TÁRCA

Móra Regina: Szabolcs vagyok…

Ennyit mondott, és a helyére ült. Nem tudtam hová tenni ezt a megnyilvánulását, a megvillanó egyéniségét. Melyik fiókba toljam be… hogy viszonyuljak hozzá. Szabolcs vagyok, megvertek a múltkor hazafelé. Sokáig még a fülemben csengett ez a bemutatkozó mondata.
Alacsony fiú volt, bár is a kortársaihoz, évfolyamához képest, mintha nem fejlődött volna ki, nem vált volna kamasszá, hanem maradt gyerek, kisfiú. Feltűnően fehér bőre volt, szinte átlátszó. A két szeme pedig kerek, mint a gomb, és egész világos, olyan vízszínű. A szája pedig aszimmetrikusan helyezkedett el az arcán, jórészt csak az arca egyik oldalán volt. Úgy tűnt, mintha mindig elhúzná a száját. Mikor beszélt, akkor meg főleg feltűnt ez a jellegzetessége. Talán emiatt is volt nehezen érhető a beszéde. Többször elismételtettem vele, aztán ráhagytam, továbbra sem értettem.
Egyik alkalommal, mikor mondani akart valamit, nem elém, hanem mellém állt. Gondoltam, a helyszűke miatt teszi, majd felém fordul. Viszont nem tette. Én álltam mellette felé fordulva. Ő állt mellettem negyvenöt fokkal elfordulva. Mivel neki volt közölnivalója, ezt úgy oldotta meg, hogy a szemét fordította felém, pontosabban a szemgolyóját. Mivel a fejét nem, ezért erőlködnie kellett, hogy a szeme sarkából rám fókuszáljon. Furcsa helyzet adódott. Ám ez őt egyáltalán nem zavarta, míg én nem tudtam a szavára figyelni, ugyanis képtelen voltam felfogni a helyzet abszurditását. Valószínűleg ezért is nevezzük abszurdnak, mert ugye képtelen helyzet generálódik. És valóban. Csak a megelevenedő antidráma-jelenet volt az, amire figyelni tudtam. És én részese lettem e performansznak anélkül, hogy akartam volna, ő bevont a kis játékával engem is, szereplője lettem ennek az abszurd drámának. Az idő megállt, a tér rögzült, akár egy pannóra tűzött papirka, úgy éreztem ez az a pillanat, amelybe beszorultam, és nincs kiút, nem tudok rá megoldást. Csak a szája mozgását láttam, és a kifordult szeme fehérjét. A mellettem lévők suhanását csupán éreztem, mindenki más körülöttem élt, én pedig egy olyan állapotba kerültem, melyet ahhoz hasonlíthatnék, mikor a medencét fogadásból átúsztam a víz alatt, és már csak néhány karcsapás hiányzott, de már fogytán volt a levegőm, és az agyam egy furcsa állapotot teremtett, egy lelassult, tompa, rémisztő és tehetetlen hogylétet. Mikor ő kimozdult ebből a helyzetből, és a szemkontaktus megszakadt, kezdtem magamhoz térni, és valóságosnak érezni magamat. Sokáig haragudtam rá, beszélni sem akartam vele, hogy ilyen helyzetbe hozott az akaratomon kívül. A fiókjához sem nyúltam egy ideig, betömködtem a történetet, hogy ez egy „fura” gyerek, és jól becsaptam azt a fiókot, hogy a csattanása elégtételként visszhangozzon a lelkemben. Bevallom, nem éreztem jól magamat. Hiába kerültem őt, tettem, hogy ott sincs, mikor igyekezetével majd felborított, akkor is óvatosan kikerültem a helyzetet, féltem, hogy ismét bevon a maga irracionális világába. Aztán egyszer elsírta magát. Embert még nem láttam így sírni. A szeme vizenyős lett, az orra környéke összehúzódott, a szája pedig teljesen felfutott arca egyik felére, és akár a kölyökmacskák, olyan hangot bocsátott ki. A sírás egyébként is torzult arcot eredményez, de ez különösen bizarr volt. Ismét bevonzott a körébe. Zsebkendőt adtam neki, és próbáltam vigasztaló szavakat találni, miközben én is arra szorultam. Ismét egy helyzet, melyre nem készítettek fel az egyetemi tanulmányaim során. Odaléptem hozzá, megérintettem a felső karját, és megpróbáltam a szemébe nézni, most elölről. A fejét lehajtotta, úgy törölgette, inkább nyomogatta a szemét az odanyújtott zsebkendővel. Lehajoltam hozzá, és a szememmel belekapaszkodtam a tekintetébe, és irányítottan kezdtem emelni a fejét, néztem és végre láttam. Láttam őt kisgyerekként, ahogy sírva szalad az anyjához, mert megbántotta valaki. Láttam, hogy nem tud beilleszkedni a környezetébe. Láttam, hogy ő az ügyeletes gyenge, akit a legkönnyebb bántani. Láttam, hogy ő is egy közülünk, aki próbál minél jobb, minél szerethetőbb lenni. A fiókomhoz siettem, kirántottam, minden tartalmát beleöntöttem oda, ahol mindenki van, a világba.

Móra Regina legutóbb a Szöveten: