2024.07.13.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Kabdebon János: Hinta

Kabdebon János: Hinta

7 min read
Hűvös volt a reggel. Igazi őszi sárral és kásás hóval kevert, latyakos, hideg reggel. Olyan ez, mintha egy marék csúszós, összetapadt, döglött csigát találna az ember a kabátja zsebében. Ijedten rántja vissza kezét. Pont ilyen riadtan hőkölt vissza ő is, de aztán megemberelte magát, és kilépett az udvarra. Lassan kitolatott a kocsival, aztán módosan kulcsra zárta a kaput. Az autóban gyorsan meleget csinált, így mintha egy kis burokban ücsörögne, úgy andalgott a célja felé.

Hűvös volt a reggel. Igazi őszi sárral és kásás hóval kevert, latyakos, hideg reggel.
Olyan ez, mintha egy marék csúszós, összetapadt, döglött csigát találna az ember a kabátja zsebében. Ijedten rántja vissza kezét. Pont ilyen riadtan hőkölt vissza ő is, de aztán megemberelte magát, és kilépett az udvarra. Lassan kitolatott a kocsival, aztán módosan kulcsra zárta a kaput. Az autóban gyorsan meleget csinált, így mintha egy kis burokban ücsörögne, úgy andalgott a célja felé.
Csak pár falu, és ott van. Éppen jókor érkezett, nemsokára nyitnak. A Hivatal morcos szürkeségével fedte belső bájait, akár egy kivénhedt prostituált mosolya, pont annyira volt meleg és hívogató. Körülnézett, aztán fölényes mosollyal feltette a fülhallgatót. Dörzsölt volt már az ilyen várakozásban.
Tulajdonképpen egész életében várt. Hogy mire, maga sem tudta addig, míg egy napon rá nem döbbent a valóságra. Valamiféle rendezvényre volt hivatalos, amiről sejtelme sem volt, hogy mi, de mivel nem volt más dolga, hát kikupálta magát, és elment. Ott találkozott először azzal a férfival, akiről a mai napig sem tudta eldönteni, hogy egy angyal vagy maga az ördög. Vagy démon. A szellemek nem ijesztették, arra megtanította a kislány, aki minden nap ott ült a hintájában, amit még a gyereknek akasztott fel a nyáron. A hinta, ha ült benne valaki, ha nem, himbálódzott. Minden este látta, ahogy elindul az inga, hiába nem rezdült még szellő sem. Aztán egyszer nekidurálta magát késő éjjel, kiment a hintához, és mellé ült. Csak nézte, nézte, míg egyszer csak meglátta a kislányt, aki nem az ő lánya. Fekete kis szörnyeteg volt. Mintha összevarrták volna ezer apró darabból, tisztán kivehető öltésnyomok voltak a karján és az arcán.
Fekete hajú, agyongyötört testű, vézna kis béka, kurta mosollyal pillantott rá.
– Szia – mondta, és egykedvűen meglóbálta felé a lábát.
– Te valami gonosz vagy? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a kislány köszöntését.
– Én egy itt maradt lélek vagyok – sipította gyermek – Egy kikapart lélek.
A férfi bólintott. Konstatálta, hogy egészen biztos meghülyült.
A sok kávé. Valószínűleg agyvérzése van, és hallucinál.
„Nem baj. Most már mindegy”– gondolta magában. Addig sem unatkozom.
– Az mit jelent.
A szellemgyerek legyintett.
– Hosszú.
– Ráérek – vont vállat a férfi.
– Meglöksz? – Kérdezte kajánul a kislány.
– Persze.
Felállt és a hintához ballagott, majd finoman meglökte. Ahogy a lányát szokta.
– Nem vagyok a lányod! – vinnyogott a szellem.
– Jó nem vagy a lányom – felelte ő.
A kislány hanyatt dőlt a lendülettől.
– Szóval én egy abortusz vagyok.
– Abortusz – bólintott a férfi.
– Igenis abortusz, és azért vagyok itt, mert nem férek el máshol.
– Hol máshol?
– Hát a fenti világban. Ott fenn – mutatott az égre.
– Ott mi van?
– Hát a paradicsom, az Isten, vagy a mennyek országa, tudod. Nem vagy vallásos?
– De, persze, csak nem gondoltam, hogy létezik ilyesmi.
– Hazudsz! – rivallt rá a szellem és felé csapott. – Tudnod kell, hiszen te találtad ki!
– Én?– csodálkozott a férfi. – Hogy találtam volna ki? Hiszen nekem is mondták!
– Kicsoda?
– Hát, mikor kicsi voltam – magyarázta kissé ingerülten. „A fene gondolta volna, hogy még megvádolnak ma este. Tessék, elhiszem, egy szellemmel társalgok, és az is kérdőre von.”
– Apám, anyám, az emberek – mondta hangosan.
– Őket is te találtad ki! – sziszegte makacsul felé a kislány.
– Én? Ezt meg honnan veszed?
– Hát nem veszed észre, hogy ez az egész világ a te találmányod. Ezt minden jóravaló szellem tudja.
– Én nem vagyok szellem.
– Na, látod, megint tévedsz. Már halott vagy, csak még nem tudsz róla. Mondd csak, hogy beszélgethetnél velem, ha nem lennél halott!
A férfiban megállt az ütő. Ahogy megfordult látta, egy test hever a padon a hinta mellett. Úgy tűnt, mintha csendesen aludna, de ahogy közelebb ment, szinte érezte az elszivárgó élet illatát az orrában. Mégis, ahogy végigpillantott szellemi önmagán, mindent egyben talált. Keze, lába a helyén, még a heréit is érezte a lágyékában. Mégis tökéletesen érezte, hogy a kis fruskának igaza van. Halott. Holtabb már nem is lehetne.
– Na, ugye! – vigyorgott most először a kislány. – Most már elhiszed.
– Micsodát? Hogy halott vagyok? El.
– Nem azt! Hanem, hogy mindennek te vagy az oka!
– Ezt meg hogy érted? Hogy, hogy én vagyok az oka? Semmi közöm az egészhez! Nem én teremtem a világot. Vagy úgy gondolod, hogy ezt az egész szarságot én találtam ki? Na, nem! Én beleszülettem ebbe a világba, és semmi közöm ahhoz, ami itt történik.
– Pedig van – dacoskodott a szellem. – Lökjél.
A férfi lökött rajta egy nagyot.
– Hagyj békén. Miért vagy itt? Nem látod, hogy meghaltam?
A kislány kuncogni kezdett.
– Olyan mulatságos vagy, ahogy itt kínlódsz. Pedig érzed, hogy igazam van.
– Az eszed ott maradt – bökött a hulla felé. – Itt nem működik. Még van pár eszes gondolatod, mert még friss vagy itt, de nem sokára ez is elmúlik. Már ha itt maradsz!
A férfi egyre idegesebb lett. Ez a pimasz kis fruska minden gondolatát kitalálta.
– Miért, van még visszaút?
– Van.
– Hogyan?
– Tedd jobbá a világot, amit teremtettél.
A férfi a fejét rázta.
– Nem érted! Nem tehetem…
– Te nem érted, én nem is akarom. Tudod, nincs mivel. – mutatott a fejére.
Elege volt a meddő vitából.
– Bizonyítsd be! – mondta a lánynak, aki erre felkacagott.
– Én? Jól van – mereven a szemébe nézett egy könnyű ív csúcspontján.
– Engem is te találtál ki. Emlékezz vissza, a feleségednek volt egy abortusza, úgy húsz évvel ezelőtt. Nézz rám! Az vagyok én.
Emlékezett. A mondat letaglózta, mert hirtelen visszarántotta abba a fájdalomcsomagba, amit otthagyott. Azóta már az asszony szült egy fiút, és miután elvált, a második feleségétől is lett egy lánya.
– Nem, nem, nem! Ez nem lehet.
– Nézz rám! Én vagyok az. Tudom, hogy tudod.
Térdre rogyott.
– Bocsáss meg! Bocsáss meg! Önző voltam.
– Elhiszed? – kérdezte a kislány.
A férfi zokogva ráemelte a tekintetét.
– El.
Aztán halványodni kezdett. Könnyei akár a hópelyhek szálingózni kezdtek a narancsos izzásban, ami egyszeriben körülvette.
– Tedd jobbá a világod… – hallatszott még valahonnan messziről.
A kórházban tért magához. A nővér valami műszert figyelt éppen, és a fejét csóválta.
– Nem értem, nem értem.
– Nem kell mindig érteni – mosolyogta felé.
Igen, azóta valóban nem fél a szellemektől, bár azóta egyet sem látott.
Nem is nagyon tudta, hogy ez jó vagy nem, de nem is érdekelte igazán.
Tulajdonképpen semmi értelmes dolog nem érdekelte. Rengeteg ezoterikus könyvet olvasott, míg lábadozott. Sok helyen szakértőnek hívták, de ő mindig elutasította valamilyen ürüggyel. Csöndesen éldegélt a maga kis világában, amit ő teremtett. Lassan elhitte, a valóság csak az ő fantáziájában létezik, és kezdte érteni az összefüggéseket. Valahogy mindig megtalálta a dolgokat az életében.
Hirtelen érte a felismerés, hogy van harmónia a világban, ha felvállalja, hogy teremtője annak, amiben él. Az orvos ezt úgy magyarázta, hogy szívroham után megváltozik az ember értékrendje. Kicsit szégyellte magát, hogy egy szívroham kellett ahhoz, hogy rádöbbenjen: az élet egy másféle dolog, mint azt eddig hitte.
„Néha elkél egy kis szívroham az embernek”, mondogatta a barátainak, akik értetlenkedve álltak a döntései előtt. Aztán azon a rendezvényen szembesült újra a világgal, amit alkotott. Egy férfi követte egész nap, és mikor egy pillanatra félre húzódott, odalépett melléje.
– Tegye jobbá a világot! – mosolygott felé. – Ugye, maga írta azt a könyvet? Megismertem. Teljesen váratlanul érte a szembesítés. Álnéven írta, üzenetnek szánta valakinek, akit azóta is keresett. Soha nem gondolta volna, hogy egy férfi testében…
– Nem én vagyok az, akit keres – suttogta a váratlan vendég. – De már közel jár hozzá.
Egymásra néztek, és a látogató, ahogy jött, ellépett mellőle. Otthagyta a rendezvényt, és hazament. Pár héttel később, amikor átutazóban járt ebben a városban, megint szembe találkozott egy félreérthetetlen jellel. Bizonyos, hogy jó nyomon jár. Nemsokára kinyitják a Hivatalt, és ő bizonyosságot szerez a dologról. Már jönnek is.
– Jó napot kívánok. Milyen ügyben?
– Vargánéhoz jöttem. Beszéltem vele telefonon két napja.
– Igen kérem, fáradjon velem.
Belülről vidámra festett falak várták. Mindenütt apró rajzok tarkították a hivatalszagú fa lambériát. Vargáné a hatos irodából testes, jó kedélyű asszonynak mutatkozott.
– Jó napot kívánok! Kicsit korán jött. Még játékidő van. A tízórai közben jobban körülnézhet.
– Nekem tökéletesen megfelel a játékidő – válaszolta lehengerlő mosollyal.
– Akkor, talán, menjünk ki az udvarra. Erre tessék – gurult előtte az asszony. Az udvaron nagy zsivaj fogadta. A gyerekek mit sem törődve a latyakos sárral, hangos hancúrozással múlatták az időt. A férfi most már egészen bizonyos volt a dolgában. Az udvar nyugati sarkában a homokozó felé vette az irányt, ahol egymás mellett négy hintát is lóbált a szél. Amikor odaért beleült a negyedikbe és hintázni kezdett. A gondozók riadtan pislogtak felé, de látva Vargáné széles vigyorát érdeklődve figyelték a férfit, aki idejött hintázni. Behunyta a szemét és hagyta, hogy lengjen ide-oda. Teljesen elmerült a ringásban, lelkét betöltötte a gyönyör egy olyan foka, amit az ember csak akkor érez, amikor odatalál, ahova mindig is vágyott.
– Meglöksz? – kérdezte egy sipító hang.
A férfi felnézett.
– Hát persze.

Két hónap múlva, amikor kihozta a kislányt az ölében, visszanéztek az épület homlokzatára.
– Tudok olvasni.
A férfi rávigyorgott.
– Na jó, nem tudok – felelte huncutul a kislány.
De azt tudom, mi van odaírva. A feliratra mutatott, ami a Gyámügyi Hivatal szlogenje is volt egyben.
– Na, mi van odaírva?
A kislány rávágta.
– Tedd jobbá a világot!

Gandhiról járja történet, hogy egyszer, mikor böjtölt a békéért, eljött hozzá egy ember. Könyörgött, értse meg, nem szeretheti az ellenségét, hiszen megölték a gyerekét. A sorsát nem változtathatja meg más, csak a bosszú. A karma elrendeltetett.
Gandhi azt mondta erre.
– Meg akarod váltani a sorsod? Vedd magadhoz az ellenség gyerekét, aki hasonló korú a te halott fiaddal, és neveld fel szeretetben és békében.
Ha így tennénk, soha nem volna gyűlölet a világban.

Kabdebon János prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.