Ocsovai Ferenc: Una ragazza romana (avagy levél egy római lánynak)

Abban a pillanatban, ahogy beléptél,
rólad szólt minden, hiszen nem is
akartam, hogy más legyen a téma.
Attól féltem, hogy amint meglátlak,
melletted ismét esetlen leszek és néma,
mert már nem az volt a helyzet, mint régen,
hogy csak fesztelenül és lazán táncolunk egyet,
aztán nem is őrizlek tovább tudatomban téged;
hiszen ahogy végigsuhantál a félreeső bárban,
minden apró rezdülésben ott lappangott
és izzott egész tested, lelked és lényed,
mert már megéreztem és megkedveltem
benned azt a minden nőben oly veszettül
vonzó hajthatatlan-halhatatlan részletet,
ami hétről hétre (bár sokáig tagadtam
a vágyat) egyre több terólad költött
gondolatra, szóra és tettre késztetett,
így bármilyen elcsépelt is ez: azért csak
elmélaztam rajta, mennyire lennél Júliám,
ha úgy tudnék kiállni eléd, akár egy elszánt
és érted mindenét feladni kész Rómeó.

Egyszerűbb volt, tudod, amíg közeledben
még ösztönösen viselkedtem, nem pedig
az átkozott ,,jajj, hogy itt vagy, ó, de jó”
érzése űzte tréfáját velem ismét túl korán, még
mielőtt viszonozni bármit is alkalmad lett volna,
és mielőtt azt éreznéd: nem várt, barbár ellenség
bukkant fel a horizonton, aki hívatlanul, önzően,
s ha kell, tolakodva is városod szentélyébe hatolna,
de nem tehetek róla, mert bármilyen közömbös
volt tekintetedben arcom és vontam meg vállam,
mivel egész léted talány: ravaszul mégis elérted,
hogy bármit is csináljak éppen, menthetetlenül
magához szegezzen sóhajod, fordulatod, lépted.

Beléptél hát akkor és veled együtt,
a te alakodban érkezett az ajtón át
egy már rég félresöpört ígéret szele,
és egy veszélyesen gyönyörű álomkép,
aminek egyedül te voltál márványzöld,
olaszul égő, tűzben villogó tekintete,
és amely álomképet talán akaratlanul
hintetted el szívemben, amely tompa
és fásult volt már, mire hozzám jöttél.

Bachata ritmusa csendült fel a rádióban
épp, mintha csak nekünk játszották volna.
Szolid, mégis elragadó csábításba öltöztél,
amivel most sem tudom, elbolondítani
akartál-e engem vagy te is csak, mint
az összes többi nő: játszadoztál velem,
de azt biztosan tudtam, hogy itt nem csak
egy félreértett, naiv hős ábrándozott arról:
,,ez az érdekes, csintalan lány kell nekem”,
mert, hogy volt köztünk valódi kapcsolat
és egyáltalán nem csupán baráti gesztus:
ez, ha találkoznánk, még most is így lenne
megcáfolhatatlan tény és makacs axióma.

Valahogy megtört a jég. Karaokéztak a háttérben,
és én egyre bátrabban már azt is megkérdeztem
tőled, nem hiányzik-e neked az örök Róma,
és reménykedtem közben kicsit benne,
hogy semmi sem biztos életünkben,
és a szenvedély még mindig áshat
magának a mélyben új és új kutat;
aztán, amikor mesélted, hogy kalabréz
vagy részben (akiket ismerek) felcsillant
a szemem és úgy véltem, ez a beszélgetés
ki innen már végül csakis jó irányba lyukad,
ezt pedig előbb a holdvilágos medencében,
majd a nyüzsgő koncertteremben egyre több
titkosan megosztott történet és bók követte –
bár talán nem volt épp a legjobb ötlet,
hogy szellemem szellemedet ilyen
mohón és hirtelenül keblére ölelte,
de mit tehettem volna, ha egyszer
ez volt a kettőnk ügyében talán
a kiábrándító és prózai tragédia,
hogy búcsúm ébresztett rá, mily fontos
lehetnél; hogy talán nincs késő még
a szándéknak önmagát elhatároznia.

Viszont nem tudtam hazudni sem neked
és valószínűleg ez is lett a dolog veszte;
mert amíg engem felkorbácsolt a sürgető idő,
te pont emiatt érezhetted úgy (ha ez volt az ok),
hogy az egész hullámzó varázs oda van veszve –
vagy ha nem így van, az is lehet, hogy érintésed
és figyelmed csak nekem volt kitüntetetten bájos,
én pedig, noha mérhetetlenül büszke voltam
magamra: férfi helyett nem voltam neked,
csupán egy gitáron játszó, jobb híján
egyszer nézhető bazári mutatványos,
és ebbe a valóra csak félig vált, könnyed
estébe értelmet mindössze az én szerelemszerű,
tüneményekre éhes üzemzavarom csempészett;
mert nem hiszem azt, hogy pusztán valami
olcsó díva vagy, aki szórakozásból unalmas
óráiban szorosra font hálójába becserkészett,
ám azt sem, hogy nem akartál sohasem ámítani,
nem tudtad, mit akarsz, és csak úgy sodródtunk
egymás csöndes óhaját kíváncsian végigmérve;
de még ha csak parttalan fellángolás is volt ez
részemről megint: egy magyarázatot azért rideg,
rád nem jellemző látszat-menekülésed megérne,
ha bocsánatot nem is, mert az, hogy volt-e, van-e
szívedben némi szikra: parancsolni ennek nem lehet.

Ha tudtam volna, hidd el, én mondtam volna
vágyaimnak ajkamba harapva és két ökölbe
szorított kézzel a legnagyobb tiltó nemet,
hogy ne kelljen most a végén románcokba
bonyolódni és elrontani egy tisztázatlan,
kosárban ringó zsákbamacska-viszonyt,
hiszen, ha egyszer a Hölgy (te márpedig
egyértelmű: az vagy) valamit zengő hangjával
vagy hang nélkül udvarlójának végre kimond,
nincs helye fellebbezésnek, sem harcnak már;
noha én még az eseményhorizonton túl, a vak
és minket egymástól vadul, egyre messzebb
elválasztó csillagűrben is küzdenék érted,
hogy meg sem hódítva megtarthassalak,
mert még így is, hogy el sem csattant
csókod: utolért a hírhedt, versfaragókat
sújtó, életképtelenné tevő múzsabetegség,
amelytől szokás szerint lázasan rángva,
az ágyon forgolódva idézi fel az éjszaka
nekem pontról pontra, merre lehet a sírba
tett fénycsóván túl is megváltó eshetőség,
amíg szokás szerint előre díszítgettem
már szövőszékemen a még meg sem
fogant, közösnek szánt emlékeinket.

Próbáltam időben leállni, mert jól tudom,
ilyenkor mi lesz, és, hogy ez a sok meddő
buzgalom türelmetlenül szétszakít minket,
ám ez a kamaszos bolondság részegít még
mindig: ezért van, hogy kínlódó énekem
vélhetően túl sokat gyónt meg neked,
de egy kósza másodpercig sem bánja.
Ez van, ha kitörölhetetlenül az emberbe
költözött és ott ítél sorsa fölött az arénában
egy császárnőjévé koronázott szépasszony.
Úrnője álmaimnak. Una ragazza romana.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: