Teremtetett – és teremtett.
Sárba fulladt a kígyómarás az Édenben.
Játékos morzsák
a könyörtelen, végtelen parázsban.
Egy hiányzó részlet: szendergés.
 
Búskomor arccal néz fel az áldozat,
holdsárga, kénes bűz terjeng.
Égbe fel – az égből le: Szekér és Özönvíz.
Elporladt születés: Isten vére.
Lemossa. Bele a szövetségbe.
Mégis édesebb a teremtmény vére:
„Ha meghal, hát haljon.”
 
Felsóhajt a tűzön a jég,
a szív összezár, a levegő ég.
Jácint nő a rét ölén.
Körben néma meghajlás –
dicső idők bús szavaival
árny-sugár épül dacból,
a láncra vert ember szeméből.
Megtanulva az Ige csendjét, él.
Majd puszta márványon robban szét a teste,
a túlharsogott messzeségben.
 
Ő lett a lehelet – a világ csendje felett.
Megborzongott. Tétlen isten-testtel
torzult el a fulladozó szemrebbenés,
patakzó vérei sivár hitvallással.
De megmelegedett szíve, mikor a borból kortyolt.
Aztán megmosdott.
Feje fölé harangot akasztott,
s kiszüremlett foga közt az Újszövetség passzusa – zendült.