Mennyekbe mennek oly sokan, érthetetlen, hisz nyár van, hurrá azoknak akik nyaralnak, mennek elfele azok akiket szeretek, nem tudni miért mennek, persze vannak betegségek, no meg az öregség, de nálam fiatalabbak is egyetlen sóhajjal mennek, valamiért nem akaródzik oly sokuknak köztünk maradni, miért is tennék, nem megy csak nyökögve kínlódva oly sok minden, mondták volna, talán nekünk most is mondanák – de nem így alakult – hogy nem tudnak megbirkózni mindezzel, mivel is, hiszen erősnek hitték magukat, mégis az utolsó mozdulatuk is felemásra sikeredett, legyintettek volna, de arra már nem maradt idő, oxigén, a keringése felmondta a szolgálatot, összeomlott, oly sokan összeomlottak, van akin látszott, de nem feltűnően, kicsit sápadtabban itta a kávét, kicsit recegett a hangja a telefonban, kicsit könyörgőre fogta volna, már egy éve munka sincs, bevétel sincs, de büszkesége nem engedte hogy kérjen, erősnek kellett mutatkozni, az árgus szemek, intézd el, szervezd meg, gyerekek, unokák hittek az erejében, ő mindig mindent megold, hát így oldotta meg, ez is valamiféle megoldás nemdebár, így megy ez évszázadok óta, azt hisszük sorsunk irányítói, ha nem is urai vagyunk, hisz az urak másutt vannak, aztán egyetlen nap alatt kiderül hogy sorsunk elérhetetlen messzeségbe került tőlünk, pedig még napozhattunk volna, úszhattunk volna, pecázni vittük volna a kicsiket, már a kukacokat is kiástuk velük, aztán felkerekedett a szél, a pecázást is elfújta, de másnap biztosan jobb idő lesz, egykedvűen figyelték az én szeretteim a gyerekek viháncolását, esti vadászatba kezdtek a pizsiosztás után, aludni kell, nincs mese, illetve van, de azt most nem én olvasom, úgy fárasztom ki a gyerekeket, hogy nem veszem észre, kimerült lettem ettől, oly sokan mennek el, itthagyva a kérdések özönét, mindig a túlélőnek kell ezekre válaszolni, ez szinte sohasem sikerül, ráció, kiszámoljuk, ha még lett volna esély, éltetek volna-e ezzel, nyugtatjuk magunkat, mindent megtettünk, de hogyan is tehetnénk bármit az ismeretlen ellen, ők mindenkit megnyugtattak a végső sóhaj előtt egy perccel, el kell menni, most tényleg nincs mese, azt beszélik okosak, mindenki halála olyan mint az élete volt, ez orbitális hazugság, mindenki halála pont olyan amilyennek sohasem tudta volna elképzelni, azt is mondják érzőlelkű orvosok, hogy hosszas betegségben szenvedők egyszercsak bizakodni kezdenek, minden ellentmond ennek, mégis, igen élni lfogok mondják szeretteiknek, aztán az utolsó sóhaj mégis eljön, én csak néhányszor láttam ezt, szeretteim némelyike még tudta de már nem mondta hogy ő egy másik, nem az, akit ismertem és szerettem, a tekintete már nem az övé volt, nem rám nézett hanem valahova ami számomra láthatatlan volt, elképzeltem a halált, nem volt nehéz, egy kicsit féltem, aztán valamiféle kattanás, mintha konnektorból húztak volna ki, pontosabban az életemet kapcsolták volna le, sokakat vesztettem el az utóbbi másfél évben, egyikőjük sem volt halálravált, mégis elment oda ahova én már nem tudom követni, itthagyta nekem és mindnyájunknak a megválaszolhatatlan kérdést, mi lenne ha élne, ki lenne ha élne, talán jobb is hogy már nem vacakol tovább, így az okosak, én nem tudom mi a jobb, hiszen élek, és még nem „oda” készülök, eljön az ideje annak is persze, nem tudhatom mikor, egyetlen dologban lehetek csak biztos, jó társaságban leszek, majd sokat nevetünk vacak kis életünkön és persze a mennyekben.