Ocsovai Ferenc: A Visztulánál

Hiszen most: szinte tegnap álltam ott.
Még egy perc, és ismét sápadt arcom
előtt látom a királyi palota kertjének
hóval fedett, pajkos márványszobrait,
és amíg advent jege csikordul alattam:
merengve bámulom e hatalmas folyó
túlparti sejtelmeket visszatükröző
és a háborgó télben vacogó fodrait,
amíg dideregve és kezemben lilára vált,
fázó reményeket szorongatva csodáltam,
amint a pillangószárnyú vashíd
hosszú, fehérlő színeinek tánca
jelzi, hogy amott, a feketeszemű éjben
körvonalait már Prága sűrűn lakott,
füstös, lapos iparnegyede gyártja,
ami nem a cseh Prága, idézem fel
magamban, és ez már nem is
a velünk két esztendeje vígan
kacarászó, játékos kis Moldva –
szembe eveznék megint az árral,
mégis a hidegtől bénán várok
csak nehéz fejjel és szívvel,
égő könnyeimet visszafojtva.

A karácsonyfa már a téren volt:
harmonikaszó, hegedű, szaxofon
és az emberekben édesen munkáló
forralt bor vörösen gőzölgő illata –
ám ahogy tovább sétáltam, egyre
kevesebb szerepet osztott csak rám
e vásári forgatag hálátlan színpada,
és mintha grimaszukkal a gitárt bohón
pengető, bolondos fabábúk és csillogó
ünnepi díszek is csak rajtam nevettek volna,
amiért minden bódénál, akár egy magányos,
jöttment idegen húzódtam be kíváncsian
a csacsogó, gazdag vevők közé a sorba,
szánakozó és bárgyú tekintetük pedig
onnantól fogva Varsó minden dermedt
sarkában és titkos szegletében felismert engem –
gyáván menekültem előlük, holott a jövő gyűlölt,
ferde, baziliszkuszi pillantásában
réges-rég: már akkorra elvesztem.

Örülnöm kellene, hisz’ mindez ajándék –
duruzsolt kitartóan egy mákonyos,
tündéri szózat lekonyult fülembe,
és valóban, valahol tényleg az volt.
Én mégis vándorszínész voltam,
aki egyszerűen nem emlékezett
többé drámájából semmi szövegre,
így feszítő gyötrelmemmel inkább
a dudvás, süvítő pusztába futottam,
hogy a közönség rothadtan fortyogó
paradicsomai nehogy rám találjanak,
vagy mint egy bujdosó lengyel vitéz,
menekültem, akit a világ kegyetlen
kozák harcosai uruk vad parancsára
minél előbb le kell, hogy vágjanak,
és az est csönd-ölében kerestem
nyugalmat, miközben vigasztalva
faggattak a sötétségben a mesebeli
sellők, manók és huncut vízileánykák,
de minél jobban bosszankodtam
rajtuk: ők utamat kényelmetlen
találóskérdéseikkel csak
annál inkább elállták.

Tetted kedves, langyos, mégis borzalmas
gesztus volt, amelyben lángjait esztelenül
szórta már egy elárult ábránd fullasztó haragja,
mert úgy kongott benned már csak a szeretet,
mint egy lerombolt falu távoli
és rekedtes templomharangja,
én mégis folyton ezt a dallamot óhajtottam
hallani, akár egy gyorsan vénülő zarándok,
aki a szentmisére mankóval indulna,
de félig vakon már észre sem veszi,
a csonka házak és bennük a még csonkább
emberi testek mennyire is vannak szétdúlva
körülötte, hanem csak görcsösen tapogatózik,
hogy akárcsak a terebélyes, bágyadt Visztula,
egy lassú, ám magabiztos csapásirányra leljen –
némán, gyanútlanul hagytuk mindketten mégis,
hogy az Idő gőgje bennünk mindent, ami szép,
ami jó: pillanatról pillanatra, békétlenül elnyeljen.

Ha csak egyszer karjukba vennének a habok,
hogy a mezőket átszelve eljuthassak
az ősforráshoz, a káprázatos Mélybe,
hogy száguldó, megáradt érzelmeinket
a józan Gondolat csöpp sajkája
valahogy hálójával még utolérje –
ekként okoskodtam csak toporogva
és azt kívántam, bár visszamehetnénk
mindketten két egymásba érő szelíd
pataknak még fel a csipkés hegyekbe,
ahol vágyainkat az ég ujja a térképen
még nem ilyen zúgó, dühöngő,
háborgó, féktelen áramlatként vezette,
mint most; pedig már nem is ott állok,
mint egy éve, amikor magatehetetlenül
figyeltem, hogy a sok csobbanó hullám
már türelmetlenül mind-mind
a megváltó Tenger felé menne.
Mégis megint itt vagyok, és mélán nézem,
ahogy a zajló tajtékkal együtt szerelmünk
is tovaúszik, majd semmivé lesz benne.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: Ellenszélben