Szia, Apu,
Éjszaka van, körülvesz a csend és csak az emlékek surrogását vélem hallani. Így szeretek írni, amikor senki és semmi nem zavar. Néha úgy érzem, hogy a vállam felett figyeled a soraim, s ha megakadok, tovább vezeted a kezem, ahogyan pici koromban kézen fogva vezettél.
Emlékszel? Korábban is írtam rólad, mert a Valahol Oroszországból küldött tábori postai levelezőlapok feltárták az érzéseid, amelyek az otthonhoz, a családodhoz kötöttek. Megértettem, hogy nem a fogság, az embertelen munka, az éhség vagy a kemény orosz tél fájt legjobban, hanem a szeretteid hiánya.
Most arról szeretnék írni, ami előtte és utána történt az életedben. A megelőzőkről csak hallottam, a későbbieknek részese is voltam. Pillanatok, mozzanatok fénylenek fel az éjszaka vagy az emlékezet sötétjéből, kavarognak, váltakoznak.
Ha megidézlek, mindig fiatalnak látlak. Ismerős arcvonások, melegbarna szempár, alacsony, kicsit zömök testalkat, sportosan rövidre nyírt fekete haj. Most is mellettem vagy, mint régen. Az „itt” és az „odaát” összetartozásának különös bizonyítéka az olykor kicsit szégyenlős és rejtőzködő, de a mindig jelenlevő és feltétlen szeretet, amely a hűség védjegyével kapcsolta össze életünket.
1913. április 20-án születtél Szabadkán.
Édesapád, Barbulovics György és édesanyád, Hamhaber Julianna házasságában a harmadik gyermek voltál, de az elsőszülött fiú, így édesapád nevét (György – Đorđe) és pravoszláv vallását örökölted.
A korra jellemzően a szülő–gyermek kapcsolatot szigorúbb keretek szabták meg, de a szeretet jelen volt, amit nagyapám jobban kimutatott, nagyanyám kevésbé. Édesapádtól kaptad a Liliom becenevet, amit később a testvéreid több módon helyettesítettek: Gyuri, Gyurka, Dudus.
Szófogadó gyerekek voltatok. Korán ráéreztetek, hogy az életben semmi sincs ingyen, mindenért meg kell dolgozni. Amint felcseperedtetek, besegítettetek az otthoni munkákba vízhordással, a tüzelő bekészítésével, a kisebb testvérek felügyeletével. Te sem voltál kivétel, hiszen rangidősként jó példát kellett mutatnod.
Az elemi után elvégezted a polgári iskolát, mert szüleid kereskedői pályát láttak elő számodra.
Az inaséveket (1929. február 1-től 1931. február 1-ig), illetve az első segédévedet (1931. február 1-től 1932. február 15-ig) Drágics Veljko szállásán töltötted, távol a családtól, a várostól, végső soron idegenek között. Munkád lényegében a gazdasági udvarhoz kötött, ahol takarítás, etetés, az állatok ellátása volt a feladatod. Ezek a foglalkozások nem mondhatók sem könnyűnek, sem tisztának, de téged mindez nem zavart. Szorgalmas, becsületes édesapádtól, dolgos, kemény édesanyádtól megtanultad, hogy a munka nem szégyen. Tetted a dolgod kora reggeltől késő estig. A hízók moslékolásakor szívesen elnézted, milyen jóízűen esznek és napról napra gyarapodnak. Ezzel hálálták meg a törődést, a gondoskodást.
Az itt eltöltött évek emlékei, tapasztalatai mélyen beléd rögzültek.
(Sokkal később, amikor saját családod számára neveltél hízókat Farkas dédanyám vagy Csajkás Julis udvarában, ugyanilyen szívesen figyelted jó étvágyukat, fejlődésüket. Az egyik hízót tréfából elnevezted Ferenc Jóskának, mert vörös volt és göndörszőrű.)
Miután a szállásról kiléptél, elárusítóként dolgoztál Herzli jónevű és forgalmas élelmiszerüzletében, a Népkör tér és a Petőfi utca páros oldala sarkán, viszonylag közel a piachoz és a központhoz. Ügyes voltál, gyors, szolgálatkész, a vevőkörrel kialakult kapcsolatod pedig szívélyes.
Innen kerültél Šibalić Ilija mellé, aki kereskedősegéd minőségben alkalmazott.
Šibalić úr kiterjedt érdekeltségű vállalkozó volt: a kenyérgyár és a Tiszti Otthon vendéglőjének tulajdonosa, ezen kívül a katonaság kizárólagos szállítmányozója kenyér, kávé, szalma és más cikkek tekintetében. Hamarosan felismerte, hogy személyedben szorgalmas, becsületes segítőtársra lelt. Bizalmi embere, szinte a jobbkeze lettél. A szállítás a jelenlétedben, felügyeleted és ellenőrzésed mellett történt, s a papírmunkát is végezted. Munkakapcsolatotok egyfajta barátsággá alakult.
Munkatársaid köre bővült. Šarić Ratko Macedóniából került ide, majd a bosnyák „Minister“ Stevo, valamint Tibor öcséd is csatlakozott. Létrejött a „négyesfogat“, akik ha nem is a négy testőr, de a négy elválaszthatatlan voltatok, munkában, barátságban, szórakozásban egyaránt.
Šibalić úr nem volt kicsinyes munkaadó. Tudott nagyvonalú lenni, ami nem csorbította tekintélyét. Sőt! Munkásai szerették.
Karácsonykor, húsvétkor például mindig ebédet (vagy vacsorát) adott a gyár dolgozóinak. Ezek az ebédek több, nagyszerű fogásból álltak. A gazda szerette a hasát, tehát a szakács ünnepeken különösen kitett magáért. Érdekes epizód maradt fenn a karácsonyi estebéd előkészületei kapcsán.
Šibalić úr meghagyta a konyha személyzetének, hogy vágják le és fojtsák le a pulykákat. A pulykák lefojtása azt jelenti, hogy levágva, de még tollasan víz alatt pihentetik őket, hogy elkészítéskor a húsuk porhanyós legyen.
A szakács inasa elértette az utasítást. A „lefojtás” alatt „megfojtást”, pontosabban vízbe fojtást értett és szó szerint véghez vitte a szerencsétlen állatok kivégzését.
Amikor a gazda benézett, hogy ellenőrizze a munka menetét, elszörnyedve látta a történteket. – Az anyád istenit! Mit csináltál? – förmedt rá a tettesre.
Ám ami megtörtént, megtörtént. Nem lehetett visszacsinálni. A jószágot megkopasztották, felpucolták, aztán előírásosan elkészítették az ünnepi menüt.
A fáma másik érdekes anekdotát is őriz. Egy alkalommal egyik embere a munkaadó tekintélyes hasára célozva megkérdezte: – Šibalić úr, mi van a hasában?
Sz.r – hangzott az egykedvű válasz.
Mikor ette meg? – jött a pihenteszű következő kérdése.
Az anyád istenit! – szitkozódott a rászedett gazda és lapáttal készült megtorolni a rajta esett inzultust. A bűnös futva menekült.
Jól érezted magad ezen a munkahelyen. Szabadkán voltál, a családod körében éltél, dolgoztál, kerestél, voltak barátaid. Fiatalok voltatok, vidámak, sokat viccelődtetek. Nálatok, otthon szokás volt beceneveket osztogatni nemcsak a családtagoknak, hanem a barátoknak, az ismerősöknek is. Ratko kollégád idővel megkapta az őt megillető elnevezést. Világ életében sovány és sápadt volt, ráragasztottátok hát a Hulla nevet. Nem volt mögötte sértő szándék, csupán baráti tréfa, amit ő maga is elfogadott.
(Majdan mi is ismertük Ratko bácsit, aki szinte tökéletesen megtanult magyarul, és később ő lett a Jedinstvo kenyérgyár igazgatója. Magyar nőt vett feleségül, ahogyan majd te is. Összejártatok, a barátság egész életetekben összekötött benneteket. Talpig becsületes, egyenes és nagyon szimpatikus ember volt. Tiszteltük és szerettük őt. Ha véletlenül találkoztunk az utcán, örömujjongásban törtünk ki mindahányan és beszélgetés közben is számtalan ok adódott a kacagásra.Miután özvegyen maradt, bevonult az idősek otthonába, ahol míg élt, rendszeresen látogattam.)
A korai Šibalić-években nővéreid Belgrádban éltek. Ismeretségük révén lehetőséged nyílt egy belgrádi munkavállalásra, de nem fogadtad el. Sok szállal kötődtél a szülővárosodhoz.
A munkán kívül voltak egyéb történések is.
Például sportoltál. Birkóztál. A Hakoah klubban két fénykép maradt rólad. Egyik teljes csoportkép, a másikon kisebb csapat láható, magasság szerint felsorakozva. (A csoportképen édesanyám fivére, leendő keresztapám is jelen van. Családja nem is tudott róla hogy edzésekre jár.)
A súlykategóriák miatt néha gyorsfogyasztásra kényszerültél, ami gőzben, izzasztással történt.
Olykor dekákon múlott, hogy a könnyebb vagy a nehezebb súlycsoportba kerülsz és gyengébb vagy erősebb ellenféllel kell harcolnod.
Emlékezetből és a teljesség igénye nélkül sorolok fel néhány súlykategóriát: lég-, pehely-, könnyű-, Welter- (?), közép-, kisnehéz-; avagy lepke-, papír-, váltó-, kisnehéz-, ólom súlycsoport.
Nagyszerűen szerepeltél a Duna-Bánság versenyeken. Ezt bizonyítják a megőrzött újságcikkek, valamint az arany-, illetve ezüstérem.
A klub zsidó érdekeltségű volt. Nagyapám kijárt a meccsekre és lelkesen szurkolt neked.
Üsd a zsidót! – kiabált mellette egy ellenszurkoló.
Az nem zsidó! Az az én fiam! – méltatlankodott felháborodottan nagyapám.
(Majd sokkal később, amikor már családos ember voltál, gyakran elsétáltunk a Levente Otthonig – a mi időnkben már Jadran mozi volt. Számtalanszor megálltál a szuterén nyitott ablakai előtt és magadba merülten nézted a lent edző birkózókat, bokszolókat. Ki tudja, hány edzés és verseny milyen pillanatai idéződtek fel benned ilyenkor?)
Anno… Vásároltál egy biciklit, kéz alól. Számodra ez többet jelentett egy vagyonnál.
Masszív, fekete gép volt és nagyon hasznos. Ha külvárosi pékségek ellenőrzése miatt terepre kellett menned, kerékpár nélkül nem tudtad volna megoldani a feladatodat. Közben megtapasztaltad, hogy a karikázás jó kis túra a szabad levegőn és erőnlétet biztosít.
A kerékpár átvészelte a háborút, a beszolgáltatást és végigkísérte egész életedet. Amikor már nem használtad, tovább őriztük, mint egykori segítőtársat, nagy idők tanúját. Muzeális értékké avanzsált.
Tánciskolába is jártál, megtanultál jól táncolni. Nem esett nehezedre, mert kitűnő hallásod, jó hangod és ritmusérzéked volt. Könnyedén táncoltál és biztosan vezetted partnereidet. Lutka tanti mesélte, hogy ő sokszor gyakorolt veled. Szédületesen keringtetek, siklottatok keringők, tangók ütemére, így a húgocskának nem volt szüksége tánctanfolyamra járni.
A szülők vegyes házassága révén megtanultátok a magyar, a szerb és a német nyelvet, mindegyiken írtatok, olvastak.
Figyelemmel kísérted az aktuális sajtótermékeket: Tolnai Világlap, Színházi Élet, Kolo Srpskih Sestara. Szerettél olvasni. Bizonyos könyvek olyan hatással voltak rád, hogy azokat egész életedben felemlegetted, és ha tehetted, újraolvastad őket. Ezek voltak a Ben Hur, a lengyel Jarosinszki lovagról szóló Varsó hóhéra, A fekete matróz, A két Darci, a Mein Kampf.
Imádtál moziba járni és az emlékezetes filmeket gyakran idézted.
(Például, amikor együtt megnéztük a Ben Hur felújított, színes változatát Charlton Hestonnal, véleményed szerint a régi, fekete-fehér film Ramon Novarro főszereplésével hangsúlyosabb volt. Az új film Messalája hitelesebb Ben Hur lett volna, hasonlított a régire. Egy Ben Hur valósághűbb barnán. Ki látott szőke zsidót?)
Olykor színházba is elmentél, a családdal, nővéreiddel. Persze, nemcsak komoly dolgok érdekeltek.
Felnőtt korodig szerettél papírsárkányokat készíteni. Nagy gonddal választottad ki a megfelelő nádat, vásároltál színes sárkánypapírt, kovászból ragasztót készítettél, zsineg pedig mindig volt a háznál.
Hatszögletű-, csillag- és dobozsárkányt gyártottál, előfordult, hogy az utóbbiba lámpát is szereltél.
Aztán felengedtétek. Lested, hogyan fúj a szél, mekkora „hasa“ van a spárgának, elszabadul, lezuhan-e a szépséges alkotás? Ha kellett, mentél utána árkon-bokron át, hogy megtaláld és ha a zuhanás szerencsés volt, meg tudtad javítani. Ám néha teljesen elrongyolódott, szétszakadt.
Fivéreiddel másban is ügyeskedtetek. Előfordult, hogy befogtatok az utcán kóricáló, kallódó csirkékből egyet-egyet és hazavittétek. Úgy gondoltátok, ahol sok van, ott nem fognak hiányozni, viszont ahol egy sincs – mint nálatok – ott jól jön akárcsak egy is, finom ebéd lesz belőle.
A vásárból elszabadult kismalacot otthon titokban felhízlaltátok, majd végül levágtátok.
Dolgoztál, kerestél, de fizetésed nagy részét hazaadtad, hogy segítsd a család eltartását. Tőled fiatalabb testvéreid is voltak: Tibi, Lutka, Sanci-Savo. Ha tehetted, spóroltál, hogy legyen pénzed ruhára, cipőre, kabátra, a saját részedre. A megtakarított pénzről egyedül nagyanyám tudott.
Manca már férjnél volt, férje azonban nagyban kártyázott. Egy alkalommal sokat veszített (háromezer dinár) és a becsületbeli adósságot meg kellett adni. Nagyanyám elárulta a spórolt pénz létezését. Mi sem volt egyszerűbb, mint szánba ülni, eljönni az összegért és a pénzedből kiegyenlíteni a tartozást.
Nem tudom, hogyan reagáltál, hőbörögtél-e, vagy hallgattál. Lévén szó a testvéredről, nem hiszem, hogy látványos botrányt csaptál.
Egyébként is, nemsokára sokkal nagyobb baj szakadt rátok: a háború, majd a hadifogság.
A háború elején csak rövid ideig voltál elérhető, amíg Szegeden állomásoztatok. Később átvezénylések, majd harctéri bevetések következtek. Szabadságolásra nem volt kilátás, többek között nőtlen és gyermektelen mivoltod miatt. Ki törődött azzal, hogy ennek ellenére is volt családod, akiket szerettél s akik szerettek, hogy mennyire hiányoztak és mennyire vágytál velük találkozni.
A fogság csak még messzebbre sodort az otthonodtól és időről-időre lemondtál még a reményről is, hogy egy napon vége lesz és hazatérhetsz.
Folytatjuk
Földi Erzsébet legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?