Tiba Patrik: Fenevad születése

Holnap lesz egy hete, hogy megváltozott a világ.
A nap nem úgy süt, a szél nem úgy fúj.
A víz nem úgy csobog, anyám főztje nem olyan finom.
Az eper nem oly zamatos már. Az édest felváltotta a keserű.
A bűnök már nem büntetnek. A hitet felváltotta az anarchia,
csak egy toll lettem a szélben.
Viharos felhők verik fejem, én meztelen sziklaként vagyok mozdulatlan, elmos rólam mindent, beleértve engem is…
Mint földjét művelő, dolgos ember dermedtem le a bombázó gépek láttán.
Mint kisírt szemű anya, figyeltem fiamat kereszten haldokolva.
Soha nem voltam őszinte, s most a hazugságok pofona érte arcom.
Talán megérdemeltem, talán más az utam, talán többet kell szenvednem.
Létünk magunk számára puszta nagy talán. A lényeg, hogy mások számára váljon egyértelművé.
Atyám, csalódtál! Kérlek, bocsáss meg!
Az nem lehet! Az nem lehet!
Én nem akarok csupasz féregként mások húsából élni. Én nem akarok érdem nélkül élni.
Ha így lenne, ne jusson nekem sírfa!
Legyek én a család! Legyek Az! Legyek én Ő!
Előttem örökre a szó, a gúnyos arc, a remegő kezem. Elbuktam. Vesztettem.
Isten megbüntetett.
Nem kérem már hogy figyelj, csak a végen tekints le rám, és mondd, megérte.
Ha tudtam volna, ha tudtam volna...
Több van bennem. Hidd el, meg fogom hálálni.
Könnyben ázó szemek, szoruló koszorúerek, csukló hangok, remegő kezek,
fájdalmas arcok, megviselt testek, fáradt elmék. Ez lettem Én.
S mint kapitány, ki hajóját égeti fel az égben.
Itt hagyok most mindent, és egy flottával térek majd vissza.
Csak hagyj nekem egy csónakot, egy mentőövet.
A szememben lángba borult minden.
Ott van egy ház. Az ablaka betörött. Lángba borult a földszint és az emelet.
A tűz kiált ki az ablakon. A bejárattal szemben a lépcsőnek háttal áll egy kisfiú.
Aki most porig ég. Kezében szorítja utolsó barátját.
Ajkán utoljára morzsolja el imáját.
S a ház összedől. A tűz felemészt.
A nehéz idők kemény férfiakat szülnek.

Tiba Patrik verse legutóbb a Szöveten: