Itt az ünnep. Az ünnepre való felkészülés azt jelenti, hogy takarítanunk kell. Nem tudom, honnan ez a szabály, szokás, mit tudom én. De mint íratlan törvény tornyosodik felettünk. Ünnep előtti takarítás. Csupán aztán következhet be az egyéb előkészület. Talán a böjttel kapcsolatos, a belső és külső megtisztulással. Hogy gond-e, hogy nehézséget okoz-e, nem, inkább olyan ránk hagyományozódott feladat, ezt tanultuk meg őseinktől, így kell csinálni, és igen, nem a kedvencünk, de akkor is elvégezzük, olyan tavaszi nagytakarításfélét végzünk otthonunkban, miközben ki szigorúbb, ki enyhébb böjttel sújtja még önmagát, valamint hozzátartozóit, ha vannak.
Nem vagyok én sem különb, takarítok, mert az a konvencióhoz tartozik, meg hát még nagymamám is rámtelefonál, hogy hozzákezdtem-e, meg a barátnőim rámírnak, hogy ki hol tart a munkában, és én meddig jutottam már… Ilyenkor már rohadtul kezd ingerelni a dolog, és nekikezdek. A feladat tornyosul felettem, feszültté válok, és ez csak fokozódik, majd igyekszem ezt kezelni, és inkább a rám váró munkafolyamatra kezdek összpontosítani, tapasztaltam, hogy ez eltereli a gondolataimat, a lázadásomat, az ellenkezésemet, a veszekedési ingert. Gyerünk, és már nekifutásból három dolgot csinálok.
Lemosom bő vízzel az ablakokat, a redőnyöket. Végül is örülök, hogy dolgozom, azt jelenti, hogy egészséges vagyok, megtehetem, meg ugye van mit lemosnom, mert akinek nincs ablaka, annak háza sem, és így tovább. Meg rohadt hasznos egy ilyen redőny. Nekem olyan belső, alumínium redőnyeim vannak. Mit is mondjak róluk, a funkciójukat ellátják, ez nem kétséges. Amikor is forgatom az irányítókart, besötétít, illetve nappal az ellentétes műveletet végzem, végzi. Meg, ha erősen odatűz a nap, és zavar, hát szintén árnyékolok vele. Szóval a takarításáról már nem mondhatom, hogy hűdejóéskönnyű, sőt, kimondottan nehéz a rátapadt port egyenként a meghajló vonalzószerű redőnylécekről letisztítani. A konyhában, ebédlőben, ahol a pára miatt még inkább ragad rá a por, szösz, az aztán kihívás, sőt ezeken a helyeken az intenzívebb súrolás hatására ezek, a redőnyök lécei, az úgynevezett lamellák hamar el is deformálódtak. Megoldottam, letéptem őket, és kidobtam. Mit mondjak, ideges voltam. Nem is voltak régiek, valamelyest a funkciójukat is ellátták. Ott voltak velem, hasznosak is voltak, az életem részei, de folyamatosan akadályoztak a dolgomban. Nem tudtam összpontosítani, mert elvették a figyelmem, az erőm, és ezzel terheltek, nehezítették a mindennapjaimat. Valamibe belefogtam, valamely munkámat végeztem, és akkor ismét a redőnnyel kellett foglalkoznom. Aztán már a funkciójukat sem látták el, nem működtek jól, nem támogattak a szükségemben, csak az ideget ültették belém. Szóval azt a döntést hoztam, hogy letépem, kitépem, és kizárom az életemből. Elég drasztikusan hangzik, meg ugye nem is volt könnyű folyamat, mert megszoktam, meg ugye felmerült a kérdés, lesz-e másik még az életem során. De hosszabb kínlódás, mérlegelés után csak ez mutatkozott a legjobb megoldásnak. Ami nem funkcionális, el kell távolítani. Előbb a fizikai látványt kell eltüntetni, majd lassan hozzá kell szokni a nemlétéhez. Eltartott, de véghezvihető. Voltak hullámvölgyek, voltak megbánások, sírás, hisztéria, de az idő, a gyógyító idő a halált is enyhíti, nem csak az ilyen snassz elválást. Mit is mondjak, még mindig néha hiányzik, és a szép emlékek kezdenek dominálni, de akkor erőltetem magam, hogy arra gondoljak, mennyi hátránya volt, és ismét egyensúlyba kerülök. Ez olyan öngyógyításféle.
Aztán még vannak azok a redőnyök, melyek a szobákban vannak. Ezekkel jobban tudok bánni. Ugyanis nem csapódik le rájuk a gőz, emiatt kevésbé tapad meg rajtuk a por, szóval a helyzetükből adódóan kevésbé porfogók. Igen, ezekkel tudok bánni, határozottan állíthatom. Nem mondom, hogy teljesen ki vagyok békülve velük, hogy jól megvagyunk, de tudom kezelni a velük kapcsolatos konfliktusaimat. Meg hát nem dobhatok ki mindent, mindenkit az életemből. Az ember társasa lény, és valamilyen szinten meg kell tanulni a hátrányokat, hibákat kezelni. Igyekszem. Alkalmazkodom, és eldűlőzök velük.
A redőnyökkel párhuzamosan mosom az ablakokat. Mert ugye, a húsvéti nyúl, a Mikulás és a többiek sem jönnek piszkos ablakú házba. Meg hát a redőnyök mosása során az ablak is vizes lesz, ebből következik azok csutakolása is. Közben meg tanítom a gyerekeimet, hogyan is mossák le a saját szobájukban. Miután meggyőzőm őket, hogy ez a húsvéti szokás része, dünnyögve nekikezdenek. Instrukciókkal látom el őket. Végül is, az ablak a ház szeme, a szem meg a lélek tükre, nos, legyen tiszta. Hallgatnak rám. Az őszinteséggel többre megyünk, de nem könnyű. Őszintén elmondani valakinek a gondolatainkat, véleményünket, az egyfajta kitárulkozás. Jó-e ebben a pusztító világban kiteregetni bensőnket, mikor minden oldalról veszély fenyeget bennünket. Családon belül, családon kívül. Meggondolandó. Szóval, mondom nekik, hogy mossák tisztára az ablakot, mosószeres vízzel a port, majd ablakmosó szerrel aztán a maszatot. Aztán a speciális mikroszálas törlőkendővel át kell törölni. Végezzenek alapos munkát, hiszen az ablak fényt ad számukra, és véd is. Milyen jó az, ha valami, valaki megvéd bennünket, és nem kér érte hálát, valójában igénytelen, semmit sem kér érte cserébe, csak szolgál bennünket magunkért. Az ilyen a jó. A feltétel nélküli. És hát ki nem akar a gyerekeinek jót.
A portörlés, pókhálótalanítást a porszívózás követi. Na, az az igazi látványosság. Ezt már valamiképpen szeretem is. Nem mondanám, hogy örömmel kezdek ebbe a szakaszba, de aztán hamar élvezetet érzek, mert minden lesöpört por, probléma felszívásra kerül, és a tartály pedig üríthető. És bevallom, hogy a ház porszívózása után kezdem érezni a megtisztulás lényegét. Ez az a pont, amikor a tél során felhalmozódott szemetet kiürítjük. Kell ez, mert rendesen rakódik. Persze, miért nem lehet ezt gyakrabban, miért kell ehhez ünnep, merül fel bennünk. Egyszerű, nincs rá időnk. A napi robot, rutin vonszol maga után, tol maga előtt, és nincs időnk ezzel foglalkozni, nincs időnk magunkra. Meg ugye milyen nehéz megszabadulni a dolgoktól, legyen az akár szemét. Megszokjuk, hogy ott vannak azok a holmik, azok az emberek, és nehéz megválnunk tőlük. Nehéz. Nem vagyunk elég erősek. Félünk, igen, ez a jó szó, tartunk a teljes megtisztulástól, mert akkor szembe kell néznünk a sok szeméttel, mely mellőlünk és belőlünk kiürül.
Móra Regina legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?