Balázs a szokásosnál is korábban kelt, szállodai szobájában a légkondicionáló halk surrogással neszezett. Szerette a monoton zajokat, ébredni és elaludni velük különösen szeretett, nyugalmat és biztonságot érzett, ha valami megtörte a süket csendet. A sötétítő függönyt be sem húzta előző este, túlságosan boldog és fáradt volt, annyi ereje maradt csak, hogy elalvás előtt egy pohár bort töltsön magának és végigpásztázza az ötven csatornát a tévékészüléken. Az egyenruháját gondosan odakészítette a fotel támlájára, megigazította a négy aranycsíkot a vállapján: tegnap kapta meg az elsőtiszti kinevezését, s most fog először kapitányként repülni.
– Faszom ebbe az időbe – mondta hangosan maga elé, ahogy kinézett az ablakon. – Itt mindig ősz van. Az eső esett, aprókat pattogott az üvegen, cseppjein megnyúltak a homályosan pislákoló beazonosíthatatlan fények. Hajnalodott.
Elsőnek érkezett a terminálba – régi és bevett napirendje szerint – kávét töltött magának, leült a szolgálati asztalhoz, gyorsan megnézte a beosztást – minden a szokásosnak tűnt –, a hajózó személyzet legtöbb tagját jól ismerte. Egyedül a másodpilóta nevét sosem látta azelőtt: A. Sweeney, állt a papíron. Hozzászokott, hogy teljesen ismeretlen tisztekkel dolgozik együtt a legkülönbözőbb országokból. Tizenöt éve van a jónevű légitársaságnál, sok barátot és ismerőst szerzett az évek alatt, szerette a munkáját. Szerette az azzal járó meglepetéseket is.
Hozzálátott a szükséges papírok kitöltéséhez – az ezüst Mont Blanc töltőtollat tegnap kapta a kinevezése alkalmából, meg is hatódott –, szerette a tinta szagát, a gyerekkora jutott róla eszébe. A közvetlen telefonon lejelentkezett a központnál, a diszpécser sietve gratulált az előléptetéséhez. Megerősítette, hogy igen, ez a járat nem volt a heti menetrendben, de mivel ő már úgyis Londonban volt, neki kell hazavinnie a gépet. Papír, aláírás, papír, aláírás, olvasás. Abban a pillanatban, ahogy végzett minden űrlap kitöltésével és a nevét odakanyarította az dokumentum aljára, valaki megkocogtatta a vállát.
– Good morning Captain! – szólt a csilingelő hang –, jó reggelt Tornai úr! Balázs nem fordult azonnal hátra, próbálta kitalálni, ki lehet az? (Kolléganői szerettek évődni vele, közvetlen és barátságos volt és nem utolsó sorban szingli.) A diszkrét és nagyon kellemes parfümillat sem vitte közelebb a megoldáshoz, hiába tornáztatta agyát, mint a Google keresőt, nem járt eredménnyel. Fel kellett adnia. Szép lassan, szertartásosan megfordult, s rögtön benne is maradt a mozdulatban, mintha kővé dermedt volna, félig a könyökére támaszkodott, s a meglepetéstől egyetlen hang nem jött ki a torkán. Halántékán apró izzadsággyöngyök jelentek meg.
– Talán egy szia, egy jónapot, egy hello, vagy valami? – folytatta a hang tovább csilingelve és nevetett hozzá. – Vagy már Balázska el is felejtett teljesen?
– Alíz… te… öö.. .hogy, mi. Szia!– nyögte ki keservesen a kapitány, még mindig félig ülve. – Mit keresel itt?
– FL2016 járat, London–Budapest, első tiszt. Nem olvastad a beosztást?
– Öhm, de, persze, olvastam…– Balázs még mindig nem jutott szóhoz, nézte ezt az asszonyt, aki valaha a legfontosabb volt az életében, s akit nem látott tizenkét éve és most feltűnt a semmiből, mint egy látomás, egy valószerűtlen álom. Tekintete a kitűzőre tévedt, Alice Sweeney, nem kétséges, igen, ez ő, semmit tévedés, kezdte érteni a személyzeti beosztást. Hirtelen lepergett előtte közös életük három éve, a legszebb három év az életéből.
– De hogy kerülsz te ide? Most komolyan… és mi az, hogy Sweeney?
– A férjem neve, Balázska. Nyolc éve.
– Jó, de az hogy lehet, hogy…
– Azt hiszem, mennünk kell – vágott közbe Alíz –, majd ha lesz időnk, elmesélem! – vágott közbe Alíz, mert észrevette, hogy az üvegajtó mögött már a teljes kabinszemélyzet felsorakozott és rájuk várt. Felkapta a gép dossziéját, megigazította az egyenruháját és megvárta, amíg a gép kapitánya is összeszedi magát.
Elindultak a hosszú folyosón, majd át a hídon a kapitány, a másodpilóta és az egész csapat. A járat felkészítése az útra rutinszerűen, gépiesen, gyorsan és minden fennakadás nélkül zajlott. Balázs gondolatai a Balatonon jártak, ahol először találkoztak Alízzal. Az állomáshoz közeli fagyizóban mutatta be őket egymásnak Iván, Balázs legjobb barátja. A szokásos rutinellenőrzések közben is csak az első csók járt az eszében és az az első éjszaka a balatonszéplaki házban, Akácfa utca hetven, soha nem fogja elfelejteni.
– Cockpit prep, Signs, Adirs, Fuel Quantity, FMGS, Altimeters? – sorolta az előírás szerint Alíz, nyugodt, fegyelmezett hangon.
– Yes, set, igen, rendben – motyogta Balázs. Ámulatba ejtette, hogy milyen határozott és felkészült a másodpilótája. Közben a balatoni ház illata és fényei cikáztak a szeme előtt, Alíz testének minden részlete élesen jelent meg előtte, hiába múltak el az évek.
– Briefing?
– Confirmed.
– Flap setting? Doors?
– Confirmed.
– Cabin?
– Secured for take off.
– Akkor mehetünk, igaz? – nevetett Alíz, s szemével még egyszer végigpásztázta a műszereket a kapitánnyal együtt. Kezük olyan automatikusan futott végig a kapcsolókon, a billentyűkön, a kijelzőkön, mintha négykezest játszanának évek óta, összeszokottan és teljes harmóniában.
A repülési magasság eléréséig a megszokott mederben folyt minden, de Balázs egy pillanatra sem tudta levenni a szemét Alízról, a régi Alízt kereste minden rezdülésében, mozdulatában, apró ráncaiban, az elmúlt reményeket, a tétova és tovatűnt illúziókat, de hiába. Keze remegett, ahogy a kávéját kortyolta. A bűntudat, a szégyen, a harag, az eltelt évek tehetetlensége miatt úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Frankfurt felett járhattak, amikor nem bírta tovább.
– Miért? – szakadt ki belőle a kérdés, egy tizenkét évvel ezelőtti beszélgetés folytatásaként.
Alíz nyugodt hangon, kis mosollyal a szája szegletében válaszolt.
– Nem volt más választásom. Soha nem lettem volna pilóta, ha veled maradok.
– Ezt most komolyan mondod?
– A lehető legkomolyabban. – folytatta Alíz, megkeményítve a hangját. – Sem te, sem az apád nem vettetek komolyan, amikor azt mondtam, hogy repülni szeretnék. Csak a te karriered volt fontos, és lám, a kapitány úr itt ül és a főnököm újra, szerencsére csak ezen az úton – az utolsó szavak már elvesztek a csilingelő nevetésben.
– Mert?
– Nemsokára meglesz a repült óraszámom a kapitányi kinevezéshez és Kanadába költözünk, kaptam egy remek állásajánlatot. De örülök, hogy újra láttalak, látom, jól megy sorod.
Az út hátralévő részében már csak a repüléssel kapcsolatos információkat osztották meg, Balázs feszengett, Alíz többet nem volt hajlandó a közös múltról beszélni. Nézte Balázst, már nem jelentett neki semmit ez a férfi. A landolás előtt még elköszönt az utasoktól.
– Reméljük, hogy kellemesen utaztak és viszontláthatjuk önöket más járatainkon.
Balázs a reptéri kijárat üvegajtajánál látta őt utoljára.
Zubornyák Zoltán novellája legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?