Kabdebon János

Válassz!

A vélt és a valós igazság és a hazugság térdepelnek egymás mellett.
Az egyikük feláll majd és azt mondja:
— Látjátok, itt térdepel ez hazug és álszent! Aljas és sunyi. A szemedben hízeleg, de a hátad mögött elárul és mocskol. Aztán szépen megkér, hogy segíts rajta. Ne higgyétek, hogy a szívességet tesztek neki, majd más lesz! Nem. Nem változik meg, mert azt hiszi, ha nem teszi, elfelejtik, hogy létezett. Csupán fél, és inkább lemond arról, hogy szeretetekre méltó legyen. Mása sem maradt, mint hogy higgyen abban, hogy ő az egyetlen út. Tudjátok, ha hinnétek neki, azt ő sem hinné el, mert nem tud mit kezdeni az igazával. Árnyék és füst, és ezt nagyon jól tudja.
Akkor felállt a másik is.
— Itt ál mellettem a magány megtestesítője, aki másokra hárítva, mutogatva, összezavar azért, hogy kiszolgáltatottá tegyen, akit csak egyedül ő menthet meg. Míg magát hősnek mutatja a szenvedő arcát eltakarva, a bánat mocsarába menekül. Elhagyott gyermek ő, aki óriásnak mutatja magát. Egy gyönge, elesett, zokogó óriás. Csak álca, hogy folyton az egyetlen igaz útról liheg, hiszen maga sem ismeri, de iszonyatos vágya iránta, felemészti benne a reményt Tudja, hogy én vagyok a valós igaz, ezért fél és retteg attól, hogy kiderül, hogy én vagyok az egyetlen igaz! Mert én vagyok az, ti tudjátok!
Végül a harmadik is felegyenesedett.
— Tolvajok vagytok mindketten. Lopkodjátok egymástól a szavakat, az embereket, hol hitegetéssel, hol üres szavak gazdagságával kecsegtetve. Szóltok száj nélkül, csapkodtok a nyelvetekkel, rázzátok a kolompokat egyre és egyre hangosabban. Nyájként bántok azokkal, akik követnek, kihasználjátok a hiszékenységüket, és megteremtitek vele a saját illúzióitokat a hatalom érdekében. Önzőn és megalkuvón odaálltok, ahonnan többet reméltek. Közben az épített világot felemészti a harcotok, és mikor végre elfáradtok, csak a saját magányotokkal ültök az üszkös romokon.
A vélt és a valós igazság a hazugsággal álltak egymás mellett. Ők mindhárman tudták kicsodák, de mi, akik hallgattuk őket, tanácstalanul ácsorogtunk. Aztán végül egyikünk odaállt az egyik mellé. Erre mások is választottak. Közben az igazságok és a hazugság tovább ócsárolták egymást, ki-ki a maga igazát bizonyítva. Végül már a mögöttük sorakozó emberek is szidni kezdték egymást. Így aztán még több ember választott, mert félni kezdtek attól, hogy nem az ő döntésük a helyes. Amikor meglátták, hogy egyedül maradtam, egyesek fenyegetve üvölteni kezdtek, míg mások édes szavakkal kínálták a jövőt, mely nem a sajátjuk. Aztán az egyikük megdobott egy kővel, egy másik pedig megütött. A földre estem és láttam, ahogy közös erővel egyetlen tömegként vernek, tépnek és szitokáradattal sújtanak. Halálom pillanatában döbbentem rá: nem volt választásom, mert nem választottam.
Mert tudtam: én vagyok a hazug. Ha újra élhetném, újra ezt tenném. Újra meg újra.
Válaszd önmagad és dönts úgy, hogy az életet választod, amit élni szeretnél. Tedd ezt úgy, hogy mások is élhessék azt, ami mellett döntöttek. és akkor talán még választanod sem kell, mert magadban hordozod mindazt, ami igaz. Mondom én: a hazug.