Nem volt szép. Érdekesnek is alig volt mondható, furcsa volt. Halkszavú, zárkózott, senki sem sejtette, hogy okos.
Egész alakja furcsa volt. Háta kicsit görbe, pedig tizenkilenc éves fiatalt nem nyomhatott lelki-testi teher még.
Későn érkezett a kollégiumba, a papírok, az engedély; pesti létére kapott kollégiumi helyet. No, erre a jóindulatra persze csak a különleges kollégium igazgatója volt képes; egyedi, szociális érzékenységéről is híres hely volt.
Ő harmadikként foglalta el helyét a neki kijelölt szobában. Kényelmes volt. Két szobatársa: egyikük a nem-szép, másikuk a nagyon helyes, magas druszája. Jól elleszünk mi így, nevetett rá megérkezésekor a magas lány.
Kiderült még aznap este, hogy csoporttársak is a furcsa lánnyal. Alig hallható, de nagyon szép tájszólásban szólt hozzá, kétnyelvű volt, az ő falujában csaknem mindenki sváb volt.
A szeme nagyon szép volt. A haja mindig kicsit idétlen, nem illett az arcához, de ezt nem mondta neki senki.
A rendszerető, akkurátusan mindig, mindent összehajtogató furcsa lány valószínűleg felfigyelt az ő kusza, rendetlen, harsány és energikus viselkedésére, így barátkoztak össze.
Nemcsak azért örült az új barátnőnek, mert idősebb volt minden évfolyam- és csoporttársánál, hanem mert vonzotta az okossága, megfontoltsága.
Ebéd-és vacsorajegyeket adogattak egymásnak, ha egyikőjük egy nap nem használta ezeket, könyvekről beszélgettek, aztán arról a Csontváry-képről, aminek másolata az ő ágya felett függött: A magányos cédrus. Zenét hallgattak, néha barátnője is felismerte, hogy egy zenekar a karmesterrel együtt félreértette (?) a darabot. Vizsgákra sohasem együtt készültek. A barátnője következetesen egy héttel korábban kezdte a tanulást, ő kettővel, mert rettegett a lámpaláztól. (Mint kiderült, soha nem volt lámpaláza vizsgákon.)
Mindketten a csoport legjobbjai voltak, mindketten szerettek tanulni, még az ajánlott irodalmat is elolvasták.
Ő egyszer elment hozzájuk; hétvégén együtt vonatoztak oda, hétfőn együtt jöttek vissza, Pestre. Kicsit megrémült a majdnem kilencvenéves nagyitól, aki egyetlen szót sem szólt magyarul. Otthonában mesélte el neki a barátnője, hogy amikor megérkezett a levél, hogy felvették az egyetemre, mert titokban jelentkezett, szülei nem tudtak róla, apja elolvasva a levelet sokáig ordítva kergette az udvaron, ígérve, hogy agyonüti.
Ferber Katalin
Ilyesmiről ő sohasem hallott addig, csak dadogott, s nagyon örült, hogy ilyen bátor a barátnője.
Negyedévesek lettek, a „szak”-tanszék pedig megkezdte az álláslehetőségeket hirdetni. No, persze, a pol.gazd. (politikai gazdaságtan a fiatalabbak kedvéért) minősítetten politikai szak volt, amivel ő ugyan nem sokat törődött, annál inkább a csoporttársai.
Péntek és ronda téli este volt, amikor barátnője megérkezett a szobájukba. Hiába kérdezgette, akar-e zsíros kenyeret és citromos teát, nem jött válasz.
Akkurátus hajtogatás jött helyette, pedig már nem volt mit összehajtogatnia.
Ő pedig megrémült.
Baj van? Levelet kaptál otthonról?
Nem, mondta. Menjünk el sétálni.
Párttaggyűlésre hívtak ma, mondta.
Csak úgy? – kérdeztem vissza nevetve, mert engem persze sohasem hívott a helyi pártszervezet „elbeszélgetésre”. Jelentkezhetek párttagnak, biztattak, egyetlen feltétellel. Tudod, szeretnék az egyetemen maradni, ehhez pedig kell a párttagság, úgy könnyebben megy majd, ezt ott a gyűlésen is mondták. Mi a feltétel, kérdeztem. Az, hogy megígérem, veled többé nem beszélek, nem barátkozom. Könnybe lábadt a szemem. S megígérted? Alig hallható volt a válasza, igen.
Engem tanárként az ország összes oktatási intézményétől kitiltott a szaktanszék „minősítése”. Ő benn maradt az egyetemen, egy rangos tanszék tanársegédje lett. Évtizedek teltek el, s a csuda tudja honnan, de megszerezte az e-mail címemet. Hosszú levelet írt valami, számomra nevetséges szakmai együttműködésről zengedezett, persze egy japán kapcsolat mindig plusz pont, „akár írhatnánk együtt egy tanulmányt is”, fejezte be levelét. Megírtam neki Japánból, hogy én nem tudok semmit semmiről (nem volt igaz), azt is, hogy nem érdekel a közös publikáció (ez is udvarias hazugság volt), de legközelebbi hazautazásomkor, merő kíváncsiságból, bementem az egyetemre, hadd lássam őt annyi év után. Két gyereke volt, derék, unalmas arcú férje, lakótelepi lakás, szülei és nagyija már rég nem voltak közöttünk. Az egykori híres Padlás vendéglőbe mentünk ebédelni, ő pedig nyájasan érdeklődött Japán iránt, s újra együttműködést ajánlott.
Mivel semmiféle tudása nem volt arról, hogy miért nem hallott rólam sok évtizeden át, feleslegesnek tartottam, hogy én magyarázzam el neki.
Biztosan már rég nyugdíjas, unokái vannak, és nem ismeri a magyar nyelv egyik szépséges kifejezését: árulás.
Berlin
Ferber Katalin prózája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?