Régmúlt démonai köszöntenek ma fel engem. Nyugtalanítanak. Nem hagynak aludni. A plafont bámulva, magam kérdezem, ez már az őrület? S ha a régi Nap sugarai tovább égetnek, akkor nekem nem jut többé új napsugár? Fiktív párbeszédekről, csókokról, szeretkezésekről szólnak a gondolataim. Kép követi a képet, az álmot így tartja szemem világa elől távol. Odakint hűvös az éj, a bagoly visítása veri fel az utca csöndjét. A préda és a vadász kapcsolata. Fekete fehér. A pók szövi hálóját, mintha mozgó, apró lábait valami mérnök irányítaná.
Ma délig aludtam. Szabálytalan periódusom csak egy menekülési útvonal, de… zsákutca. Világító műanyag gömbök. Az ablakom tárva nyitva, de a redőny lehúzva rajta. Az üveg párás. A közvilágítás tart előadást az elhunyt sóhajoknak. Verset írok, mert nem tudok mást. Egyedül vagyok a tömegben.
Tiba Patrik verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?