Kiss Tamás: Közönyösök, KözönyŐSÖK (Befejező rész); Nincs többé gondolat, nincs többé érzés (festmény)

10

Mi. Valami dübörög…
Le. Hallod?
Mar. Istenem! Mintha az ajtót akarnák betörni!
Car. Miiii? Szent isten!
Lis. Az nem lehet, hiszen nincs kint senki…
Mi. De van! Halljátok?
Mar. Mert mi hallunk? Legföljebb megint az a computerzár…Menjen ki valaki?
Le. Megmondanád hogyan?
Lis. Ja, igen. Nem tudok mozdulni…
Mar. Mi lesz most?
Mi. Most? Az mi?
Mar. Régen már voltak ilyenek, és akkor elvittek mindenkit…
Lis. Honnan tudod? És mikor régen?
Mar. Csak sokan mondtak ilyeneket…

Kiss Tamás: Nincs többé gondolat, nincs többé érzés

Hang, mintha géphang lenne:
„We’re official robmen…Hivatalos rabló-robot emberek vagyunk…Maradjanak ott ahol vannak, ha egyáltalán tudnak mozogni…!!!”
Mi. Hallottátok?Mit akarnak? Hogy jöttek be?
Mar. Mit akarhatnak, és hogy jöttek be?
Lis. Hallottátok? Mit akarnak ezek? Hogy kerültek ide?
Le. Miért jöttek? Hogyan tudtak bejönni?
Car. Mozognak…Jönnek…
Mi. Tényleg! Mozognak, mintha jönnének.
Mar. Mint valamikor 1914-ben, amikor egy plakáton röhögő ördög száguldott autókeréken egy gigászi lépcsőn lefelé…
Mi. Mi van??? Mert most valaki lefelé száguld egy gigászi lépcsőn?
Le. Megőrültetek? Inkább nézzetek körül!
Mi. Körül?
Mar. Hogyan? Hiszen hunyorgunk, és látunk sziluetteket, homályt, meg színfoltokat…

„Maradjanak ott, ahol vannak, mi megyünk önökhöz…”

Mar. Jézusom! Most nem hallok lépteket.
Mi. Mert eddig hallottál?
Mar. Nem. Lehet, hogy visszaadják kicsike testét…
Le. Megőrültél…
Lis. Hát egy biztos: nem értem jött az igazi…Most sem…

„We’re official robmen…”

Mi. Esküszöm nekik rontok! Rontanék…Ha tudnék…
Mar. Ide vagyunk (voltunk) lecövekelve, ki tudja hány évtizede, százada! Lehet, hogy fel akarnak szabadítani bennünket! Nem?
Le. Na, az kizárt. Olyan még nem volt soha, nem is lesz…

„Hivatalos rabló-robot emberek vagyunk…”

Lis. Mi az, hogy rabló-robot?
Mi. Az? Lehet, hogy félresikerült önvallomás. Meghibásodott program.
Le. Annak a röhögő ördögnek is beszarhatott a programja…Egykoron…Pedig csak be kell táplálni a koordinátákat és beállítani a GPS-t. Hát nem?

„Maradjanak ott, ahol vannak!”

Car. Lehet, hogy hoznak nekünk valamit…
Le. Rágógumit a protézisembe. Vagy egyszerűen elvisznek és kivégeznek.
Mi. Na, az lehet!

„Ne féljenek! Nem fognak érezni semmit, és mellékhatások sem lesznek, utóhatások meg kizártak!”

Lis. Legalább vége lesz ennek az izének, amiről semmit se tudunk.

Mi. Ellenállás? Nuku?
Le. Hogyan?
Mar. „Szörnyű indulatokra gyúlni mért jó?
           S hívni önmagatok ellen, a végzetetek?
         Miért kell úgy a halál? Jön ő magától,
           Nem hőkölteti meg gyors iramú lovait…”
Mi. Hát ez honnan jött?
Mar. Talán még megmaradt az agydigitalizálás előtt, és kibuggyant…Nekem ez is visszamaradt, vagy megmaradt. Nem tudom. Inkább szállt volna el minden, amikor a halántékot bizergálták. Pedig mi senkik voltunk és semmik…
Mi. De voltunk.
Car. Az is baj volt.
Lis. Ezek sose érnek föl ide? Most olyan csend lett. Hallucináltunk?
Le. Ezek finoman jönnek, szépen ölnek…
Car. Isten bizony röhögnék, ha egy röhögő computer-ördög rohanna ide föl, összevissza hablatyolva mindenféle értelmetlenséget…
Le. És tűzijáték is lenne hozzá!
Mar. „Szikrázó naplemente” volt…Mintha egy különös végtelenből, és nem is belőlünk áradtak volna a tűzből szabaduló érzelmek…Mert tűz volt ott – mindenhol. Legalább százezren voltunk. Hallom ma is azt a misztikus zenét, aztán mintha közbe-közbe lőttek is volna…Vagy az egy egészen más dolog volt, lehetett…Nem tudom. Úgy tűnik, mintha csak álmodtam volna, hiszen ilyen nem történhet (történhetett) a valóságban…Egy múlt, ami most átszakad az elme időzárjain, és úgy önti el a testemet, mint a vízfolyam, a tehetetlenül szétdűlő építményeket…Érzelemzár, ami tán azt jelzi nekem, hogy közel a halál, egy másféle, itt még érthetetlen valóság vár…”Le a színpadról újra a földre!” Igen! Le erről a világról, erről a nyomortanyáról és elmerülni valami örökben…
Lis. Én is valahol ott lehettem, mert haloványkékben mutat valami furcsát a szemem, de itt belül…S közben, mintha felkapna „lágyan a szél…” Talán már nem is félek…A homlokom…
Car. Jaj! Megint valami zaj, vagy zuhanás…

„Negyvenhét ablakot nyit e kor a halálra
………………………………………….
Fűrészként nem zokog az ifjú szerelem
Hát feledhetlek-e születő napok álma…
………………………………………….
………………………………………….
Korunk szépe komor virágokat szeret
Viselni és csukott szemmel beszél a fényről
…………………………………………
…………………………………………
Téli hajnalokon mint a guillotine úgy
Metsz a rosszul szerelt szörny idő masinája…”

Mar. A szétszakadt Aragon könyv…
Mi. Darabokban a világ, szétszabdalt minden vers, megszakadt minden érzés, beszakadtak a tetők és a koponyák…

„Ne féljenek, nem lesznek mellékhatások!”

Mi. Azt hiszed, hogy ezek után még félünk tőletek? Hát nem! Úgyis meg fogtok dögleni!
Car. Hivatalos rabló-ölők vagyok! Halljátok?
Mar. Tán eltévedtetek ti lakájok?
Lis. Vagy nem enged tovább mozdulni a hájatok?

„Rob-rob robmen, rob-rob, robmen, rob-rob robman, rob-rob robmen…”

Car. Remélem hoztok macskaalmot, abba szarhattok!
Mar. Jól esett kiordítani végre valamit. Mikor is volt utoljára olyan, amikor azt mondtál, amit akartál? Valami szabadság, szólás, meg efféle…
Le. Te még tudod azt a szót? Engem már kábé egy évtizede letiltottak mindenhonnan. Bár lehet, hogy még régebben. Szerintem akkor, mikor bejött a „community brain”…
Mi. Biztosan akadályoztad a „Klumpstreu” alom eladásának szabadságát…Mert, hogy az képes csomósodni ám!
Le. Hahaha!
Lis. Tényleg, mikor is volt az a bizonyos „brain”?
Mar. Volt egyszer egy „Homloklebenyeket felfrissítő program”, vagy valami efféle…Mert nagy tömegek gondolkodtak „ferdén”…Meg iszonyú méreteket öltött a depresszió és a gondolkodás…És a memória is túl messzire ment néha…
Lis. Akkor kellett kezelésekre járni, meg oltásokat is kaptunk…
Mi. Mint azalatt a súlyos járvány alatt, valami covud volt a neve, vagy mi a fene…
Car. Operáltak is…Ingyen…De homályos az egész. De mi az a „közösségi agy?”
Mi. Amire azt mondják, hogy közösségi, az azt jelentheti, hogy neked valamid hiányzik…
Vagy nem szabad, hogy legyen…Mindenki mindenkivel közös, vagy mi…
Le. Tartok tőle, rosszabb…Nem lehet véleményed, nem lehetsz az, aki vagy, vagy lehettél volna…Bennem valami ilyesmi dereng…Valaki egyszer azt ordította, hogy „Hogy képzeled?” – aztán odavágott, elájultam, majd nem tudtam elmondani azt, amit akartam…Én csak emléknyomaimban vagyok, de lehet, hogy ti is…És ez azt is jelenti, hogy nem tudom megítélni magamat, hogy mi az a most és mit is csinálok…
Mi. Valami végzetes elfáradás-érzés…Zümmög minden sejtemben. Tompán.
Le. Post-cov, vagy valami más poszt-tünet. Ezzé váltunk, mert úgy akarták.
Car. Csoda, hogy ennyit tudhatunk még…Hiba csúszhatott a programba…
Mar. És mások?
Lis. Miféle mások?
Mar. Mondjuk, akik többet tudhatnak, vagy végleg megszűnt agyi mivoltuk.
Car. Utóbbiak a hivatalosan boldogok…Ők a Terminátorokkal, meg a Godzillával élnek, és mindenféle filmekkel. Mint néha én is, mikor belém törnek…
Mi. És azok hol lehetnek?
Mar. Mert te tudod, hogy hol vagy?
Mi. Ha megerőltetem agyamat, akkor azt dobja ki, hogy ez a sehol…
Car. Már tök mindegy nem? Egy ideje…
Mar. És, amik, vagy akik most közelednek felénk, na azok jönnek a valaholból…
Mi. De, ha itt sincs semmi, akkor ott miért van valami?

„Miért van inkább valami, mint semmi?”

Mi. Na, ezt nem ezek mondták…Pedig már egy ideje inkább semmi van, mint valami.
Le. Ki hitte volna?
Mi. Nyugi, a járványosok, akik eldöntötték, meg az operálók tudták.
Mar. És a végrehajtók?
Mi. Nem biztos…Lehet, hogy meleg testű robotok voltak. 36.6 fokosak.
Mar. Puhák, mint mi, és egyszer használatosak, mint mondjuk egy darabka klozetpapír…Irány a lefolyó!
Mi. Igen. Így végezte ez a faj.
Mar. Amikor megszűnt egyénnek lenni az egyed. Megszüntették. Nagyon okosan.
Mi. Tudom, mindig ide lyukadunk ki.
Mar. Valamikor az elmúlt évezred elején kezdődött ez az egész, bár lehet, hogy más korábban, de az ember, egyszer csak elkezdte érezni önmaga kiírtásának szükségét, és ezt mindenfélébe becsomagolva el is hitették vele. Aztán elindult a lavina…
Mi. Mégsem maradtunk annyira hülyék, hiába volt a sok mesterkedés, fizikai beavatkozás, orvosi trükk…
Mar. Na ja. Pontosan ezért jöttek értünk. Minket likvidálni kell…
Mi. Főleg engem…Mert én meg, útközben kommunista lettem…Ha erre se nyílik ki a szemetek, akkor úgyis örökre így, hunyorogva maradtok, azután meg, majd holtam!
Mar. Miiii???
Mi. Igen, ti is, meg mindenki más…Mert nekem is vannak kis papírosok a zsebeimben. Kimásolgattam szövegeket innen-onnan, mert sejtettem már régen, hogy mi fog történni. Így legalább nem vesztettem el teljesen önmagamat, meg a múltat sem, és szinte vártam egy, már értelmetlen jelenre, amit azért mégis meg kellene kicsit érteni. Nem voltam számotokra gyanús? Dehogynem! Egész kölyökkorom óta, hiszen mindig nagy ívben tettem a társadalomra, erre az elborzasztó iszonyatra, aminek íme itt az eredménye…
Halljátok szíveim, ha már csak hunyorogni tudunk!

„A Parasztküldöttek Tanácsainak Oroszországi Kongresszusa felhívja Németország és Ausztria-Magyarország parasztságát és katonáit, hogy kíméletlenül hiúsítsák meg kormányaik imperialista törekvéseit…Felhívja Franciaország, Anglia és Olaszország katonáit, parasztjait és munkásait, kényszerítsék véres kezű kormányaikat, hogy minden néppel haladéktalanul tisztességes, demokratikus békét kössenek…Le az imperialista háborúval! Éljen minden ország dolgozóinak testvérisége!” Mindez 1918-ban történt…Próbálgassátok az országneveket másokkal is behelyettesítgetni…Persze vannak, melyek folyvást ott maradtak…Segítsek? Ugye nem kell, meg nem is mernék szólni, most, hogy itt vannak ezek a gyilkolásra teremtett robot-szörnyek. Én is félek, bár, ahogy azt nem is olyan régen egy Ludmilla nevű ukrán-magyar hölgy mondta: „Elfáradtunk félni…” Vagy nem?
Le. De igen. Én már nem tudom mi az félni, de azt sem, hogy mik is azok az érzelmek…Valami biztosan van, de „…nem az igazi.” Egyébként mikor lehetett az a nem is olyan régen?
Mi. Amikor még néha véletlenszerűen bekapcsolt a tévé…De már egy ideje halott.
Le. Talán már Ludmilla is…Látod, most érzek valami féltést, félelmet, reszketést…Ugye ő még él?
Mar. Imádkozzunk érte. Mást sohasem tehettünk!
Car. Jó, de akkor most én költök egy imát!
Lis. Igazad van! Kellene végre valami új!
Mi Meg egy újféle isten is…De az tényleg ne hasonlítson semmiben az emberhez!

Le. Mert lényegében jó ideje azt tartjuk, hogy csak gonosz emberek léteznek, de legalább is, ők a hatalom birtokosai…
Mi. Azok mindig is gonoszok voltak.
Car. Akihez imádkozunk, az legyen valami más…Több, mint a Föld valamennyi egykor élt lénye. Különb legyen, de nem is kell, hogy nevet adjunk neki. Ha megnevezzük gyarlóvá tesszük, mert csak olyannak tudjuk elképzelni, mint valamiféle „rendes embert”, holott olyan nincs, vagy csak valaha lehetett…
Mar. Nekem is ez a meglátásom. De valamilyennek csak elképzeljük?
Car. Legyen inkább olyan, mint a köd, vagy a harmat, esetleg a lélegzet, mint, ahogyan volt egy szó, ami úgy hangzott, hogy lélek. Mindenhol jelen kell, hogy legyen. A harmat is mindent beborít, ellep, de nem bánt semmit és senkit, legfeljebb véd.
Mi. Akkor ő is anyag legyen?
Car. Nagy kérdés. Ugye milyen korlátoltak vagyunk? Pedig az anyag semmi, elporlik, meghal, legfeljebb valami kaotikus izé marad belőle. Nem! Anyagnak nem képzelhetjük el!
Mi. Akkor legyen Megnevezhetetlen Tünemény a neve. Feltűnik, eltűnik, s közben jelen van mindenhol, mindenkor…
Mar. Mintha egyszer, vagy tán többször is, lett volna már ilyen történet…
Le. Aztán megint lesz kit szidni, és előtte leborulni…Ahogyan intézik mások a sorsunkat.
Sajnálom szegény Tüneményt…
Mi. Talán nem…Mindenesetre elég volt az öntömjénező isten-legendákból! Önmagunkat emeltük istenekké, aztán csodálkoztunk, ha nem segítettek…
Le. Csak magunkon segíthettünk volna, de nem…
Car. De beláthatjuk, hogy valami emberfeletti támasz tudata nélkül nem bírunk létezni. Sose bírt senki…A materialistának az anyag az istene, ami alapjaiban hibás…Már egy ideje teljesen elfáradtunk…Csak a csoda segíthet. De hol van? Ott lent, és már közeledik? Hát ilyen pofája van?

„Rob-rob, romben, rob-rob robmen…Közeledünk, közeledünk, közeledünk…”

Le. Mindjárt vége…Gyorsan az imát!
Car. Oké, megpróbálom!

Megnevezhetetlen, szemek által nem látható Tünemény!
Kellet, hogy legyél, kell, hogy legyél, és mindenkor létezni fogsz
Bennünk élőkben, de minden élettelenben
Te Vagy az örökösen nemző, fenntartó és átalakító
Általad van minden a mindenségben, még az is
Amit mi nagy tudatlanságunkban semminek hívunk
Mert nagyképűségünk ellenére szinte semmit sem tudunk
Éppen ez az egyik valami, ami miatt Hozzád fordulunk
Reményünk hullámveréseiben folyvást arra áhitozunk
Hogy egyszer valahol, létünk színterein
Megérezzünk valahogy, valamiben, valamikor
Mert minden sejtünk, egész testünk, illanó lelkünk is bizton tudja
Vagy! Mert nélküled nem magyarázható semmi, ami nekünk a végsőt jelenti
És minden életpillanat apró ok-okozati világát sem foghatjuk fel mi
Ahhoz az anyag csodája kellene, hogy élő, vagy élettelen tehetetlenségéből
Fölébredve válaszokat találjon zaklató kérdéseinkre
De ez sohasem ment, mert valós önmagunkat megismerni
Sem volt merszünk hiába hittük, hogy istenek lehetünk
Minden „okos” tettünket tévhitek árnyékaiban cselekedtük
Hiúságainkkal, gazságainkkal folyvást önmagunkat mérgeztük
Véres háborúkban öltük – öljük – egymást halomra napjainkban is
Annyi emberformájú isten kreáltunk magunknak, amennyi
Bűn fogant meg félrevezetett, elhülyített agyunk korhadó telepein
Befelé, Feléd, minden utat járhatatlan gaztengerré tettünk
Mert ugyan mindentől, de leginkább Tőled és önmagunktól féltünk és félünk
Elmebajossá váló öngyilkos tűzviharainkban milliószor megégettünk
Téged, az egyetlent, aki mindenkor lehetett volna csodás lelki édenkertünk

Amen.

Mar. Okos és szép is, de még befejezetlen…
Car. Miért?
Mar. Mert könyörögnünk kellene, hiszen nagy a baj!
Car. Nem kell. Mi, itt és ebben a mostban, feltártuk az ember gyarlóságait, örökösen vesztésre ítélt életét. Ha bennünk van és tényleg ő éltet mindent e világmindenségben, akkor már rég tudta ezeket a dolgainkat is…Kicsit talán gyógyítottuk magunkat az imával, mert önbizalmunk  már szinte ezer éve nincs, és  megsimogattuk éltetőnket.
Mi. Igazad van. A könyörgő ember gyenge, nem bízik magában, hitehagyott, és megvezetett…Vajon miféle teremtőt, vagy mindenható tüneményt érdekelne a létezésre alig alkalmas, vagy alkalmatlan lények?
Mar. Már megint antropogén módon gondolkodunk, de lássuk be, másképpen nem megy…
Lis. Én azon töröm a fejem, hogy mi lesz, ha felérnek? Mert mi az ablak felé nézünk, az ajtó a hátunk mögött van, és amúgy is csak hunyorogni vagyunk képesek…Nem fogjuk látni ezeket a valamiket…
Mar. Jobb is így. Nekik se kell bekötni a szemünket mielőtt kinyírnak bennünket.
Le. Na ja. Tartok tőle bedöntötték az ajtót. Többen lehetnek.
Mi. Zavarodott, összevissza lépteket hallok, vagy ezek nem is lépések, hanem durrogó csoszogások…
Car. Te szent Isten! Ég veletek!
Mar. Ne ijedezz. Eddig sem bízhattál másban, csak az emberfölöttiben. Mindjárt kiderül, hogy létezik e valami efféle.

                                                 Finálé, mint az operettekben…

A bedöntött ajtó előtt, a romos, félig összerogyott asztal mögött, mondjuk úgy, hogy álltak páran. Amit szegény párák nem láthattak, hiszen valami által le voltak cövekelve, de ez a jelenség, amúgy is csak jobban megrémítette volna őket. A robmen- lények ezüstös páncél-szerű zubbonyokban, vagy mondjuk úgy, inkább kezeslábasokban tündököltek, mert csillogtak-villogtak, szögletesen mozogtak, lassan haladtak. Ügyetleneknek tűntek. Arcuk helyén kamera-szerű képződmény lehetett, melyben a „szemükbe néző” csak önmagát láthatta, de olyan ember nem akadt. A kerevet mögé érve, egyik pillanatról a másikra eltűnt ezüstös szépségük, sötét, szinte láthatatlan árnyakká változtak. Kezeknek nevezhető nyúlványaikat kinyújtották, meghosszabbították, és az előttük hunyorogva, megrémülve állók vállaira tették. Ujjszerű alkatrészeikkel képesek voltak követni a test hajlatait. Egy biztos: emberszabásúak lehettek, de nem embernek születtek.

Kint, az egykori utcán, hirtelen, mintha „könnyű por” kezdett volna szitálni, a környéken felgyulladtak az egykori gázlámpák, hangzavar-zajok kavarogtak a légben, kacajok, sírások, bábeli zűrzavaros beszédfoszlányok lebegtek, mint rég letűnt százló-cafatok, s néhány zeneinek is nevezhető hangérzet is megremegtette rég elhaltnak hitt önmagát ebben az eddig sohasem létezett közegben. Na és a léptek zaja, mintha katonacsizmák és kicsi női magassarkú cipők egyszerre, egymás hangszavaiba vágva tereferéltek volna a valamikor még épnek nevezhető kövezeten. Majd hirtelen viharos szél támadt, először mintha fehér hóförgeteg kelt volna ki a semmiből, majd egyszer csak sárgás színűvé vált minden, tán a sivatagi homok
győzte le a jeges fehér pihéket. Aztán semmi…De, hogy mikortól meddig tartott mindez, az észlelhetetlen volt. Úgy zuhant rá a sötétség erre a valamire, mint a kuka fedele a beléhajított állattetemekre. Majd csönd és csönd és csönd…

Ebben a rezzenéstelenségben omlott össze elemeire a komód. Először az ajtajai vágódtak ki, egyik jobbra, másik balra, aztán az oldalai dőltek ki, majd a két első lába rogyott térdre, s aztán, mint a sószsák, orra bukott az egész tákolmány. Nem bírhatta már tovább…
Egyszer csak, mintha sáskaszárnyak millióinak pergése hallatszott volna…Százával kezdtek lezúdulni a könyvek a polcokról. Röptükben kinyíltak, s már szakadtan fogtak padlót, parkettát, de voltak olyanok is, akik „talpra” estek, nem történt semmi bajuk, csupán ormótlan puffanás-sorozatokban érték el talán utolsó, végső helyüket. Ők sem tudtak szólni, akik meg forgatták őket, azok már más kezekben voltak. Majd a közepén behorpadt az asztal. Pontosan ott, ahol szét szokták húzni, hogy nagy darab legyen belőle, elférjen a sok vidám-szomorú satöbbi vendég. Mintha a föld nyílt volna meg. Aztán a két asztalfél összecsattant, és kész, ennyi volt. Összesestt, mint szegény dédi, vagy még sokan mások, valamikor ötven  száz évekkel ezelőtt…Elmúltak a dolgok (is).

„Fogjátok őket? – hangzott egy kérdés valahonnan. „Igen” – volt rá a válasz. „Akkor vigyétek ki őket a szobából.” – „Értettük” – hangzott a válasz.
„Hozzatok majd másokat” – „Értettük” – hangzott a válasz.
„Nem volt probléma?” – hangozz a kérdés. „Nem, minden oké volt.” – hangzott a válasz.
„Akkor most irány a másik épület-maradvány!” – hangzott az utasítás. „Igenis!” – hangzott a válasz.

                                  És ebben a pillanatban lehulltak a függönyök…

Kiss Tamás sorozatának előző része a Szöveten:

Kiss Tamás: Örökösök – örökŐSÖK (9.)