A. Gergely András: Más(világ)ok titkai – avagy gyűjtés az érzékek birodalmaiban

Egy budapesti nemzetközi könyvfesztiválon kapott mélyen elismerő szavakat egy kötet, melynek szerzőjével mint Európai Uniós díszvendéggel beszélgetett Esterházy Péter 2011-ben. Lenyűgöző terefere lehetett, sajnos nem vettem részt a pódiumbeszélgetésen, de egykönnyen rááll a fantáziám, milyen világok találkoztak e színtéren, s miként.

Az akkori hivatalos tudósításban az állt: „Bulgáriában született, Kenyában nevelkedett, előbb Nairobiban, majd Münchenben tanult, Párizsban kezdett dolgozni, néhány évet Indiában, majd Dél-Afrikában töltött, Németországban lett ismert író, német állampolgár, de jelenleg Bécsben él Ilija Trojanow; a 45 éves író képviseli Németországot a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon…”. Az addig tizenöt kötete, amit megírt, saját minősítése szerint mind-mind egészen más, de kétségkívül része mindegyiknek az ember társadalmi szerepeiről, környezetéről, multikulturális együttlétről vallott nézete, a „nagy összefüggésekről” elmondható kis impressziók intimitása. „Nem értem, hogy az emberek miért félnek az újtól. Nincs szebb annál, ha az ember valami újat ismerhet meg” – közölte, s ezzel összhangban vallotta írói szándékát is: a németül 2006-ban megjelent Weltensammler (A világok gyűjtője) olyan főszereplővel vezet közös tájakra, ahol a főhős „az egész világot meg akarja ismerni, és mint egy kaméleon igyekszik alkalmazkodni mindenütt. Részben ez az ő életfilozófiája is…”

A regény első belelapozásra sűrű lélektani és kalandregénynek tetszik. Beljebb sodródva már egyhamar látjuk, milyen az az eltökélt és totális jelenben-lét, mely szinte kívülállók számára kínált „beavató história” az átélés, értékelés, belehelyezkedés révén, amelyet nemcsak kínál, hanem a főhős mintegy keresett, meglelt, elrémítő, kiábrándító, sőt pusztító közérzetei sodrában úgy kezel, mint beavató és rejtelmeket ki nem adó titokmesélést, miközben mindezek mellett/mögött folytonosan a sejtés lakozik, hogy talán elmarad a meghatározó impresszió, megbicsaklik az élet, lehanyatlik a magabízással nekibuzduló főszereplő is, kivel az első soroktól élményközösséget vállalunk.

Trojanow regényében[1] a látható felszínen, az „új megismerésén” fáradozó lélek valójában egy kalandor-utazó-főhős-fantaszta sorsvetéseit követi, közben pedig a három nagyobb historikus és földrész-blokk mindegyikében azt érzékíti meg olvasóival, miért nem érti, s hogyan nem is értheti meg a hódító, magabiztos, sikerképes Nyugat a többi világok másságát, életvilágát, ritmusát, létfilozófiáját, éghajlatát, gesztusait, illatait, történéseit. Más és más világok ezek, sőt egyenként is, összességükben még inkább másvilágiak is, mondhatnánk pokoliak a realitásban, átláthatatlanok a létélményben, esetlegesek a megközelítésben, titkosak a nyilvánosban, látványosak a mindennapiságban is.

A fikció erdejében, hegycsúcsain, tengerein és sivatagjain át vezető rejtelmesség és titokság egyben dísz, kellék, erény és tény is, mindenütt másféle és mindenkor ugyanaz is egyszersmind. Nehéz szűkített pillantással illetni, mert akkora a belső sodrása, mint egy sivatagi viharnak, olyanok illatai és bűzei, mint egy végzetes zarándoklatnak, s olyanok szereplői is, mintha a világ gonoszait válogatták volna össze filmszereplő-keresésre. Talán leginkább idézetek hangján lenne érdemes szólni róla, de ezekből is főképp a harsonával aláfestett, lelkendezéssel hitelesített hangnemben.

Csupán röviden, egyetlen példával:

„Kopogtak az ajtón. Burton eljött az ablaktól, s az asztalhoz ült, mielőtt beszólította volna Naukaramot. Száhib, elnézést kérek a zavarásért, szeretnék valakit bemutatni, egy vendéget, száhib. Milyen ügyben érkezett, Naukaram? Semmilyen ügyben, csak hogy megismerkedjenek. Nem fogja megbánni, száhib, higgye el. A lány arcából először a bindi tűnt föl a homlokán; a pont színe összhangban volt a ruhájáéval, erős, telített kék. Az arca keskeny volt és sötét. Naukaram angolul mutatta be, és úgy dicsérte, mintha el akarná adni.
Kellemetlen volt a helyzet, de egyben izgató is. A lány alsó ajka egyszer, egyetlen kurta pillanatra a foga alá siklott, aztán rögtön vissza, de annyira röviden, hogy Burton nem is tudta, valóban látta-e. Föltett néhány udvarias kérdést, a lány felelgetett, de a fejét csak sokára emelte föl. A tekintete sokkal kevésbé volt alázatos, mint a tartása. Mélyfekete és ragyogó fehér, akár az ónix, korommal körülrajzolva. Egyetlen makula volt ezen a tökéletes arcon: magasan fönt a homlokán, a haja szegélyénél kicsi, félhold formájú sebhely látszott. Burton nem értette, mit beszél Naukaram, nem figyelt már oda, csak bólintott egyet, mikor a lány elfordult, és kiment a szobából Naukaram mögött. Parányi mosolyt hagyott maga után, akkorkát csak, mint a szamárfül egy könyvben”.

E tónusokból is szinte pár oldalanként egy ízvilágot, hangulatot, fénypontot, mozgásirányt, álomidőt, naplókényszeres feljegyzés-részletet kéne kiemelni. Már csak azért is, mert a főhős, Sir Richard Francis Burton (1821–1890) maga is írogató ember, elbeszélő jellem, aprólékos jegyzetkészítő karakter, kinél oldalak százain át sem található ki, álmodozó vagy kém, földrajzi felfedező vagy hiú katonatiszt, viktoriánus gyarmatosító vagy hitet is meglelni próbáló kísérletező inkább. Indiával kezd, megannyi táj és létforma, stílus és hitvilág kavalkádjával…, hogy azután a mekkai zarándoklat Kába-kő körül sodródó hívei között lássuk viszont, mindenhol felvezetővel, társakkal, ellenfelekkel és gyanakvókkal szembesülve, kik a létezés mégoly fontos vagy hangsúlyos válfaját is elvitatják a másiktól, ha az másabb valamelyest…

Pedig: „…Ha embertársunkban mindig csak a másikat látjuk, sosem szűnünk meg sebeket ütni rajta. Az ördög tehát a különbségben lakik, amelyet az emberek maguk közé emelnek” (250. oldal). S fölöttébb így van ez, ha az ember eleve a különbségekből él, ha sebeket ütnie rangját adó státusjelkép is. Sir Burton ugyanis százados, katonai felderítő, helytartó, részlegparancsnok is, magát a gyarmatiságot szolgáló tiszt, kinek már szülei is a háború iparából éltek, s kinek írói babérjai, nyelvészkedő ösztöne, költői hajlama mintegy a betű-hang-ritmus kreativitásával egészítik ki az etnológiai figyelmet, az orientalista vonzalmat, felfedezői elszántságot és lánglelkűséget. Felfedezői leleménye ténylegesen mindenekelőtt a Tanganyika-tó s a Viktória-tó földerítésében ismert, ami ha indiai tájakon vagy a Vörös-tenger parti Mekka-Medina zarándoklat végigjárásában is jeleskedett, az már leginkább a másságokra szakosodott, de azokat elfogadni képtelen üzletemberek közegében történik a könyv lapjain. A remény ténye, a fohász légiessége, s a mindenkori haszonlesők gyilkos rohamai egyképpen veszik körül e légiességben a megtérés esélyét, a túlélés merszét, a többre jutás jelképiségét: túlél, aki hisz, s túlél, aki ismeri a túl és az élés néhány köztes verzióját.

Burton kitartó túlélő, valahol a megszelídített terminátor és a szakrális önkívületbe simult jótétlélek kereszteződésében. Tényleges személye a valóban viktoriánus katonatiszt, ki később a keleti erotika reneszánszra gyakorolt hatásáról értekezik, lefordítja és kiadatja (1883) a Káma Szútrát, a Gyönyörök kertjét (1886), az arab irodalom vaskos válogatását (1888), néprajzi útjairól (inkább gyűjtő szenvedélyéről) is muzeális emlékanyag őrzi kalandos természetének kegyhely-gyűjteményét. Mint a Kelet-Indiai Társaság és a királyi Földrajzi Társaság „ügynöke” is aktív, harcban felfedező társaival, nyelveket tanulva és járhatatlan vidékeken is áthatolva, hogy a több helyi nyelvben is más jelentésű Tanganyika-tónak jelentést keresve él, s hogy Viktória tiszteletére adhasson „új nevet” a Nílus feltételezett forrásterületének.

Trojanow kényelmes és helyi ritmusban engedi fölfedezni Burton századost, hagyja útitársakat felbérelni és életformákat kipróbálni, szeretőt és szolgát megfizetni Indiában (Bombay, Saroda, Surat és Gujarat vagy Sindh tájain), majd a Hádzsra merészkedni egyetlen fehérként és idegenként Mekka felé jártában, s expedíciós túrára indulni Zanzibár brit közegéből, hogy tipikusan brit és mereven katonai elszántsággal járjon végére, merről folyik a Nílus Kairó felé. A regény minden helyszíne és miliője nemcsak a naplóíró, mániákus forrásfeltáró és fordító Burton létformáit, világokat gyűjtő szenvedélyét, vallásokat feltáró indíttatását hozza, hanem mindhárom helyszín empirikus (vagy romantikusan realista) szituációs életképeit is fölvillantja egy hindi írástudó vagy arab kereskedő vagy megszállott megfigyelő, végül expedíció-szervező hordár alakjában, mindezzel visszahitelesítve a történést, a környezet válaszait, értetlenségét, a vádakat és gyanakvásokat, a brit terjeszkedés korszakos félelmét, s végül a magánemberi reménytelenséget is, hogy bármennyi tudás, bárminő tapasztalat és akármely életviteli rend több lenne, mint szereplőinek maga-kreálta világa.

A szófiai születésű (1965) író kalandregénye a „világok gyűjtőjének” útvonalain ugyancsak álruhákba burkolt személyiséget rejt, s ahogy újságíróként vagy kortárs kalandorként újrajárja Burton térképvonalait, nemcsak ragyogó stílusbiztonságról árulkodik, de a mindannyiunkat „belülről” érdeklő alapkérdésekről, ember és környezete, létmód és életesélyek, másságok és kisebbségek, létértelmezési attitűdök és létkiteljesítő körülmények mikro-drámáiról ugyancsak. Ami az életvilágok és kultúrák, éghajlatok és létmódok felé vonzza, az talán leginkább az „ördög és a különbségek” árnyalatai izgató, felemelő, kiszolgáltató sodrás, ennek hullámzásai jönnek elő Trojanow lapjairól. Követhetetlen, ám drámaian lélektani kalandfilm maga a regény egész légköre, eseménymenete és illat-áradata, mely mindent belengően bizonyítja, mennyire kétes a létezés értelme, s mégis, mennyire nélkülözhetetlen is. Igen markáns könyv, akinek kezébe kerül, véletlenül sem fogja feledni…! Ahogyan a sokak által kitaposott ösvényeket el-elhagyja, hogy a maga útjába akadt világokat empirikus létükben vegye birtokba, ha nem is kimondva, de érzékítve az emberen túli-fölötti-helyetti jelenlét lehetőségét, értékét, értelmét… – az maga a kísértés állandósága, a megtévedés és vállalt pusztulás sarokba szorított magánya –, s nagyjából oly hiteles is, mint a kötet címlapképe. Burton nem akar, de tán nem is tud titán lenni – ugyanakkor minden igyekezete olyan, mint a képzelteké, a hitteké, az ábrázoltaké, a lézengésben teljes világokat átélőké, a mindenkori kiszolgáltatottaké – vagyis hétköznapian szólva: mint az Emberé. Az Utolsó átváltozás és a Kinyilatkoztatás fejezetek közötti három helyszín históriája és légköre pontosan jelzi, amit a kötet fülszöveg-tartalma is sugall: a regény hőse „egyike a 19. század jellegzetes, excentrikus alakjainak. Ahelyett, hogy a gyarmatokon folytatná az angol szokásokat, megkímélve magát minden megerőltetéstől, megszállottan tanulja a Birodalomban beszélt nyelveket, belemélyed az idegen vallások tanulmányozásába, s a bennszülött hatóságok legnagyobb rémületére álruhában keresztül-kasul beutazza ezeket az országokat. Így például – miután áttér az iszlám hitre – az európaiak közül szinte elsőként látogatja meg Mekka és Medina szent helyeit, aztán a Nílus forrásvidékéhez utazik, s ez a mind testileg, mind lelkileg rendkívül megterhelő vállalkozása az összeomláshoz vezet. Vajon mi hajtotta ezt az embert, aki Indiában, miközben egy kurtizánnal élt együtt, éjszakánként szent iratokat tanulmányozott, Afrikában pedig olyan nehézségeket vállalt, melyeket még a bennszülöttek is sokalltak? Trojanow kalandregénye rendkívül aktuális, hiszen megkísérli elmagyarázni, miért nem érti a Nyugat máig sem más világok titkait és dinamizmusát”.

A szimplifikált ajánlás ugyanakkor téved valamiben. Trojanow könyve nem kalandregény csupán, s nem is tantörténet. Kalandosnak mindenképpen mondható, de leginkább úgy, ahogyan a kaland maga is élet, az élet olykor csak kalandnak tetszik, nem többnek – ám Burton hitelesen képtelen és elvakultan elszánt személyisége egyenesen a poklokkal packázást, az első lapoktól a befejezésig tartó csúcsra járatást, a kultúraközi megértésben vállalható mindennemű kísértést is hozza. Lehet, tán csak valami pótlólagosságot a hiányzó emberiséghez, vagy a létező emberiség hiányzó különbségeihez… E világok gyűjtésébe más is belepusztult már. Burton világa nem csupán a gyűjtőé és a gyűjteményeké, hanem a lehetetlenségek válogatásáé is. És talán ez legfőbb erénye, árnyalata, élményvilága is.

---

[1] Világok gyűjtője. Fordította Falvay Dóra. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2009., 383 oldal.

A. Gergely András legutóbb a Szöveten:

A.Gergely András: Családtörténeti némulások (Vasagyi Mária Eszter-könyvéről)