Juhász Zsuzsanna: Körtánc

Mit tudom én, mi van a betegágyaknál. Nem vagyok én bennfentes. Azt se tudom, hogyan kell írni.És azt te is tudhatod, láthatod, hogy mi van itt, mert az van a gyógyító helyeken is. Azért, mert esküt tettek, nem kell őket felmagasztosítani. Látod, már én is feledem, hogy valaha esküt tettem, csak másmilyet. Lelkit. Mintha két helyen lakna az ember, a testében egyszer, és másszor egy léleknek hívott entitásban.

                Katyvaszban, na, de mégis jól működő katyvaszban. Mert látod-e, azok ott fehérben olyanok, mint mi vagyunk. Ők is egy olyan országban élnek, ahol a vezetők dúsgazdagok, s ezért áldozati hierarchia van, vagy inkább áldozati körbefutás. Mindenki ad magából, áldozza felfele azt, amit rákényszerítenek.

                Amiről azt hiszi, gondolja, tudja, hogy elveszik tőle, hogy a fentiek varázslatos vagyonát tovább növelje. Mert hiba volt mindig is lehetőséget, pénzt adni az embernek, hogy haszonnal forgassa, remélve, hogy ő. Az okosan forgató majd lecsorogtat, le, a szegények felé a vagyonából. Hogy a gazdagság, jólét lefolyik magától, mint olvasztott csoki a tortán. És eljut mindenkihez magától. Hát ki látott már önmagát szétosztó zsáknyi pénzt, önmagát felszámoló bankot.

                Nem, ne is kérdezz semmit. Itt a hiány csurog le, a megrövidítettség érzete csurog le, a kényszerű áldozathozatal tudata csurog le. A megnyírt birka fagyos szíve. A fagy a szívekből. Az. De nem csak lefelé, mindenfelé, ahova lehet. Biztos ez a kapitalizmus érzelemtana, a megrövidítettség állandó érzése. A kifosztottság érzete, vagyis a mindennapos fosztogatottságé. És biztos máshol jobban csinálják, szebben a demokráciát, szebben és lassabban nyírnak, akik ezt megtehetik. De itt kifosztottság és felperzseltség nap, mint nap.

                És nap, mint nap ott van a nyomában a vágy a visszavevésre. Mert az ember szíve mégse egy birkáé. Ha bántással szalad tele, kívánja a visszabántást. Így hát forradalomtalanul, pici lövésekkel vigasztaljuk magunkat, látod-e. Pöccre indulunk, elég, ha kicsit megpiszkálnak, meglöknek. És teljesen mindegy, hogy a testünket vagy a lelkünket vagy éppen mindkettőt egyszerre.

                Mert tele vagyunk, csordultig vagyunk a vággyal, hogy visszaadjuk, vissza, de azonnal. Vissza, bár régi a bántás, de akkor is. És vissza, ha lehet, duplán, triplán, ötszörösen.

                Mert az igazságtalanság jobban égeti az arcot, mint a tűz, és biztosabban hajt előre, mint a legvastagabb korbács a hátunkon. Hát nem értelek téged, tényleg. Hogyhogy nem látod az íratlan, kimondatlan megegyezést közöttünk. A csendes, bölcs bólintást. Hogy mit van mit tenni, ha egyszer muszáj tenni, muszáj valamennyit visszaadni. Hogy ép elméjű maradhasson az ember.

                És ha még nem jött el, dehogy, a megbocsátás ideje. Hogy a másik, az ember, a szerencsétlen éppen felbukkanó úgy jelenik meg nekünk, mint lehetőség a visszavágásra. Egy kis visszaadására a rendszeres rablótámadásoknak, amiket elszenvedünk. A közpénzek elherdálásának fájó gyomrosát és a fejünket taposó, vágtázó inflációt.

                S akkor tényleg ne kérdezd, mi van, és miféle falak mögött. A lehetőség van, a lehetőség mérlegelése van. Hogy kinek, mennyit lehet, szabad visszaszenyózni. Ki és mennyire van lentebb minálunk.

                És mivel az össztársadalmi igény, miből gondolod, hogy bármilyen piszlicsáré eskü vagy egyenruha gátat szabhatna neki.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: