Ferber Katalin: A 74. Berlinale Nemzetközi Filmfesztivál

Mati Diop Dahomey című dokumentumfilmje kapta az Arany Medve-díjat

Ez volt a nyolcadik Berlinále, melyen akkreditált tudósítóként részt vehettem.

Akik sohasem láthatták e rendkívül rangos eseménysorozatot,azok számára néhány információ elengedhetetlen.

Mati Diop

A Berlinále az elmúlt hét évtizedben Európa egyik (ha nem a) legrangosabb filmfesztiválja lett.

Nemcsak külföldről, de Németországból is özönlöttek a látogatók. Berlin, minden év februárjának utolsó tíz napján ünneplőbe „öltözött”, s közismert volt az is, hogy a német, vidéken élők közül sokan szabadságot vettek ki a fesztivál idejére, hogy minél több filmet láthassanak.

A tavalyi fesztiválig több helyet jelöltek ki a szervezők a mozijegyek beszerzésére, így a fesztivál előtt néhány nappal már hajnaltól álltak sorba az érdeklődők, hogy jegyekhez jussanak.

Tavaly óta azonban minden interneten zajlik, az akkreditált újságíróknak (az akkreditációs díj befizetése ellenében) nem kell fizetniük a jegyekért, de kizárólag a sajtóbemutatókra mehetnek. (Ez korábban nem így volt: számunkra minden film bármikor megtekinthető volt, de ingyenesen.)

Bár a fesztivál első öt napja után a szervezők örömmel jelentették be, hogy igen sikeresnek bizonyult (addig) a fesztivál, a fesztivált jól ismerők számára ez inkább megnyugtatásul szolgált, mert a valódi helyzethez kevés köze volt.

A fesztivál megnyitója előtt (február 25) az elnökség közzétett egy levelet, melyet az AfD (Németország Alternatívája, németül Alternativ für Deutschland) szélsőjobboldali parlamenti párt vezetőségének írtak, s a korábbi (öt) pártbeli meghívottak mindegyikét nemkívánatos személynek nyilvánították.

A Berlinále az utóbbi évtizedben egyre közelebb került a nemzetközi és hazai politikai eseményekre adott reagálásaival, nemcsak a beválogatott filmek témakörével, de a fesztivál vezetőségének és zsürijének összetételével is.

S talán ez is meghatározta az idei filmfesztivál színvonalát.

Természetesen én csak a személyes benyomásaim alapján írhatok összefoglalót, de kollégákkal beszélgetve kivétel nélkül mindenkinek hozzám hasonló tapasztalatai voltak. A versenyfilmek túlnyomó többsége nem érte el azt a művészi színvonalat, melynek alapján versenyfilm kategóriában indulhatott az alkotás.

Ugyanakkor a nem versenyző (de díjazható) kategóriában indult filmek némelyike rendkívül magas színvonalú volt, s ez a helyzet a tavalyihoz hasonlónak tűnik.

Az akkreditált újságíróknak a filmek nézése és az arról szóló tudósítások megírása a feladata, de magától értetődő, hogy ők is megpróbálják megérteni az idei fesztivál korábban szokatlan színvonalbeli csökkenését. Egyesek szerint ennek részben pénzügyi okai vannak, hiszen a német kulturális támogatások a két háború folyamatos támogatásai miatt csökkentek. Másrészt, folyt a filmek közötti szünetekben a találgatás. Talán a fesztivál két igazgatójának idei lemondása és a benevezett filmek közötti válogatás kapcsolatban áll egymással.

Az Arany Medve-díjat idén a francia-filmrendező, Mati Diop Dahomey című dokumentumfilmje kapta. (Ez is elég szokatlan, hogy nem játékfilm nyerte a fesztivál nagydíját.) Ez a dokumentumfilm a Beninnek visszajuttatott műkincsek krónikája.

Az Ezüst Medve-nagydíjat Hong Sangsoo filmje, az Egy utazó szükségletei  nyerte (angolul:  Traveller s Needs.).

Ezüst Medve-díjat nyert még A birodalom című francia-olasz-német belga-portugál film, melyet Bruno Dumont rendezett.

A díjak további sorolása helyett talán érdemes kiemelni Emily Watson színészi alakításának díjazását a Semmiségek, mint ezek (Small Things like These) című alkotásban. E film vetítésével nyitott a fesztivál február 15-én.

Önkényesen ugyan, de hadd tegyek említést egy német-tanzániai dokumentumfilmről is, mely remek alkotás. A tavalyi fesztiválon már játékfilm formájában Lars Kraume filmrendező feldolgozta a namíbiai genocídiumot, melyet a német gyarmatosító hatóságok két éven át folytattak a két legnagyobb törzs ellen Namíbiában ( A film címe: A mérhető ember, németül: Der Vermessene Mensch.)

Németország afrikai gyarmatainak legnagyobbjáról, Tanzániáról készült Az üres sír (Das leere Grab) című dokumentumfilm is, német-tanzániai koprodukcióban, melyet az idei fesztivál közönsége láthatott. Az afrikai német gyarmatok története (egyelőre) nem szerepel a német középiskolai tananyagban. A tanzániai gyarmatosítók elleni felkelés egyik vezetőjének hamvait kérik vissza a leszármazottak, de ez egyelőre nem járt sikerrel.

Mindenesetre a civil kezdeményezésnek köszönhetően Berlin egyik utcája a tanzániai felkelés nevét kapja (Maji Maji). Korábban az utca neve Carl Peters utca volt, s ez az ember volt az, aki a felkelés vezetőinek kivégzését elrendelte 120 évvel korábban Tanzániában. Ez némi siker, no meg az, hogy a Német Szövetségi Köztársaság elnöke Tanzániában bocsánatot kért a gyarmati időszakban elkövetett gyilkosságokért.

Berlin

Ferber Katalin legutóbb a Szöveten: