak, ásóval, vasvillával, kukoricaszárral!
(Mátyusföldi és csallóközi gyűjtés.)
A sorozat vége.
Fellinger Károly meséi a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?