Juhász Gabriella-Óczy: Az egyik szép, a másik okos

Még épp csak hajnalodott, mikor apa leparkolt a szülészet előtt. Három héttel előbb érkeztem, mint vártak. Kicsi voltam és csúnya. Bár kétéves koromra kikupálódtam, de a nyomába se értem a nővéremnek, aki rózsás arcocskájával, csillogó zöld szemével, már születésekor mindenkit elvarázsolt. Bárhova mentünk, a figyelem mindig rá irányult. Mindenki Elláról áradozott, hogy milyen bájos, és mennyire hasonlít anyura. Én csak Margit voltam. Néha megsimogatták a fejem, és megdicsérték a csipkés-fodros ruhácskámat.
Egyszer meghallottam, amikor apa azt mondta anyának: Imádom a lányainkat. Az egyik szép, a másik okos. Egyértelmű volt, hogy kettőnk közül Ella a szép. Tehát, akkor én vagyok az okos, és mindkettőnket imád. Ezen eltűnődve levontam a következtetést: az okosság egyenértékű a szépséggel. Aztán tinédzser koromban, amikor egy matekversenyen második helyezést értem el, és a suliból hazafelé menet a fiúk Ella körül sündörögtek, neki udvaroltak, megvilágosodtam. A szépség mégiscsak többet ér, mint az éles elme. Ettől kezdve az önbizalmam napról napra zsugorodott, egészen mákszemnyire, de a szívem hevesen kalapált minden alkalommal, mikor megláttam Ivánt az iskola folyosóján. Egyszer összetalálkozott a pillantásunk, és attól kezdve végérvényesen beköltözött a gondolataimba. Esténként róla álmodoztam, terveket szőttem, és reggelenként fülig érő mosolylyal ébredtem. A nővérem azonnal észrevette rajtam a változást. Addig faggatott, míg elárultam a titkom, mennyire tetszik Iván. Ő rám vigyorgott és azt mondta: – Jó ízlésed van hugi, nekem is ő a zsánerem.
Na, ekkor minden illúzióm szertefoszlott. Ahol Ella a rivális, ott nekem nincs esélyem.

Egy reggel, a nyári szünet kellős közepén Ella berontott a szobámba és leráncigálta rólam a takarót.
– Margit, kelj fel! Hallod! Tóbiás meghalt! – zokogta.
– Mi van? – ültem fel az ágyban.
– Tóbiás meghalt! Nem mozdul – visította rémült arccal.
– Mitől halt volna meg? Nem öreg macska – próbáltam megnyugtatni a nővérem.
– Nem tudom, de a konyhában fekszik az asztal alatt. Gyere, nézd meg – és már húzott is le az ágyról.
Tóbiás valóban ott hevert, mozdulatlan. Hiába simogattam, bökdöstem, meg se moccant.
– A legfontosabb, hogy ne essünk pánikba és hagyd abba a bőgést. Öltözz gyorsan, visszük az állatorvoshoz. – adtam ki az utasítást és Ella szó nélkül tette, amit mondtam.
Beraktuk Tóbiást a biciklim kosarába, Ella is bicajra pattant és pár perc múlva már száguldottunk apa egykori kollégájához. Szerencsénkre üres volt a váróterem. Ella bekopogott és kinyitotta előttem az ajtót, én pedig, magamhoz ölelve a macskánkat, beléptem a rendelőbe.
– Jó reggelt, Lajos bácsi.
– Szervusztok, lányok. Mi a baj? Olyan sápadtak vagytok.
– Valami történt Tóbiással, talán meghalt – szipogta Ella.
– Megvizsgálom, tedd ide az asztalra, Margit. – mondta és feltűrte az inge ujját.
Vizsgálgatta, tapogatta, végül gyengéden megsimogatta a fejét.
– Iván, gyere gyorsan! – kiáltotta és hamarosan bejött a fiú, akiről hónapok óta ábrándoztunk.
– Ide nézz fiam, itt egy tetszhalott macska. Olyan mélyen alszik, hogy azt hitték, meghalt. – kuncogott a bajsza alatt Lajos bácsi.
– Nincs ok az aggodalomra, lányok. Majd felébred, ha kidurmolta magát. Gyertek, igyatok egy limonádét a nagy ijedelemre. Iván, kínáld meg őket – szólt a fiához, aztán felnyalábolta a cicánkat és beletette a biciklikosárba.
Miután kihörpintettük a poharainkat, Iván kikísért bennünket a kapuig, majd egyenesen felém fordult.
– Margitka, gratulálok a matekversenyen elért eredményedhez – mondta és mélyen a szemembe nézett.
– Köszönöm – motyogtam zavartan.
– Meghívhatlak holnap délután egy mozira? – kérdezte kissé bátortalanul.
– Persze – hebegtem fülig pirulva, mert olyan különösen nézett rám. Nem is pislogott, csak nézett, nézett, a gyönyörű, tengerkék szemével, és bársonyos tekintetében, életemben először, szépnek láttam magam.

Juhász Gabriella-Óczy prózája legutóbb a Szöveten: