TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: Leopárd

Lehet, hogy nem is leopárd volt.
De az volt, hallottam. A narrátor azt mondta, a leopárd megöli.
De hát mit csináljak? A szőre mintázata olyan gyönyörű volt aztán. Igen, aztán, mert ez az átka a munkahelyi tévézésnek.
Egy, hogy nem érek rá valójában tévézni, de hallok és látok, és hol ezt kapom el, hol azt. Hol egy kis szöveget, hol egy képet.
És ezzel jól ki is szúrok magammal. Mert a hiányos információkból hiányos kép lesz az agyamban. És kérdezgethetem aztán magamat, hogy is volt? Mi volt? De tényleg leopárd volt. Mondták is és láttam is. Csakhogy olyan szép volt a szőre. Hogy gyerekké tett. Könyörgő gyerekjézussá. Hogy az nem lehet, ugye nem, hogy egy ilyen gyönyörű bundás valaki kölyköt öljön. Az előző hím kölykét. Nem is egyet. Nem is csak egy kölyköt, hanem az összeset.
De hogyan is tudnék én ebbe belegondolni? Mert a bundája szép volt a hímnek, és ez a ki tudja hányadik technikai forradalom, a kamerás drónok lehetővé teszik, hogy egészen közelről és mindent lássunk és halljunk.
Sőt még át, át is visznek bennünket a falakon. Láthatjuk párhetes embrióinkat az ultrahang segítségével. Aztán később azt is láthatjuk, hogy már csak kettő van belőlük, majd csak egy. Mert többnyire több magzat indul neki az útnak a méhünkben, de legtöbbször csak egy marad meg. Csak egy. Hát ezért én nem is bánom, hogy ebből én kimaradtam véletlenül valahogy. Hogy hanyag volt az orvosom, vagy csak pénzéhes, és nem vitt korán ultrahangra a terhességeim idején. Ingyen meg nem akart vinni. Csak a kötelezőkre. Jobb is volt ez nekem. Ugyan kinek is jutna eszébe, hogy pénzt adjon, hogy láthassa embriócskái halálát, vagyis eltűnését a semmibe. Vagyis tulajdon méhében. Pedig különben szeretek tudni, kíváncsi természetű vagyok én, no de mit mondtam volna a győztesnek? A végül mégiscsak megszületettnek? Hogy voltak odabent testvéreid, de csak te bújtál ki? Továbbadtam volna-e a titkot, hogy aztán meg ő nyonyózzon. Vajon miért éppen ő maradt meg? És akkor hogyan éljen ezután? Győztesként, büszkén vagy éppen hogy bűntudattal. Hogy ő, éppen ő túrta ki, sorvasztotta el a többit. Ugyan mire lenne jó ez a tudás?
Mert ugyan mi végre ettünk a tudás fájáról? Nem azért, hogy értsük a világot? Hogy mi hogyan működik, milyen a természete, hogy aztán gyógyítsuk, tápláljuk, fénnyel és meleggel lássuk el magunkat?
És kínnal. Teherrel is. A döntéseink kínjaival és a következmények terhének viselésével is. A felelősséggel. Hogy számon kérnek rajtunk mindent. Hogy beszámolási kötelezettségünk van, ha másnak nem, önmagunknak. És nincs nagyobb, véresebb bíró önmagunknál.
De újra megtenném. Én is ennék a tudás fájáról, és megkínálnám vele a férjemet is. De nem azért, hogy együtt bűnhődjünk, hanem hogy együtt értsünk. Mert ez szent, ez az alap. Amire az ember építhet anyaszentegyházat. A megértés, ami segít elválasztani a jót a rossztól, s aztán megszaporítani az egyiket, és soha meg nem ismételni a másikat. És muszáj is ismerni magunkat, ha mi lettünk a csúcsragadozói ennek a bolygónak. Hogy ne ragadozzuk szét, ne romboljuk porig. Sőt. Tengerfenékig, magmáig. Mert erre is képesek lennénk.
No de Istennek is esze volt, úgy látom. Talán előbb csak egy picike tudást akart elvenni tőlünk. De maximalista volt és elvette volna az egészet. S az a picike tudás az lett volna csak, hogy ne tudjuk, ne lássuk a kezdődő életeket. Hogy ilyen ez a bolygó. Tele van, mindig tele van kezdődő és pusztuló életekkel. És azt akarta, hogy ezt ne lássuk. Ne ismerjük fel, hogy valójában ez az általa gonddal teremtett valami tele van életkezdemény-hullákkal, gyerekdögökkel, amik látszanának is, szaglanának is, ha nem falnák fel mások. Hogy ez itt van, akinek halál, rövidke élet utáni, és olyan is van, akinek ez terített asztal. És talán szégyellte, hogy tökéleteset akart, és ez lett belőle. A kicsik, betegek, gyengék, elárvultak halála másoknak étele. És nem akarta, hogy elborzadjunk, ahogy ő, mikor látá ezt. És ő még egy fia angyalt se láthatott, aki kisegítette volna valahogy nagy bajában, mert még nem teremtette meg őket. Az angyalokat. Hát inkább gyorsan eltiltott bennünket a tudástól. És választotta inkább a kiválasztottságtalanságot. Hogy ne tudjunk semmiről, ahogy más fajok sem, csak szaporodjunk, éljünk, és ha kell, kipusztuljunk, mint más fajok. Ha megváltozik körülöttük minden.
De mi jó Istent akartunk magunk fölé. Előbb szigorú, igazságos, büntető apát. Aki tud mindent, ad is, de büntet is, hogy mehessen tovább az élet. De aztán jobb apát is akartunk, fiatalabbat, megértőt. Szigorút, igazságosat, de töprengőt is. Szerető szívű apát, anyaszívű apát. Mérlegelő, okos, nem kövező apát. Az atya fiát akartuk, a félig embert, félig Istent. Aki azt mondta, nem vagy bűnös, hisz’ bűnösnek születsz, hisz’ ember nincs bűn nélkül. Csak törekedj rá, hogy ne legyél az. Ne legyél bűnös, és ha mégis az leszel, mentsd fel magad, mentsd fel magad, ha már eleget szenvedtél bűnöd súlya alatt. Mert élni kell, élni főleg. Bűnösen is, de bűntelen is. Újra és újra megbűntelenedve. Hogy nem lehetsz beteg és sebes, mert lelked is van. És az nem beteg és nem sebes. Tiszta, ép lelked, ami oda visz téged, ahova csak akarod. Ha akarod, ide, mellém. Csak fogd fel kalandnak, izgalmasnak ezt is, amazt is. Akkor könnyebb lesz. Könnyebb lesz élni, meghalni. És kérdéseket hagyni magunk után. De már mások által megválaszolandókat. Hogy ne essünk ugyanabba a hibába. És Istenünk se.
Mert mi már ilyen Isten akartunk. Olyat, aki egy kicsit hasonlít már ránk is. És nem akartunk Káint és Ábelt, mert nem akartuk sehonnan se eredeztetni bűnösségünket, hanem inkább a bűntelenedés útját kerestük. A vezeklését vagy inkább a megkövetését. Hogy addig kövessük azt, akinek ártottunk, míg meg nem bocsát, míg meg nem szán bennünket. Mert tudtuk, hogy valójában nagyon kisszámú a testvérgyilkosság, mert rájöttünk, hogy a bűnösöknek, de az áldozatnak is jót tesz, ha maguk is felmentik egy idő után a bűnöst. Ha el tudják engedni a fájdalmukat. Mert élni kell. És mi legfőképp fajszerető Istent akartunk. Vagy éppen most akarjuk, hogy ilyen legyen. Az egész faj kedvelőjét. Fehérét, sárgáét, feketéét. Gazdáját minden termőföldnek és víznek, de minden apró gyereknek is. És betegnek, aki gyógyítva élhetne még. De legfőképp gyereknek, sok-sok gyereknek itt és ott, mindenütt a világon, akik felnőhetnének békében.
Szeretetben, szívesen adott étellel a szájukban, és szívesen adott gondoskodással.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: