Sorsom a Karalábé tartomány északi csücskéhez közeli Kuruttyó zárványban, Birike nanó tornácán dőlt el véglegesen, borsófejtéskor, miután a porondon többször is kiénekeltem, pesze burkoltan, a sittes hadurak és az őket futtató górék és fölnyalóik bűneit. Tánya tanti új színházat indít, törpeszínészt keres, végre helyben maradhatsz, súgta felém tokáját leeresztve Birike nanó, s anyám mirniksz dirniksz ráduplázott: te Kelemen, ne csald el megint a gyereket, szólalt meg a kártyavetők jellegzetesen fakó hangján, látott már eleget a nagyvilágból, elég volt a…Ne szólj bele, ezerszer mondtam, szűk neki ez a hely, vágott a szavába Kele batya, nem képzeled tán, hogy hebehurgya landarttal vagy helyi színek kevergetésével egyetemes művészetet teremt a löszfalak alatt?! Hogy újfajta elmeszülemények pattannak ki a fejéből egy disznóbúgatás láttán?! Egy nagy frászt! A nagyvilágban kell kiforrnia a művészetének. Gerard is tudta, hogy aki egyszer elmegy és megint visszatér, többé nem az, aki volt. Szóval megint és megint el kell mennie. Legyen belőle világlakó. Csak a világpolgár alkot nagyot, a világot megtapasztalta művész, nem megmondtam már?, tutulta Kele batya a koranyári zöld estébe váratlanul, mint a blues búgó sirámjába rikkant a trombon. Csomagolj, prütyök!, parancsolta, de éppenhogy hallhatóan, mert anyám halk marasztalása oly sok olajat öntött agya tüzére, hogy hangja csaknem kiégett, szedd a cuccod, indulunk!
Most is érzem földízét a pogácsának, amit Birike nanó a szütyőmbe csomagolt.
És vitt minket a vonat ismeretlen helyeken, süstörgött, mint ahogy a túlórázásban kidöglött melós szürcsöli a krumplipaprikást mohón kanalazva. Hová megyünk?, ismételtem a kérdést, Kele batya pedig csak annyit mondott, Ratiratára, és homlokán egészen a ritkuló hajáig T alakban fölugrottak a ráncok, ami a további kérdezősködés tilalmát jelezte. Hosszú idő múltán, midőn már hétnél is több folyón átzakatoltunk, ahol kietlen sziklaidomzatok közé ködülte legelők ágyalódtak s a tehéntrágya hajnali illata kénszaggal és egyéb bűzzel keveredett, amiket a vonat az alagutakban és a városok szennyéből szedett magára s árasztott a táj égimódon tiszta fehérségébe, ahol már azt hittem, sohasem ér véget a Kele batya szerint számomra oly fontos utazás, a valójában csak a batyám kiötlötte újabb humbug, ott az indóház homlokára sötétkék betűkkel írta volt egy ügyetlen kéz: Ratirata! Hát ez az! A hely, ahol végre földet érünk. És miközben lábunk kélt a szúrós kövek közt, Kele batya csipetkére tépte a retúrjegyemet, és mikor már oly magasan jártunk, hogy a tehenek és borjak szinte nem is látszódtak, a hegytaraj csompójáról Kele batya a távolba mutatott, hol terebélyes zafírkék mező feszült a tágterű ég súlya alatt. Amikor itt lövöldöztünk a németekre, nem jutott időnk gyönyörködni benne, motyogta Kele batya, ne nyújtogasd a nyakad, prütyök, majd később, és olyan arcot vágott, mintha valami egyedi titok, általam sosem tapasztalt látvány élvezetét ígérné. Pedig hány tengert volt szerencsém megcsudálni világjáró turnéink során! Az északi nagyvíz kesernyés csipkéit rőt alkonyba fúlni, az óceán csuháját egekbe csapódni, villámot a déli világvíz abroszába cikkanni, a keleti tenger sókékjéből nagyokat kortyolni….Hát te vagy az, Kele? Hát te vagy az Fufi?!, és a szokásos ölelkezés és gyöngéd hátbavágás után az öregember, akit hevenyül összetákolt kőotthona előtt birkanyírás közben leptünk meg, szúrós tekintettel méregetett végig, tanoncot hoztam neked, pajtás, rád bíznám, ha vállalod…, így Kele batya, mire az öreg: de hiszen ez tör…, emiatt ne izgulj, vartyogta a batyám, nemzetközi hírű porondokon is megállta a helyét, lódította, és figyelte a hatást, csak még a te tudásod kéne a kiműveléséhez, toldotta meg rövid szünet után, majd hosszan nézett az öreg szemébe, és mivel valamelyest még értett a hipnotizáláshoz, tuti, hogy megbűvölte egykori revolúciós kollégáját és partizán gerillatársát, hát jó, majd meglátjuk, vonogatta vállát Fufi, akinek bal szemét hályog borította és akit csöppnyit sem lelkesített a váratlan mecenatúra, amit rapos arcának éktelenül ronda fintorával adott tudtunkra. Az első napok mégis kedélyesen teltek…
…és egy csípős reggelen Kele batya úgy tett, mintha Fufit oktatná, be nem állt a szája, az ember amióta kikerült az ősközösségből, mindig rejteget magában olyan titkokat, amelyek érzése szerint nem csak az ő életét, hanem másokét is meghatározzák, szószerint ezt mondta, majd személyemre tért, nos ez a Nímó gyerek fésűzenével és messzihangzó baritonján oly szépen kiemeli ezeket a rejtezőket, hogy mindenki a magáéra ismer bennük. Hát még a nemzeteket leuraló cápák dögletes bűneinek kidanolása! Mit mondjak… Kitűnő bohócmunka az övé, csakhogy ez ma már nem elég, folytatta Kele batya, más is kell mellé. Több mint az előre-hátra bukfenc. Veszélyes, a lehető legveszélyesebb akrobáció szükséges. A kidanolás mellett. Hát ezért hoztam el neked Nímót, hogy ilyesmire megtanítsd. Mert azért ki tudja, lehet, hogy amit elharsog a publikumnak, nem is az igazi rejtezője, hanem csak úgy kitalálta. De a te akrobációs produkciódban nincs kitaláció, az szemmel láthatóan élet-halál dolga. Aztán meg itt van az összprodukció színvonalának kérdése. Elvégre nem lehet mindenki Petőfi, Szabolcska Mihályok is vannak, nemde? Én ugyan meg nem ítélhetem, Nímó hová tartozik…Te Kele. vágott közbe Fufi, te nem csak hogy nem bízol a neveltfiadban, de nem is szereted, ez a kényszerítés…Már hogyne szeretném, pont azért várom el tőle a legeslegtöbbet, amit egy bohóc nyújthat, mert saját tapasztalatból tudom, hogy aki erre a pályára vetemedik, milyen magasságokban kell annak járnia a művészségben, hogy itt nincs kecmec, érted, ugye? És e szavaknál úgy láttam, mintha kacsintott volna vendéglátónkra. Fufi hümmögve vezetett bennünket lábtörő köveken át egy halálmély szakadékig, amelynek alját sűrű bozót takarta. Megszeppentem. Ugyan mi a terve velem ennek a vénembernek? Tudtam, hogy kötéltáncos, de a trapézművészetben is príma, mert senki olyan halálugrást nem produkált, mint ő, még az orosz híresség, a Szergej Ivanov sem, akivel együtt ő és Kele batya két évig tanultak Ulyanov világrengető mutatványokkal büszkélkedő nagycirkuszában, nem hiába neveztek el egy vérfagyasztó trapézmutatványt fufisprungnak. Minden mozdulatára jól figyelj, hogy kitanuld az emberi test mozgásának logikáját!, szólalt meg a szakadék szélén Kele batya olyan hangon, mint gazda a lovához a vágóhíd kapujában, és pár métert hátrált. Fufi akkor már a kötélen állt, ferdén tartott rúddal villámgyorsan, fütyörészve végigment rajta, s midőn ismét előttem termett, lári-fári, nincs mit várni, ficeregte fülembe, először megtanulsz végigsétálni rajta, hátrafelé menni, fél lábon állni, fél térdre ereszkedni. Ez a tanulmányod első stádiuma. Lassan majd rájössz, milyen érzés két part között létezni anélkül, hogy hezitálnál, melyiket válasszad, de előbb-utóbb választanod kell valamelyiket, hiszen örökkétig nem maradhatsz a kötélen, vagy visszafelé, vagy előre kell haladnod rajta, egyaránt hűségesen bízva mindkét part szilárd oltalmában. A stúdium második szakaszában következnek a moccanások veszélyeivel járó igazi produkciók, amikor rúd nélkül sétafikálsz, és a mérlegállás, amikor a karjaiddal egyensúlyozol, ha pedig dőlsz, ellenirányú kar- és törzsmozgásokkal kerülöd el a legrosszabbat. Mert ne feledd, a kötélen új viszonyítási rendszerbe kerülsz, amelyben olyan világot kell elképzelned, ahol nincs szakadék, hanem egy sima síkon jársz teljes biztonságban, a gravitáció végzetes ereje tested egyetlen sejtjét sem éri. És egyszer majd érezni fogod, mi az igazi szabadság! A kötél legközepén fogod érezni! Ugyanis valójában benned lesz az erő, a gravitáció pedig ellenerő, amit a képzeletednek és a mozgásodnak kell legyőznie. Nem megmondta Paul Klee, hogy a testem fölső része túl nehéz, ezért a függőleges tartásból jobbra billen. Lezuhanhatok, hacsak idejében nem korrigálom úgy, hogy kinyújtott lábbal szélesítem az alapzatot, filózott Fufi műveltségének széles körét fitogtatva, miután kezembe nyomta a rudat. Tapodtat sem léptem. Nagysokára szólaltam meg: hát ha folyton tartanom kell a rudat vagy ha karjaimmal hadonászok, mint szárnyaival a légy, mikor mézbe esik, hebegtem, mint akinek megtört a nyelve, akkor hogyan muzsikálhatok a fésűn?, márpedig nekem a muzsika és a kidanolás mindennél többet ér, teli torokból mindent kiénekelni, még ha agyonütnek érte, akkor is…Nocsak, ifiúr, fordult el tőlem Fufi sértődötten és messzire hajította a rudat, te aztán megkutyáltad magad…Hagyd a fiút, szólt rá Kele batya, induljunk vissza, ebből a dologból nem lesz semmi, és homlokát ismét T alakú ráncokkal csúfítva bölcselkedésbe kezdett, zikzene-zakzene, se vége, se hossza nem volt a két öreg okoskodásának, csak annyit vettem ki belőle, hogy a válaszút a butának problémát, az okosnak kihívást jelent, s hogy ő engem elég okosnak tart. Fufi a kudarca miatt morcos arccal kerülgette az éles köveket, föl-fölmorrant a szenteket és Jézust emlegető káromlása, Kele batya mindannyiszor rászólt, nem hagynád abba, vén satrafa?!, Krisztus volt a legnagyobb ember, akit a Földgolyó valaha is hordozott! És ezután némán folytattuk az utat, mígnem besötétedett, s mire megérkeztünk, Fufi kalyibájára fekete árnyékot vetett a karszthegy. Az öreg gyertyát gyújtott, mit mosolyogsz, te nyinyes fattyú, tán rajtam röhögsz?!, mordított rám, éreztem, csöppet sem komál engem a történtek után. Mint már annyiszor, most is Kele batya mentett meg a heves vitától: csitt!, Geronimo mosolyog!, most szövi versbe a rejtezőt!, nem is a rejtezőt, hanem a háborús bitangok és hóhérok végzetét…, suttogta az egykor világhírű mágus és gondolatolvasó, és a fülledt félhomályban fölsikoltott a csönd.
Vasagyi Mária legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?