A.Gergely András: Migráns morál, világhíres tudás – avagy Pamuk misztikus hajója

Aligha kerülhető el mostanság, hogy a térbeli és társadalmi mozgás, határok közötti és fölötti elmozdulás mindennapos élmény, sajtóhír, veszély-gyanús történés vagy fenyegető üzenet ne legyen bárki számára, aki nem/csak/ csukott szemmel él. De még talán a „befelé tekintők” sem okvetlenül kerülik el a szembesülést a másságok oly sok változatával, így a vallásiakkal, etnikaiakkal, nyelviekkel, kulturális vagy viselkedésbeli meghatározókkal, öltözködéssel, jelképekkel, étkekkel, fűszerekkel, filmekkel vagy regényekkel is.

Mert hát ezekkel rendszeresen találkozót tartunk, miközben szinte egész szűkösebb környezetünk telített a nemzeti egységet építő, fenntartó, létrehozó vagy szimbólumokban rögzítő sugallatokkal, magatartásokkal, értéktartalmakkal. S bizonnyal ezért is kihívónak tűnik egy emberesedő férfiú rabléte felé fordulás egy regény tartalmában, egy török fogságba került velencei aranyifjú szinte misztikus históriájában. Orhan Pamuk regényében, A fehér vár címűben[1] (A fehér kastély címen korábban is megjelent) a hanyatlóban lévő oszmán birodalom olyan sejtelmes és egyúttal drámai életút-példázatát látjuk feltündökölni, amelyben a történetiség az elbeszélés leíró mivoltában éppúgy csupán álca, mint a cselekmény vonalában a „tűzijátékok és pestisjárvány, filozofikus merengések és féktelen mulatságok, tudósok és csillagjósok fantasztikus kavalkádja” – ahogyan a kötet ismertetője ezt körvonalazza.

Egy kötetválogatásban, ahonnan Pamuk magyarul megjelent munkái (Hó, A piros hajú nő, Furcsaság a fejemben, A nevem Piros, Fekete könyv, Az új élet, Az ártatlanság múzeuma, Isztambul, Cevdet Bey és fiai – az Ulpius-Ház sorozatban adja ki műveit) közül éppen kiemelem ezt a művét, szinte minden munkájában mélyen jelen van a Nobel-díjas szerző isztambuli emlékanyaga. Ahol szülővárosáról szól valamit is, ténylegesen mindig saját élményvilágát idézi föl, s ellenoldalon pedig amikor önnön életvilágát jellemzi, voltaképpen végig Isztambulról mesél, a város történetéből elevenít meg impressziókat, a múltból a jelent, a lelki intimitásból a kapcsolati külsőt, a függésből a kiteljesedés lehetőségét, a reménytelenből az elmozdulást. Egyszóval mindezt szinte folyamatos mozgásban követi. Minthogy élethelyzetét tekintve jómódú, tehetős és nagypolgári, sőt kimondottan világi gondolkodású családban nőtt fel, így történetei főképp Isztambul európai negyedében játszódnak le – miközben a familiáris portrék, rokonság-mesék, a zajló események életképei gyakorta éppen a vidéki miliők sodró ölelései –, a nagyváros elhagyott derviskolostorokkal teli „egzotikus” negyedei, historikus öröksége, lelki terei, meg az ismeretlen arcú regényes Boszporusz világa, melynek élénk fantáziával kibélelt tájéka népesül be mesékkel, amikben a táj meghatározottsága „a boldogság egyedüli, kiapadhatatlan forrása” az író számára, narrátori szerepkörében pedig egyszerre van jelen a távolba szakadt ember rácsodálkozása és a lakonikus megállapítás, miszerint műveiben „Európa és az iszlám Törökország egymásra talál”. S ha valamiben tényleg rátalál e köztes kölcsönösségre, az a végeérhetetlen mozgás, a városi lét mobil sodrása, a folyó hömpölygése, az indulatok, kalandok, történések áradása, a létmódok mintegy misztikus hullámverése a sorsoknak kitett lelkek áramló terében és lelki históriájában.

„Azokban az években, amikor vártuk, hogy a pasa visszatérjen száműzetéséből, a hodja értekezést akart írni a boszporuszbeli áramlatok okairól, ezért hónapokon át a Boszporusz hullámain ringva, csontig ható szélben figyeltük a tenger áramlását, illetve korsóval a kezünkben jártuk a völgyeket, s igyekeztünk megmérni a Boszporuszba ömlő patakok hőmérsékletét és sodrását” (44.)

„Nyár vége felé egy nap hallottuk, hogy Hüszejn effendi, a főcsillagjós holttestét az isztinjei partoknál fogták ki a vízből. A pasa végül kijárta a halálos ítéletét, ő azonban nem nyughatott a búvóhelyén, hanem mindenfelé leveleket küldözgetett, melyekben azt írta, hogy Szádik pasa hamarosan meg fog halni, és hogy ez meg van írva a csillagokban; ezzel viszont elárulta, hol rejtőzködik. Éppen át akart jutni az ázsiai oldalra, amikor a hóhérok beugrottak a csónakjába és a vízbe fojtották…” (63.)

„Az álom, amiről beszámolt, az enyémet utánozta, de minden részletéből kitetszett, hogy az egészet csak kitalálta, s nem álomról van szó: írásainkban testvérek voltunk!” (105.)

„Lassan-lassan igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy képes leszek a hazámba visszaszökni. Ehhez mindössze elég lenne pénzt lopnom a sziget házaiból, amelyeknek ajtaja-ablaka tárva-nyitva volt, mindenekelőtt azonban a hodzsát kellett elfelejtenem. Időnként ugyanis nem tudtam szabadulni a velem történt szerencsétlenségek bűvöletétől és a kellemes emlékek igézetétől…” (121.)

Hodzsa, szultán, pasa, bizalmatlanság, kínzó félelmek, rettegő álmok, minduntalan kiszolgáltatottság, intrikák és indulatok, forrongás és feszengések – ezekből áll a regény érzelmi rétegzettségének háttere. A címbéli fehér vár pedig annyi arcát mutatja, ahány rabja, szolgája, hivatalnoka, ura és parancsolója, udvarnoka és rabnője csak lehet. „Doppio vára magas hegy tetején állt, fellobogózott tornyain a kihunyó alkonypír derengett, egyébként fehér volt; patyolatfehér és gyönyörű. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy ilyen szépséges és elérhetetlen dolgot csak álmában láthat az ember. Abban az álomban sötét erdőn át kanyargó úton futnánk, sietnénk, hogy fényes nappal érjünk a hegytetőre, ahhoz az elefántcsont építményhez; odabent mintha pazar bált tartanának, amelyen szeretnénk részt venni, nem akarnánk elszalasztani ezt a lehetőséget a boldogságra, ám az út, amelyről azt hinnénk, bármely pillanatban túl leszünk rajta, soha nem érne véget” – szólal meg a pazar boldogtalanság a kötet tónusában. A tengeri ütközetben török fogságba került ifjú bűvös-véletlen megmenekülése és bánatos-optimista jövőkeresése a Fehér vár udvari intrikáinak pergőtüzében zajló história során szinte az ikerképének mondható nagyúr oltalmában zajlik, eközben főhősünk hadigépezet kitervelésére kényszerül, belesüpped a vár elleni irdatlan hadjárat taktikáiba, leleményes kalandokban leli meg felnőtt énjét, így szinte a misztikus keleti realista próza főszereplőjévé is válik.

Pamuk regényeiben nem ritka a reális időrend lineáris forgatagába ékelt vallomásosság, a személyes narráció kommentekkel kiegészítése, az elbeszélő próza mitikus elemeinek vagy szakrális tartalmainak narratív megjelenítése sem (hasonló a víziók köre A piros hajú nő vagy a Furcsaság a fejemben modern isztambuli epikus misztikum valósághűséggé maszkírozása alkalmával, ahol pedig a modern nagyvárosi miliő a színhely). A Fehér vár Nobel-díjassá válása nemcsak Pamuk jelentős áttörést hozó eseménye, de a Furcsaság-ban kipróbált prózai megoldás, az olvasó cinkossá avatásának is újabb tesztje: „…ebben a teljes mértékben valóságra támaszkodó könyvben soha nem fogok eltúlozni semmit, és megelégszem annyival, hogy az amúgy már elmúlt furcsa eseményeket könnyebben olvasható módon sorakoztassam fel olvasóim számára”.[2]

A könnyed olvasás a Várban is megtörténik. Ugyanakkor A fehér vár szintúgy egyszerre magánbeszéd-változat, a monológ és a fölidézett dialógok saját hangra egyedített interpretációja is. Pamuk regényében az első fejezet első mondatában már megtörténik a szakadás, a korábbi létből kiszakítás, fogságba esés és „janicsárrá” válás kényszerű döntése, melyet végig kísér a visszatérés vágya. Velenceiként a törökök fogságába esni kevéssé nyugdíjas foglalkozás a 17. században… Sőt, akár csak egy alkalmi vízreszállás közben sem az: „Mintha egész múltam – amit nem akartam elveszíteni – ott rejtőzött volna a könyvbeli gondolatok, mondatok, egyenletek között; imaként mormogva olvastam a hirtelen, találomra szemembe ötlő sorokat; az egész könyvet be akartam vésni az agyamba, hogy amikor értem jönnek, akkor ne rájuk gondoljak, ne is arra, amit majd velem tenni fognak, hanem mint egy puszta kedvtelésből kívülről megtanult könyvre, úgy emlékezzem a múltam képeire.

            Akkoriban más ember voltam, akit anyja, jegyese, barátai egy másik néven szólítottak. Néha álmodom erről a személyről, aki én voltam, vagy akiről azt hiszem, hogy én voltam, s ilyenkor verítékben úszva ébredek. Ez a későbbi évek során kitalált ember, aki nem létező országok, soha nem élt állatok és hihetetlen fegyverek álomszerű képeit juttatja eszembe, ekkoriban huszonhárom éves volt; Firenzében és Velencében tudományokat, művészetet tanult; úgy gondolta, ért a csillagászathoz, matematikához, fizikához, festészethez; saját magán kívül természetesen senki más nem tetszett neki; elsajátított, de le is nézett mindent, amit korábban alkottak; semmi kétsége nem volt afelől, hogy ő majd jobban csinálja; senkihez nem hasonlított; tudta, hogy mindenkinél okosabb és eredetibb; egy szó mint száz: átlagos fiatalember volt. Gyakran előfordul, hogy múltat kell kitalálnom saját magam számára, s ilyenkor nehezemre esik elhinni, hogy én voltam ez a fiatalember…” (18. old.).

Pamuk hőse a magánbeszéd vallomásosságába szövi a párbeszédek intimitását is, saját perspektívájában látja és láttatja a szultáni udvar történéseit, a csalárdságokat és kivégzéseket, kinevezéseket és fővesztéseket, uralmi fesz és pöf barmoltságát, hódítást és hódolást, alattvalói kínok nehezen elviselhetőségét. Eközben társra lel egy hasonlóban, avagy hasonló álarcot viselőben, kivel szolgai és munkakapcsolatba kerül, mondhatni egy életre. Félelmei és túlélő bátorsága, álomtalan éjszakái és udvari tervezőként átdolgozott nappalai mintegy „ikertoronnyá” teszik őket a kalifátus birodalmi pompájában, kettejük szinte tejtestvérisége sokáig párhuzamos életutak hőseivé varázsolja őket a belső feszültségek és kimondhatatlan ambíciók terén is. Aztán minden változik, elmozdul, odébb áll – poént nem lövünk le. Szerepcsere, életút-kanyar, átöltözés bűvköre, a folytonos félelem igazgatta birodalmiság kiváltságos légköre, a kétkedés nélküli fundamentalizmus találkozása a visszafogott katolicizmussal, a megtűrtség identitás-zavara a jobban tudás merészségébe és vakreményébe oltva…

Mintha drámai kétségei és a változási döntésre nehezen képes lelki átöltözései visszhangoznának három évszázaddal korábbról egy álomtalan kényelemben átélt keresztényi létben, édességek bűvöletében és évtizedekig férfimagányban. Az első személyű naplóforma a kötetet áthatja, a minduntalan fizikai és lelki merénytőli félelem ugyancsak feszíti, a főhősök is talán egy kételyekkel kevésbé teli romvilágba kerülnek, ahol a „semmi jobb jövendő” reménye szinte megoldásnak tűnik az evilági lelki fájdalmaikra. Elvadult asszociációs mező ez (meglehet), de korképek párhuzama is. Egy irodalmi Nobel-díjas török alkotó műveiben fakadó másként-tudás sikerképei. Miközben a tizenhetedik századot látjuk, a mai török és európai világ mitikus küzdelme élhető át vele. De talán nem is kell keresve keresni sem az analógiát…

„Korunk betegsége, hogy mindent mindennel összefüggőnek látunk. A könyvet azért adtam ki, mert engem is elkapott ez a betegség” – fogalmazta meg Pamuk, akit Márquez, Italo Calvino, Umberto Eco és Kafka írásművészetéhez hasonlítanak méltatói.

Egyszóval: álom- és lét-megfejtő szépirodalom. Míves, jeles, emberhez méltó, szép irodalom. Kell-e ennél több az álomtalan remények piacán…?

---

[1] Ulpius-Ház Könyvkiadó, Budapest. Fordította Csirkés Ferenc, 2006., 221 oldal

[2] idézi Domján Edit: A szív szándéka és a nyelv szándéka. Vár Ucca Műhely 52. (2007):57-60.

A.Gergely András legutóbb a Szöveten:

A. Gergely András: Más(világ)ok titkai – avagy gyűjtés az érzékek birodalmaiban