A.Gergely András: Családtörténeti némulások (Vasagyi Mária Eszter-könyvéről)

Erős túlzás talán az elnagyolt minősítés, de a közlésbátorság határain belül maradva, elnémultan is meg kell osztanom futó benyomásom Vasagyi Mária Eszter könyve című új művéről[1], melyhez fogható hasonlót nem ismerek a kortárs és régebbi magyar regényirodalomban. Ahogyan Vasagyi is megfogalmazza egy interjújában: „az a láthatatlan, titokzatos valami, a ’belső érzék tárgya’, amit egyszerűen léleknek nevezünk”[2], az lesz itt főszereplő.

Egy elsöprő vehemenciájú lírikus prózai műről van alább szó, mely ha kicsit távolabbról nézem, valójában egy eposzi tartalmú, családregénybe és tájlírába öltöztetett magánmitológia része, nem első és nem lezáró komponense, de mindenképpen korszakos és varázslatos összegzés. A benyomás pedig azért futó értékű csupán, mert a kötet tartalma a mitikus realizmus és az identitáskereső prózahagyomány sokrétegű világába vezet, ahol talán kirándulni, megfordulni, szétnézni, fényképezkedni lehet, de maga a történés nem egyetlen szférában megy végbe, hanem az idő és az emlékezet megannyi közlésrétegei közötti bóklászás közben fejlik ki. S ha netán egyik rétegét (mondjuk a tájit és térbelit) éppen elhagynánk, vagy a városka parasztpolgárias miliőjéből kiköltöznénk a főszereplő család rezidenciája vagy később a kenderáztató melletti száműzetési helye mellé, akkor is jelen lenne még az időbeli, az eseménytörténeti, a képzeleti, a naplóregényt felölelő koresemények etnikai-vallási, elbeszélési, természeti világképbe illeszkedő mitikus felfogás-réteg, melynek a történésekbe simulása mindvégig szituatív és performatív is. Megemlékezik úgy, hogy megteremt, elbeszél úgy, hogy drámává fonja az emlékezés szálait, drámaiságában is szinte melleslegessé gyúrja a hitelesítés kényszerét, röppen fájdalomból csodálat felé, illan virágporok felől a történeti hitelű és sorsfordulatokban roppant gazdag esetlegességek felé, toppan a história közepébe és kirándul a családtörténeti múltba, csobban latyakos udvari hóba és fűzfás patakmederbe, libben érzelmi drámák és familiáris lelepleződések intimitásai felé, mesél és felidéz, teremt és képzelődik, zenét hall és lírát penget mindvégig. Fájdalmat örömmel vegyítve, drámai sorsot is alázattal megemelve, nyelvi rímet is szcenikai jelmezbe öltöztetve, kifogyhatatlan derűvel és cirkalmas fájdalommal elegyesen…

Vasagyi eddigi regényeiben is jelen volt ez a látvány- és érzület-intimitás, mely itt és most szinte biblikus gazdagsággal bontakozik ki, sőt a címadó-főszereplő-elbeszélő szitakötő-reppenéseinek alanyi valóságában nevet is kap, ám minduntalan fókuszpontot és látótávolságot is vált, miközben a földi történések historikus időbe párolgását is láthatjuk mozgásai terében. Az elbeszélői perspektíva ilyetén váltásai, s a fejezeteket tagoló naplóbejegyzések családi levéltárból felvillanó szövegei olyan képlékeny stílusegységben simulnak át a regény terén, ami a leggyakrabban csak az antik eposzokban sejlik át az olvasón. Ez a hibrid fikció úgy hat, mint egy immateriális világ elismerési logikájában még mindennapos, a mitikus motor hajtotta mágikus szférákban viszont perszonális diskurzus. Az állandó átkelés, a határokon átjárás, a szakrális humanizmustól a történelmi megtorlásig vezető érzelmi szálak sajátos szövedéke úgy feslik értelmezési és érzékelési irányok váltakozó tartalmává, hogy ezekből mint stíluselemekből valójában az identitásformálás végtelenül gazdag és gyönyörűen magabiztos árnyalatai bontakoznak ki. Sok-sok szituációban, a némulások kíséretében, s velejáróival, elhallgatások és újraelbeszélések miliőjében, rigmusok és elhalálozások pusztító sodrában. A perspektíva-váltások narratív logikája (sőt inkább szándékosan fellazított szerkezete) egyfelől teret kínál a pszichésen motivált, de visszafogottságot tükröző elbeszélői fájdalomnak, ugyanakkor megnyitja útját a fantázia, a zeneiség, a szellős térbeliség, az illanékony élményszerűség pazar gazdagságának is. Mint sejtelem, végig ott van valaminő metafizikai fantasztikum is, de ennek terében az egzotikus növényektől a patakparti pufóbéka, a „meghamvadzott erdő”, a „fekete rengeteg a füsttermő hegyek mögött”, az „égben fürdőzés”, a „szerte a rétvizek között” csapongás, a „szellők ízlelgetése”, a „barackban és az eprestálon, pészáhkor a mennyezetről függő eprestálon” egyszerre jelen lévő Mindenség Ura kereséséig szinte egy (vagy tán több) világmindenség halmozódik rétegzett egymásra. „Ne bomlassza agyad, merre kószál a Mindenség Ura, amikor nem látja a kínkeservet a halálízű létben: ezren és ezren fejtegettük a Titkot, miközben itt kuksolt köztünk…” (130-131.).

E kuksolás végig jelenléte és titokként megmaradása mintegy jeltelenül kíséri a regényt, melyben ük- és dédapák nemzedékeinek egész családfája, értékrendi öröksége, misztikus születése és méltatlan halálsorsa kap kiemelt figyelmet a szórengeteg ezernyi fölfedezést kínáló ritmikájában. Az emberi létezés törékeny végességének és végletes korlátozottságának, virtuális narratívájának ez a hanghordozása Vasagyi könyveinek oly állandó jellemzője, hogy a prózateremtésben elfoglalt saját helye szinte éppen e törékenységének és lebegtetett identitásának védjegye is immár. Szereplői, hősei között több a testetlen létező, akiknek ez a képzelt határtalansága egyúttal a garantált halhatatlanság, a mindent-túlélés megtestesülése is.

Ez a folyamatos figyelemfenntartás mint szubjektív konstrukció szinte végenincs madárdal és tücsökszó, fájó ölelés és forró misztikum, miközben úgy bánik szereplőinek egzisztenciájával, egész létével és mibenlétével, teremtett-képzelt vagy súlyosan valós esetiségével, hogy szinte kiemeli hőseit a szükségszerűen mocskos fizikai történésekből, s megalkotja számukra a performatív szférát, a hétköznapi istenek felhőjét, melynek szélén lábat lógázva maguk is kényelmes szemlélőivé válhatnak a saját sorsuk fölötti látképének. Viszont nem virtualizál, nem a testet fosztja meg fizikai lététől, hanem épp ellenkezőleg, az absztrakció lehetőségeit és képességét emeli át a regényszövetbe magába, néven nevezve a fantázia útját és terét is, visszafordíthatatlanná mesélve a regényes világ szereplőinek saját entitását, életviteli és gondolkodási szokásait, világra reflektáló mivoltát… Izgalmas módon, ahogyan „a zárt tágasság paradoxona” és „az út-jellegű értésformák” fogalmairól Faragó Kornélia fogalmaz a lakótér, a ház, az „idegen kontextusban” a kortárs magyar irodalom szerb befogadási eljárásmódjainak szemlézésekor: „A bensőségesség legmélyebb természete szerint tehát feltárulás. Ez azt jelenti, a belső terekhez fűződő élményeink egy izgalmas paradoxont körvonalaznak. Egy paradoxont, amely a következőképpen fogalmazható meg: a bensőségesség zárt tágasság. Olyan zártság tehát, amelyből nem hiányoznak a nyitott struktúrák. A nyitott szerkezetek hiánya, a hermetikusan magába záró tér a megvalósulás lehetetlenségéről beszél. (5-6.) /…/ Az utazás poétikai jelentéseit a menedék-értelmű világokat egymással összekapcsoló szövegelrendezés érvényesíti” (19.). Ez a poétikai és lokális érzékenység, mely a maga „kontextuális és lokális szenzitivitásra utaló elemei” révén „felértékeli a lokális érdekeltségű szemléletmódot, a poétikai világértelmezés (kisebbség-)tematikai dimenzióit, a territoriálisan ’idetartozót’, a provinciális hagyományszerkezetet a poétikai konstrukcióban”, egyszerre tud nyitott térben is zárt lenni, ugyanakkor a zártságot is a nyitás felől láttatni, tehát valójában „minőséget tulajdonít a saját világhoz, saját kultúrához való hozzátartozásnak” (Faragó, 171.), s egyúttal magát a hermetikus zártságot is nyitott struktúrává teszi a maga szállongó, narratíváiban és a létezés lengedezését is megéneklő mivoltában egy abbahagyhatatlanul sodró olvasatot is kínál az útról, a megérkezés-távozás egyidejűségéről.

Hősei nem tiszta szubjektumok, képzeletbeli és esendő figurák, hanem harsány és kihívó, látványosan látható és hangosan hallható lények, akiknek ezt a falusi-városszéli miliőt is csak ideiglenesen adta a Teremtő, akik a kötet végén már folytonosan csomagolnak, menekülnek, kitelepítést szenvednek el, alijáznak, Pestre szöknek, s láthatatlan világokba vágyódnak a túlságos szem előtt létből, vállalva még a menedékesség, a migráció, a hajótörés vagy a szökevény-sors sokszor súlyosan bizonytalanabb esélyeit. Talán slampos összegzés minderről, hogy Vasagyi végtelenül szereti hőseit, s ha szavakban kíméletlen is az összeférhetetlen emberi belvilágok bajkeverőivel szemben, érces élceit mintegy olyankor is körüllengi az ölelő szeretet, ha szereplője ezt sem nem akarná vagy fogadná el, s még kevésbé érdemelné ki.

Egyfajta „befogadási hedonizmus”, burjánzó-vegetáló megértési készség jellemzi tehát magát a Szerzőt, szereplőit, s közvetítésükkel már az olvasót is egyre inkább. Falni, lapozni, áldozatául esni a regénybeli történéseknek, képtelen eseményekre rálátni és képtelenül kétséges sorsokat megosztani a szenvedőkkel, akik még csak nem is szenvednek, egyszerűen csupán „vannak” valamiképpen az ilyesmivel járó örök kiszolgáltatottság és elbeszélhetetlen történés értelmében, keretében. Vasagyi olyan sűrű, annyira rétes-rétegek mintázatával cizellált szövegkonstrukciót használ, melyben a folyamatos figyelem is egyhamar feloszlik, beáldozódik a történések sodrába, az érzékelési kontroll is föloldódik, a kritikai távolságtartás is szellőssé válik, levegős mivolta friss illatokkal átmosódó és még dúsabb felhőrétegekkel tagolt anyagszerűséggé áll össze a szövegek sodrásában. E habzó és intenzív nyelvi intimitás szétterültsége, intenzív mivolta ugyanakkor nemcsak vállalt stíluselem, hanem lakozás, létmód, érzékenység, habzsoló élmény-élvezet is. A Kruspér udvar angyalai, a Fabella Domi, a Pokolkerék, vagy a Cézár regényszövetében is hasonlóak a tónusok, a létmódok és sorsváltozatok, indulatok és érzületek, zeneiségek és patakcsobogások, a jegenyefák és megesettségek mindegyiket átjárják, a szerzői fantázia is a habzsolás illékony méltóságával telített folyamatosan. Ugyanakkor a látványhidegségről szó sincs, Vasagyi nem „kötelező olvasmánnyá”, de érzéki közelből átélt történelemmé teszi még leíró sorait is. Az alternatíva-hiányos mesefolyam oly teljességű, annyira telített az élet-illatok gazdagságával, hogy a megmásíthatatlan folyamatoknak láthatóan (és bizonyító erővel alátámasztott) ellenállási kísérletei csakis a személyes intimitások rétegeiben fejlődnek a végkifejletig, a morális határok feloldásának mindennapos kísérletei vagy a külső elnyomás intenzív behatolásai csakis a nyelvi-mentális és morális belső békével oldják az emlékezést.

Látszatra családregény. Rétegei között ha sok-sok felmenőre visszautaló gesztusok, nevek, leágazások, a névadással identitás-meghatározások, sorsfüggések, kanyargós históriák és kiszolgáltatottságban is méltónak maradni próbálkozás örök gesztusai örökítődnek át, valójában úgy komponál kis- és nagycsaládi miliőt, hogy abban is meg-megjelenik a rebbenő pillantás méltósága, megértő ölelése, meleg vigasza. Mondhatnám: ez a történet is olvasható Holokauszt-túlélő poémaként, elemezhető a bácskai prózairodalom elbeszélt múlttal kapcsolatos örökségeként, a perszonális családtörténeti narratívák eszköztára alapján, vagy a Szerző vajdasági kötődéseinek értelmezési panoptikuma szerint. De a tájlíra sodrásában, a napsütötte és vízmosta vidék nyelvi fikcióba ültetett naplóregény-lapjain kibomló személyes események szinte vizuális cirkusszá sűrített családtörténete ennél sokszorosan strukturáltabb. A naplójegyzet-töredékek (Jusztin nagyapa sorai a pávaszemes borítású feljegyzés-könyvben), irattömb-széljegyzetek, levélfoszlányok, szakrális iratminták, esetenként jiddis közbeszéd-részletek már eleve olyan sokszoros közléstartományba invitálnak, ahol minden familiáris kifejezésmód is – az Énekes dédanya kecskerímes versezetbe szedett mondókáitól a tovatűnő szerencsepróbáló vigéczek hagyatékáig vagy az elöljáróság és a „fegyveres férfiak” bármely korból jövő nyegleségeiig – úgy simulnak egybe, mint egy folytonos elbeszélés, térségi népmondákba illő beszéd lebegő elemei, fenntartó méltóságuk pedig oly hagyaték, melyre Vasagyi nemcsak épít, de szikrázó kreativitással kiegészítve adja tovább.

Az olvasónak talán csak bizonyos szituatív egyediségek és tónusaiban emlékezetes közlések libbeneteiből áll össze az impresszió, hogy mintha már ismerős volna a történések sűrűsége és tónusa a Silentium album lapjairól.[3] Az akkori öt fejezetbe tagolt balladisztikus családtörténet itt most tíz részben válik szinte biblikus prózává, melyben a családi hanyatlás és a túlélés végzetszerűen bonyodalmas eseményei tovahömbölyögnek egy szintézis-formává, melynek főszereplői elbeszélése már mintegy felülírja a családi album csöndjeit és elhallgatásait. Viszont például a kötet végi családi szertartás mint egy képzeletbeli túlvilági törzsi rítus ad megújult hangot az élőknek és a holtaknak közös összejövetelén, ahol e mitikus térbe (a Kőkecske vendéglő saját ácsolt színpadára varázsolt színjátékba, a Sárkánysoron páratlan és a bácskai tájakon híres színielőadások helyszínére) úgy jutunk vissza, hogy a minden holtnak is kijáró tiszteletet megtartják és egyúttal el is temetik, békés pusztulás illúziójává bűvölik a jelenlévők. E rétegzetten elhelyezett, aprólékos gonddal megírt, ócska és gyönyörű purparlékkal ékesített, mesés és káprázatos, iszonytató és kínos jelképes családegyesítés is úgy válik a szellemek terében szokványos kivagyiságok és tolakodások, ágállások és elhallgatások szertartásává, hogy az már fényképszerűen egybemontírozza múlt és jövő mindenkori jelenét. Mintha valóban „egy vulkáni Helikon” találkozóján vennénk részt, csak éppen a mindenhatók esendősége úgy keveredik az esendők mindenhatóságával, mintha maga a história követné el a családtörténeti visszatekintést, teremtő beavatkozás nélkül is. Ez a majdnem határozott „istenhiány” mint negatív jövőkép, a lét indokolta transzcendens rákérdezés szinte (talán még a kortárs magyar prózában is) egyedülvaló kísértése mintha olyan magatartásforma lenne Vasagyi munkáiban, amelynek egy többkultúrájú térben kéne elbeszélnie egy többvallású/többetnikumú/többes identitású világ fokozódó hiányérzeteit, s maga a szerzői attitűd a legerősebben a kitartó rákérdezésben a legmotiváltabb szubjektummá lesz ezáltal. Mintha egy család históriája éppen a transzcendens (vissza)fordulás igénye révén, a histórián belül is az emlékező-fölidéző saját zsidó identitásához és ellentmondásokkal teli históriájához térne meg egy (már amennyiben egyáltalán feltételezhető vagy visszavetíthető) konzisztens családhistória disszonáns elbeszélése révén – a korszemléletünkben is egyre eltűnőbbnek látszó intimitáshoz, melyben újranemesül a küzdő és elidegenedett világban még megmaradt emberségesség, élményfókuszáltság, a sorsvégzettel szembeni dacos tiltakozás méltósága.

Maga a végzettel szembeni magabiztos oppozíció úgy sajátja Vasagyinak, hogy egykönnyen kezeli a pusztuló család sorsát és a pusztulás méltósághiányát, a felhők szárnyán lebbenés és a szférák felől megtekinthető táj emberi katasztrófáit, a história méltatlanságait és a sorstalanságok néma vitáját a túlélés értelméért. Ugyanakkor a Silentium album vajdasági irodalomba illesztésének párhuzamait is keresve Bence Erika megidézi az irodalomtörténeti körülményeket a méltatlanságok néma családhistóriájaként is megragadható tárgyszerű mivoltában: „Az anyagi felemelkedés hágcsóján mind feljebb kapaszkodó család életét egyéni sorstragédiák sora rendíti meg: csecsemő- és gyermekhalálok, eltitkolt szülések és vetélések, elleplezett gyilkosságok, beteljesületlen szerelmek, tragédiába fulladt házasságok. Vagyonukat elveszítik, nincstelenné és kifosztottá válnak. Többen, köztük a történetmondó Eszter apja és anyja is, földönfutóvá lesznek: az anyát a Duna, az apát az Indiai-óceán vize nyeli el örökre; így számukra még a sírként fedő anyaföld nyugalma sem adatik meg. A család tényleges pusztulását azonban mégsem a végzetes társadalmi katasztrófák, vagy a vagyoni jellegű ellehetetlenülés, sokkalta inkább az erkölcsi értelmű alászállás okozza. A termőföld birtoklásának vágya (miközben a gazdagság, a kivagyiság, a szerzés és a kapzsiság jelentésével bővül értelme) a legkülönfélébb bűnök elkövetésére készteti őket, kezdve az orgazdaság tettétől a másik fél kisemmizésén át a sírgyalázásig. Ez, vagyis a ’jó termőföld’ metaforája, illetve a világ rendjébe való beavatkozás természetellenes tette” számos más vajdasági irodalmi műben is főszereplő, kinek a csatornaépítés, kinek a háború, a kisemmizés jut osztályrészül, mindenesetre „a halálkeresés alföldi/porvárosi/sárszegi/sárasági magatartásmintája – több városregény is ezt a jelentést közvetíti felénk – valamilyen formában összefügg a földdel (vagy – tovább bonyolítva a gondolatot: a női princípiumként értelmezett „anyafölddel”) mint /…/ ősi-természetes képződménnyel való emberi viszonyok megbomlásával…”.[4] A létezés tárgyszerűsége viszont Vasagyinál nemcsak „a vajdasági regényben megképződő, a cselekmény terét jelentő város hangulata, a kisvárosi élet akár központi jelentéssé, anekdotává is formálódó” meghatározottság jelenik meg kötetében, hanem itt „a megírás aktuális jelenének városa jelenik meg a determináció kis világával”, eközben „egy olyan múlt, amelynek történései és jelentései folyamatosan beavatkoznak a jelenben élők sorsába: az abszolút múlt közmegegyezéses képe és a hozzá idomulni, hasonlatossá válni képtelen jelen idő problematikája nyer így sajátos horizontot. Ezek a regények – az anekdotikus formáktól eltávolodva – a múlt mássága által determinált kisvárosi létforma megjelenítésének metaforikus eljárásait, a történet/történetek helyett kibontott metafora jelentésközvetítő lehetőségeit és képi eszköztárát érvényesítik”, s ebben a Kosztolányi Dezső Aranysárkányánakközponti metaforái között megjelenő „sár és por” jelentésköre érvényesül.

A történet(ek) helyetti metafora ugyanakkor sokkal árnyaltabb Vasagyi narratívájában: „Majd ha ismét eljő a csöndök csöndje, az már nem lesz ugyanolyan, mint az előbbi, az univerzum újrakeletkezése előtti nihil. Az, a post mundus et vitae, már más kategória lesz: benne foglaltatik majd mindaz, ami volt, és az, ami lesz. Ezért nincs teljes megszűnés, se ismétlődés sincs a világmindenség idejében és terében. Az anyag, a lét mindig az új keletkezés és megszűnés körforgásában: előző utáni és következő előtti. Előbb-utóbb aztán minden visszahúzódik a nihil sötétjébe, de semmi meg nem szűnik igazán!” (149.) S még, ha a Kőkecske előadásai megszűntek is, s ha a nihil a feketében mégis megjelenik valahogyan, akkor talán „a tér a végtelen azon kiemelt része, ahol történik valami: a létező anyag jelenségeit (megnyilatkozásait) feltételezte folyamatok helye. Csak ott lehetséges a szín, a hang, a post-nihil-csend, a gondolat, az érzés, a szellem létezése. Hogy mi az Isten? A stabilitásból elmozdulás, a lét és a nihilbe visszakerülés folyamatának fent említett törvénye. Titok.” (150.)

E titokfejtés regényvégi hangsúlya egyúttal a további titkok iránya, kezdete is. A záró mondatokban, ahol „Minden zugban eluralkodik az éj. Silentium album. Hallhatatlan neszek miriádjába vág a mondandóm…” (151.), ami éppen a nihilből kivezető utak egyikeként kezeli az elbeszélhető múlt jelenbeliségét. S innen már az újabb világ-utáni lét indul, s a kötet indító soraival, ezek visszatértével ér véget a könyv. Csendben újraindul, visszakerül a nihilbe, a szín-hang-érzés-gondolat-szellemiség új tartományába, amelyben már ismét benne foglaltatik mindaz, ami volt és lesz…

---

[1] zEtna, Zenta, 2022., 160 oldal

[2] Fekete J. József 2004 Írónő Zomborból: Vasagyi Mária. KULTÚRA.HU https://kultura.hu/irodalom-archivum-fekete-jozsef-irono/

[3] Forum Könyvkiadó, 2002.

[4] Bence Erika 2011 Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regénye a térségi várostörténeti diskurzusban. Hungarológiai Közlemények, Újvidék, 2011. XLII/XII. 4:27-36.

A. Gergely András esszéje legutóbb a Szöveten:

A. Gergely András: Átlátható (b)irodalom /fordítás – kritika – befogadás/

Vasagyi Mária új könyvéről a Szöveten:

Eszter könyve – Vasagyi Mária új kötete