VERS

Soltész Dávid: Mit ér/ez a Nap?

Mindnyájunkban ott perzsel a Nap. 
Van, hogy igen is kihűl. 
Tápláló életünk fenntartója, egyszer
csak elalszik. Egy bizonyos időre, ami alatt több rétegnyi dermesztő,
száraz s éles jég tör felszínére, átkarolja, és azt suttogja, hogy:
– Van még remény számodra! 

Úgy éreztem, még nincs.
Minél vastagabb és erősebb a felszínes burkolata,
annál jobban falazzuk be életünk nyitott ajtóit.
Ahol egyszer melegség töltött el minket, 
most csak fázunk, remegünk, s sóvárgunk egy
olyan halvány szikra után, mitől azt várjuk el,
hogy felolvassza minden aprócska jegesedésünk.

Bizonyára, ha már megengedtük magunknak a jegesedést,
akkor a megolvadását is.
Különös, hogy ami a Napunkat felmelegíti, vagy netán lefagyassza,
valami oknál fogva az is egy másik ember. Egy másik bolygó, 
egy másik Nap.


Ha egy Nap képes együtt táplálkozni a másik Nappal,
egymásból merítenek energiát, melegséget, ragyogást,
mindkettő csillagrendszere felpezsdülhet, új életet,
új bolygokat, csillagokat, egy teljesen más 
csillagrendszert építhetnek ki. 


Ellentétben ha az egyik Nap a másikból táplálkozik, s az
szegényke nem tud, mivel Ő csak ad, ott csupán
fekete lyukak születhetnek meg, és addigi teremtett 
életet egy szempillantás alatt úgy beszippanthatja, 
hogy már régmúlt idők homályába egyszerűen elvész,
torz emlékekkel vegyítve amiből a boldogság gyakorlatilag
a minimálisra csökken. 
Látszólagosan, egy árnyékká változik a másik Nap
mivel nem tud ragyogni, szép lassan teljesen jég borítja felszínét.

Napunk viszont képes arra, hogy másoknak is fényt adjon.
Akkora Nap van bennünk, hogy képesek vagyunk 
megemészteni mások sötétségét, mégis megengedjük magunknak,
hogy valaki árnyékává váljunk.

Túlságosan ragaszkodunk a másik Naphoz, minden tőlünk telhetőt 
megadunk neki, van, hogy a saját ragyogásunkat is, csak hogy a másik
Nap még jobban ragyogjon.
Előbb-utóbb belénk csap egy kis maradék, a felépített csillagrendszerből.
Itt tudatosul bennünk, hogy ami van, az egy hatalmas űr. 


Se csillagok, se bolygók, se ragyogás, csak a dermesztő,
száraz jég, és sötétség. 
Kiégtünk, a Napunkkal együtt.
Ez maradt nekünk.
Sóvárgunk a fény felé, de valahogyan
nem tud létrejönni, kell egy szikra,
mi felolvaszthat minket e szörnyű ürességből.
Sok időt töltve e helyen,
egyszer csak rádöbbenünk arra, hogy mélyen,
legbelül, még mindig van bennünk egy aprócska kis láng.

Kezdjük hát táplálni
Napunk szereti, ha azt tesszük, amit szeretünk. 
Töltsünk több időt magunkkal, 
legyünk a szeretteinkkel, 
hisz az ő Napjuk segít a miénknek újra ragyogni.
Amint elérjük ezt az állapotot, hogy újra ragyoghatunk,
nem engedhetjük meg, hogy egy másik Nap lenyúlja tőlünk.

Segítsünk neki, ha nem tud másik Nappal együtt táplálkozni,
csak magának habzsolna be mindent, tanítsuk meg 
önfenntartónak lenni, hiszen mindenki Napja kötődik a másikéhoz,
csak külön csillagrendszerekben. 

Nap a mozgatója mindennek, így hát ragyogjunk, szeressünk s tiszteljük…
… mindenki Napját.

Soltész Dávid verse legutóbb a Szöveten: