2024.05.18.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Földi Erzsébet: Mömö (I.)

Földi Erzsébet: Mömö (I.)

6 min read
Így lettél Farkas Rozália. A későbbiek során több becenevet kaptál: Kisrozika, Rozika, Rozálka, Rózsi, Rózsika, Rózsa.

Szia, Anyu!

Emlékek ösvényén járok.

Elmúlt pillanatok kergetik egymást, találkoznak, kapcsolódnak, szétválnak, újak lépnek a helyükbe. Szeretném ráncba szedni őket, hogy összefűzzem a visszaemlékezést, ami rólad szól.

Eddig egyetlen összefoglalót írtam a Bányai üzlethez kapcsolódó éveidről, de szinte minden más írásomban is szerepeltél, hiszen színes egyéniséged egy-egy vetülete helyet kapott az „egyszervolt” történetek valamalyikében. Ezúttal pótolni szeretném a kimaradt részleteket.

Emlékszel?

Fiatal lány korunkig húgommal anyunak szólítottunk és aput apunak. Aztán… Unokatestvéreink, Gyurika és Éci közel álltak hozzánk. Éveken át szinte sülve-főve együtt voltunk. Legtöbbször mi mentünk hozzájuk, mert nekik már volt tévéjük, és velük együtt szerettünk végigszurkolni focit, műkorcsolyát, táncdalfesztiválokat. Persze, azért ők is eljártak hozzánk a Szulovszki házba, majd a Borovo utcai lakásba.

Fiatalabbak voltak tőlünk, de ők találták ki, hogy szüleiket a megszokottól eltérően, rendhagyó módon szólítják. Nemes egyszerűséggel édesanyjukat Mömönek, édesapjukat Pöpönek becézték.

Ezek az elnevezések újszerűek, vidámak, éppen ezért nagyon szimpatikusak voltak számunkra. Úgy döntöttünk, hogy mi is átvesszük az ötletet.

Nem volt ellenvetésetek, így az új módi hamar meghonosodott az otthonunkban. Te Mömö lettél, apu pedig Pöpö. Ettől kezdve további teljes életünk során így hívtunk benneteket.

Ezeket az apró, belső titkokat főként a két család ismerte és őrizte. Varázsszavaink – varázsneveitek – nem csorbították a szülői tekintélyt, sőt, közvetlenebbé tették a tiszteletet és a szeretetet.

Újra emlékösvényen járok. Kérlek, kísérj el az úton, hogy tiszta képét adjam az „egyszervolt” történetnek.

Szép és különös neved választottam védjegyéül…

Induljunk, Mömö…

Különösen kezdődő történet a tiéd.

Édesapád, Farkas József és édesanyád, Kovács Birkás Rozália házasságában utolsó gyermekként érkeztél.

Édesanyád nem várt már több gyermekáldást, és az új bizonyosság miatt gondolataiba mélyedve rótta az utat hazafelé. Az esti szél zizegő papírcsomót görgetett a lába előtt. Lehajolt, hogy megnézze mi az. Pénz volt, pont annyi, amennyibe a beavatkozás került volna. A jelet égi intésnek tekintette és határozott. Hiszen eddig is kilábalt a nehéz helyzetekből, s aki gondját viselte, ezután is megteszi.

A fáma három születésnapodról is szól: 1922. október 6., 12. és 16.

Édesanyád szerint október 6-án születtél, de 12-én jelentettek be, s ezt a napot tévesen anyakönyvezték hivatalossá. Hogy akkor mi.t jelez a 16-a? Valószínű a keresztelőd napját.

A keresztelőd is különlegesen bonyolódott. Édesanyád sógornője és egy asszonytársa vittek a templomba. Útközben jutott eszükbe, hogy a lényeget – a névadást – elfelejtették megbeszélni. Mégsem fordultak vissza, hanem maguk eldöntötték: legyen a neved Rozika, mint édesanyádé.

Így lettél Farkas Rozália. A későbbiek során több becenevet kaptál: Kisrozika, Rozika, Rozálka, Rózsi, Rózsika, Rózsa.

Kisgyermekkorod a Piri-házban telt. Édesanyád – akit anyának szólítottatok – sajnos sokat dolgozott, így nem tudott mindig melletted lenni, s idősebb testvéreid vállalták a felügyeleted, dajkáltak, becéztek.

Ilus tíz évvel idősebb volt nálad, szívesen sétálgatott veled az utcán. Büszkén hallgatta a környékbeli nagylányok áradozását: – Azok a pillák!

(Hosszú, kunkorodó szempilláid voltak. Sajnos, ez az ékességed jóval később, a Bányai üzletben a kályhában égő tűz ápolása közben károsodott, a kicsapó lángtól lepörkölődött.)

Karon ülő voltál, amikor szüretre készült a rokonság. Egyik nénéd előző este kivitt a szőlőbe, úgy gondolta, ellesztek ott kettesben másnap reggelig, amikor majd édesanyád is csatlakozik. Az ágyad mellett, a kunyhó oldalablakán besütött a hold s te keserves sírásra fakadtál. Az asszony kivitt a ház elé, mutogatta az égbolt csodáit, remélve, hogy lecsendesít. Hasztalan igyekezett. Vígasztalanul zokogtál egész éjszaka.

A rokon alig várta, hogy megvirradjon. Egyik karján kosár szőlővel, másikon veled visszavitt a városba. A kirándulás nem volt jó emlék, felnőttként is felemlegetted.

A múló évekkel lassan cseperedtél s a kisgyermekkor után óvodába indultál. Talán a megszokott környezet, az otthon, a család hiánya tette, de nem szerettél óvodába járni. Sokat sírtál, egy alkalommal pedig haza is szöktél. Édesanyád vezetett vissza, természetesen nem felejtett véleményt nyilvánítani az óvodai személyzet odafigyeléséről.

Az iskolával már más volt a helyzet. Nagyon szerettél iskolába járni. Az elsős csoportképen az első sorban ülsz, barna szöghajad rövidre nyírva s több tanulóhoz hasonlóan mezítláb vagy. Ezt a körülményt a későbbiekben bizonyára szégyellted, hát tintával befirkáltad, eltüntetted az árulkodó nyomokat.

Kovács Sztríkó tanító bácsi után Kladekhoz kerültél és sírva ültél a tanteremben.

– Mi bajod? – kérdezte a tanító.

– Az, hogy nem Kovács Sztríkó tanító bácsihoz tettek.

– Velem mi bajod?

– Hallottam, hogy a tanító bácsi nagyon goromba.

– Mutasd a bizonyítványod!

Színkitűnő bizonyítványod láttán megszólalt: – Ha továbbra is így tanulsz, nincs mit félned, nem leszek goromba.

A hátsó padokban többször ismételt, langaléta fiúk, „húszévesek” ültek, többnyire kopaszra nyírva. Azokat csépelte a nádipálcával, csakúgy csattogott a fejükön: – Ültök itt, mint a tökfejek!

A hittant a nagydarab, de vajszívű Páter Vazul tanította. Az utcán mindig regimentnyi gyerek kísérte. A Nagyerdőn minden évben évzárót szervezett. Nagy bográcsokban sertésgulyást főztek és a szegénysorsú, éhes gyerekek annyiszor járultak az étekhez, ahányszor kedvük, pontosabban hasikójuk megkívánta.

Az étkeztetést, a konyhát a zsidó Hartmann-né patronálta. Húsvétkor és karácsonykor ruhaneműt és lábbelit – cipőt kímélő faklumpát – adományozott a rászorulóknak.

Felekezeti hovatartozása miatt személye nem volt ínyére a város egyes hangadóinak, és a pátert felelősségre vonták. Az atya visszavágott: – Mit csináljak, ha a katolikusok nem adakoznak.

(Leendő keresztapám rendszeresen ministrált nála s a szakácsnő nemcsak megetette, hanem csomagolt neki hazavitelre. A kivételezett bánásmódot nem templomi szolgálata, hanem a család nehéz anyagi helyzete eredményezte.)

Történt pedig egy hittanórán, hogy súgni próbáltál a társnődnek, amit az atya észrevett, s ezért büntetésül „packa” járt. Ez a kéz összetartott ujjaira nádipálcával mért ütést jelentett. Hátratetted a kezeid és egy világért nem akartad elfogadni a büntetést. A nagydarab, vajszívű ember végül majdnem könyörgőre fogta a dolgot: – Tartsd a kezed! Csak egy puszipackát adok!

Mégsem álltál kötélnek. A bátorság, a meg-nem-alkuvás, a határozottság, az igazságérzet korán megmutatkozott nálad.

Iskoláztatásod során egy ideig anyanyelveden tanultál, később viszont az osztályterem falán nagybetűs felirat hirdette: – Govori državnim jezikom!

A szerb nyelv, főként a szerbül tanulás idegen volt nemcsak a diákok, hanem a tanítók számára is. Egyikük – megfeledkezve az előírásról – óra végén megszólalt magyarul: – Kimehettek!

– Kimehetünk? – kérdeztél vissza hathatósan, magyarul, cinkos mosollyal.

Odahaza, a Piri-házban hozzád közeli barátnőd Piri Ilonka volt. A játszópajtásságon túl jól megértettétek egymást és ellensúlyoztátok, illetve kiegészítettétek a Jóska-Nőce (Ernő) fiúpárost.

Vidám emlékeitek közé tartozott egy látogatás a Barátok templomába. A Lourdes-i Szűzanya oltára előtt térdepeltetek és megakadt a szemetek Bernadetten. – Nézd, ott a Kisszűzmária! – súgta Ilonka.

Rátok jött a nevetés és kimentetek az utcára, hogy egy kicsit összeszedjétek magatokat, ám visszatérve minden kezdődött elölről.

Ez a barátság sajnos korán és nagy szomorúsággal végződött. Ilonka leesett a bicikliről, és megütötte a lábát. Nem mert szólni az édesanyjának, ezért nagyanyám értesítette a szülőket, hogy vigyék be a kórházba. Ott megfertőződött, és vérmérgezést kapott. Mivel hazakívánkozott, teljesítették a kérését. Rövid időn belül bekövetkezett a tragédia. Ilonka tizenhat éves korában meghalt. Édesapja a temetésen rádborulva siratta a gyermekét. Hosszú-hosszú ideig minden vasárnap jártál hozzá a temetőbe. Nehezen viselted a veszteséget, hiszen őszinte, igaz barátnő távozott az életedből, akit szerettél, és aki hiányzott mellőled a mindennapokból.

Folytatjuk

Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.