PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Lehet itt élni

Nem tudta, persze, hogy milyen felháborító nekem. Ahogy ott áll, egyik oldalán mécsesekkel teli duplaszatyor, másik oldalán hófehér krizantém, szintén duplaszatyorban. És majd kicsattan az egészségtől és a szépségtől az a virág. Jó, hogy nem mászik ki énelém a megduplázott reklámosból. Mert persze, hogy neki kéretlenül is kettőbe rakták a cuccokat. Ezért a pénzért, biztos. Míg mi, az egész család temetőtlenek lettünk. Az anyai és apai ág is. A férjem hazahozta szegény, lejárt anyósomat. Én meg élve hazáig futottam anyámmal, hogy békében várjuk meg a testvéreim igényét a temetésre. Kettőét, akik a szülővárosomban laknak, és egyét, aki külföldön. És nem is örültem, hogy a fiam feltette a szekrény tetejére a nagyanyáit. Erre a kis időre, gondoltam. De azóta két gyerekem is külföldre ment, s azóta végképp nem tudom, mi lenne jó. Csak azt tudom, nekik, a kivándorlóknak egyszer nagyobb szükségük lehet a gesztusra. Nekik jobban kell egyszer talán, hogy elszórjanak itt. Minden nagyszülőt és szülőt, hogy véglegesre zárják önmaguk elűzését, ki tudja? De arra is jók lehetünk, ha visszajönnek, vagy csak félig is ingáznak. Akkor meg jobb, ha itt rázogatják kifele az urnát. Hogy kötődhessenek is kicsikét ide. Hát ezért nem mondom, hogy nagyon fájt. De azért fájt, ahogy a férfi ácsorgott két szatyor temetői megemlékezés-kellék között. Szépen felöltözötten, magasan. Ő maga is kellékként igazolva, hogy lehet itt élni, szépen, gazdagon. És halni is egyeseknek. És előbb idősödni is szépen.
És mondom, férfi volt. Itt volt férfi, itt, ahol már a középkorú férfiak is fél lábbal a sírban élnek. Olyan rossz az egészségi állapotuk.
De nem mennek orvoshoz az istennek se. És nem szednek vérnyomáscsökkentőket. Nehogy elvesszen az a híres, magyar bivalyereje a lécüknek.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: