PRÓZAIRODALOM

Márton László: Olvasópróba (Egy készülő kisregényből)

Ott tartottunk, hogy a Fővárosi Útszéli Színház előcsarnokában olvasópróba zajlik. Volnay Róbert bemutatta a díszletterveket és a kész maketteket. Ezt követően Fodros Fruzsina jelmeztervei kerültek a figyelem középpontjába.

   Tessék, ez itt Antonio tábornok ruhája.

    Fodros Fruzsina jól rajzolt. Nemrég volt kiállítása az egyik Bartók Béla úti galériában. A jelmezterv nemcsak a tábornoki ruhát mutatta meggyőzőnek, hanem felismerhetők voltak a tábornokot alakító Farkas Nándor még fiatalos, de már férfias arcvonásai is.

   Ezt fogja viselni Katharina hercegnő, a tábornok felesége. Ez a vörös posztóköpeny jut a hóhérnak. Viszont semmi csuklya vagy kámzsa! Egyrészt fontos, hogy mindvégig lássuk a hóhér arcát, csúfondáros vigyorát, keserű fintorait. Másrészt még fontosabb, hogy a hóhér is – újmagyar fordulattal szólva – kinézhessen a fejéből. Igaz, a közönség nem fog látni sem kínvallatást, sem csonkítást, sem kivégzést, de attól még mindez jelen van a Szerző színművében, és a hóhérnak mindvégig meg kell őriznie tisztánlátását. Ezért a hóhér tányérsapkát fog viselni vörös paszománnyal.

   A jelmeztervező eredetileg arra gondolt, hogy a hóhér tányérsapkájára egy közismert önkényuralmi jelképet erősít, például horogkeresztet vagy ötágú vörös csillagot, de aztán belátta, hogy helyettük egy halálfej is megfelel a célnak. Tessék, így fog kinézni a hóhér tányérsapkája halálfejjel és vörös paszománnyal.

   A hóhérsegédek baseball-sapkát viselnek, szintén halálfejjel, de paszomány nélkül. Bizonyos jelenetekben hátrafelé fordítják a sapka ellenzőjét, olyankor a halálfej nem fog látszani.

   Ezek itt a polgárok. Gyanúba keveredett, önmagukra és polgártársaikra terhelő vallomást tenni kényszerülő, végül vérpadra hurcolt személyek. Ez jómódú, az inkább szegény. Ennek meggyőződése van, az inkább az irháját mentené. Ez hisz önmaga ártatlanságában és a törvényességben, az pedig mindinkább élvezi, hogy alkotó fantáziáját mozgósítva együttműködik a vallató hatósággal, és még dicséretet is kap az ütősebb ötletekért. Például, amikor az jut eszébe Véber Frigyesnek (szintén polgár), hogy a nádort és az országbírót is be kellene feketíteni, akkor Antonio tábornokkal és feleségével, Katharina hercegnővel hármasban, együtt ünneplik a fantázia szárnyalását. Úgy bizony: a nádor! Az országbíró! A horvát bán! Rájuk, az állam legfőbb tisztviselőire is érdemes volna kiterjeszteni az államellenes szervezkedés vádját.

   Ő maga, Véber Frigyes tudja a legjobban, hogy hazudik, de már belekóstolt abba a művészi hatásba, amelyet kelteni képes a leleményes hazugság.

   Elvégre, mondja Fodros Fruzsina (okos nő, a fontosabb elméletekben is tájékozott), elvégre egy konstruált per ugyanolyan narratív struktúra, mint egy epikus irodalmi alkotás, például egy regénnyé formált szerelmi történet.

   Ekkor megszólal egy hang.

   – Neked tényleg mindegy, hogy valaki hazudik-e vagy igazat mond?

   A kérdés a Szerzőhöz van intézve. Aki kérdez, meglepő módon nem Farkas Nándor (pedig ő az, aki mindig szívesen provokál), hanem a Czimmermányt alakító Toperczer Gergő. Ez még Farkas Nándornál is fiatalabb, és még nála is inkább vágyik rá, hogy kérdőre vonja a Szerzőt az egész társulat előtt. Szerzőnk pedig már hallani vélte a kimondott mögött a kimondatlan kérdést:

   – Neked tényleg mindegy, hogy valakinek van-e meggyőződése vagy nincs?

   Sajnos, tény, hogy a színmű főhőse, Czimmermány nem állt be kétszer a sorba, amikor a meggyőződést osztogatták. Viszont, amennyire Szerzőnket ismerem, az ő számára sohasem volt közömbös, hogy valakinek van-e meggyőződése vagy nincs. Csakhogy azt, amit erről gondol, nem tudná egy rövid mondatban összefoglalni. Már csak azért sem, mert megszólal egy erélyes hang:

   – Maradjunk a jelmezterveknél!

   Egy pillanatig azt hittem, hogy a Rendező szólt közbe. De nem, ez Forbáth Lóránt igazgató úr hangja. Egyszerre fojtja bele a szót abba, aki nem válaszolhat és abba, aki nem kérdezhet.

   Fruzsina folytatja. Ti is tudjátok, hogy Szerzőnk drámáját két szünettel, három részben játsszuk. Ezen alapul a jelmeztervek legfontosabb – úgyszólván egyetlen – trükkje. Minden jelmez három változatban készül, mindhárom felvonáshoz külön verzió. Az első felvonásban a jelmezek tiszták és élénk színűek. A második felvonásban kissé már el vannak szennyeződve, itt-ott vérfoltok is mutatkoznak rajtuk. A harmadik felvonás jelmezei már szinte ragadnak a vértől és a mocsoktól.

   Ezzel pedig azt kívánjuk érzékeltetni…

   – Lehet, hogy te ezt kívánod, de akkor beszélj a magad nevében!

   Ez viszont most egyértelműen Farkas Nándor. Feláll a székéről, úgy kiabál közbe. Fruzsina úgy tesz, mintha nem hallaná. A Szerzőhöz fordul. Arra kéri, mondjon néhány szót a koncepciós perekről. Miért vallja be a boszorkánysággal vádolt nő, hogy bakkecske hátán repül a boszorkánygyűlésbe, ahol közösül a Sátánnal? Miért ismeri be a kommunista külügyminiszter, hogy jugoszláv közvetítéssel kémkedett az amerikai hírszerzésnek? És a kisváros polgárai miért nyilvánítják magukat bűnösnek abban, ami nem volt igaz, hogy tudniillik újabb kuruc felkelést készítenek elő? A Szerző színműve azt a folyamatot érzékelteti, amelynek során mindenki – üldözők és üldözöttek egyaránt – mindinkább lezüllenek és bemocskolódnak.

   – Az volt a kérés, hogy maradjunk a jelmezterveknél!

   Ez a Rendező hangja. Messziről felismerem. Bizonyára azt szeretné elérni, hogy jusson elegendő idő a színészeknek, akik az olvasópróbán még csak ismerkednek a szöveggel, ezért lassan, döcögve, hibákat ejtve, őket újabb hibákkal tetézve olvassák a Szerző dialógusait.

   Ettől a hosszúra nyúló, kínos hebegéstől megkímélem az olvasót. Inkább a bemocskolódásról próbálok beszélni, amennyire képes vagyok rá.

   Elvégre a katharzis – hadd írjam th-val –, ami a színház értelmét adja, megtisztulást jelent. Ahhoz, hogy megtisztulásra kerülhessen sor, hogy legyen mitől megtisztulni, előbb be is kell mocskolódnia mind az egyénnek, mind pedig a csoportnak, amelyhez tartozik az egyes ember.

*

Kedvenc Szerzőm vissza-visszatérő állítása volt, ha valaki erről megkérdezte, vagy ha egy-egy magányos pillanatában önmagát szólította meg, hogy annak idején ő bizony nem kompromittálódott. Ahogy egy nála másfél évtizeddel idősebb költő mondta (persze, saját magáról): közhülyeséget, közaljasságot nem követtem el.

   Itt pedig ismét megállok egy pillanatra. Ezek szerint a magánhülyeség, a privát aljasság felmentést érdemel? Vagy egy másik rekeszbe pakolható, ahol nincs annyira szem előtt, és nem kell vele foglalkozni? Egyáltalán: létezik-e határ, amely elválasztja a magánügyeket a közdolgoktól? Ha igen, hol húzódik?

   Hosszan sorolhatnék eseteket, amelyekben nem volna könnyű a határvonalat firtató kérdésre válaszolni, de most Szerzőnkről beszélek, nem pedig másokról. Ideiglenesen fogadjuk el, hogy a Szerző tényleg nem kompromittálódott. Élete első harminc évében, amíg fennállt az úgynevezett népi demokrácia, nem került hatalmi pozícióba. Nem volt tagja az állampártnak. Nem támogatott és nem helyeselt elnyomó intézkedéseket. Nem törekedett arra, hogy a hivatalos kultúrpolitika által támogatott író legyen, és nem is vált azzá. Nem írt feljelentő célzatú publicisztikát.

   Hozzáteszem azt is, ami külön bekezdésbe kívánkozik: nem volt besúgó. Sem „ügynök”, sem „titkos megbízott”. Ne higgyük, hogy hősiesen ellenállt, mindössze arról van szó, hogy soha nem próbálták beszervezni. Nem tudom, nem is szeretném elképzelni, hogyan viselkedik leendő kedvenc Szerzőm, ha egy kicsit megszorongatják a belügyi szakközegek, ha megfenyegetik vagy megzsarolják.

   Szerzőnk világéletében gyáva ember volt, megfélemlíthető, sarokba szorítható. Már attól heves székelési ingere támadt, ha emelt hangon rászóltak egyenruhás személyek vagy olyanok, akiken a civilruha nem leplezte az erőszakos hatalomgyakorlást. Ebből viszont egy paradoxon adódik: némelykor annyira félt, hogy nem merte a félelmét kimutatni, és úgy viselkedett, hogy akár bátornak is hihették, akik nem ismerték közelebbről. Elképzelhető, hogy sarokba szorított patkányként fordul szembe a nála erősebbekkel és ravaszabbakkal.

   És az is elképzelhető, hogy most nem ő a kedvenc Szerzőm, tudniillik nem lett volna író belőle. Korán kialakult benne az a meggyőződés, hogy nincs maximális írói tehetség minimális erkölcsi integritás nélkül.

   Egyszóval, csupa negáció, csupa „nem, nem és nem”, mármint ő, aki mindez nem volt, és amit mind-mind nem csinált. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében. A másikban pedig az a pofonegyszerű tény, hogy benne élt a rendszerben, mert beleszületett és belenőtt. És mert belenőtt, be is mocskolódott, mint minden állampolgár.

   A rendszer állampolgára már azáltal is része a rendszernek, ha megír egy hivatalos levelet. Ha felvételt nyer az egyik államilag irányított egyetemre, és ott diplomát szerez. Ha állami vállalatnál dolgozik, és az államosító államtól kapja fizetését. Ha útlevél iránti kérvényt nyújt be akár úgynevezett „baráti”, vagyis kelet-európai szocialista országba, akár Jugoszláviába, akár valamelyik kapitalista országba. Ha az „országgyűlési választás” nevű ceremónián leadja szavazatát a Hazafias Népfront jelöltjére. (Más jelölt nem volt.)

   A fiatal férfi nem kedvelte a korszakot, amelyben élt. Nem kedvelte a Kádár János nevével fémjelzett rendszert, sem a mögötte álló szegényes, de hatásos ideológiát. Nem annyira gyűlölte, mint inkább viszolygott tőle. Undorodott a rezsim bornírtságától és hazug voltától. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az undorból nem következik cselekvés. Undorodott a társadalmi cselekvéstől is. Nem rajongott sem a francia, sem az orosz forradalomért, és megvetéssel figyelte az ideológián alapuló mozgalmakat, függetlenül attól, hogy a korabeli Magyarországon önálló mozgalmak kialakulni sem tudtak. Restsége és kiábrándultsága miatt megvetést érzett önmaga iránt is, ami nem gátolta őt abban, hogy gőzerővel írja kissé zavaros novelláit.

   Történt egyszer, hogy zsebrevágott egy kis darab vastagon fogó zsírkrétát. Ezzel a grafikai eszközzel besétált a bölcsészkar egyik üresen álló előadótermébe, hogy felírja a falra jó nagy betűkkel: „Vesszen a kommunizmus!” De megtorpant. Hol van itt kommunizmus? Hogyan tud veszendőbe menni az, ami létre sem jött, meg sem valósult?

   Elgondolkodott. Mi van itt Magyarországon? Diktatúra. Benyitott az üres terembe. Gyorsan felírta a falra a nagy, piros betűket: „Vesszen a diktatúra!” Közben annyira félt, hogy majdnem elejtette a zsírkrétát. Reszketett a keze, reszketett minden porcikája.

   Másnap délelőtt beült a leíró nyelvészeti előadásra, és észlelte, hogy a piros betűket valaki lefestette sárga falfestékkel. Az átfestés egy árnyalattal világosabb sárga volt, mint a fal többi része, így minden jelenlevő láthatta, hogy ott bizony átfestettek valamit.

   No és mire megyünk ezzel? Ettől vajon odaveszett a diktatúra? Vagy csak egy kicsit is megingott?

   A későbbi Szerző nem ismételte meg imént leírt hőstettét. A pesti bölcsészkar folyosóin addig sohasem látott, középkorú férfiak cirkáltak. Megállítottak egy-egy hallgatót, látni kívánták a diákigazolványát, és hamiskás mosollyal megkérdezték: hová lesz a séta? Ő pedig ott állt a népi demokrácia talaján, és azt hitte, nem tehet mást. Ott fog ácsorogni, amíg csak él. Egy emigrációban élő magyar író mondta állítólag: „Tisztességes ember nem születik meg a kommunista Magyarországon.”

   Még az is lehet, hogy igaza volt. Elképzelhető, hogy a tisztességes emberek létezésének elszalasztott lehetőségét a meg nem születettek százezrei között kell keresnünk.

   Csakhogy aki mindezt mérlegelni tudja, az megszületett és felnőtt a Magyar Népköztársaságban. Tanult, miközben viselt kék és piros nyakkendőt, és jó tanulással támogatta a létező szocializmust. Ugyanez mondható a munkáról, azon belül az írói munkáról is. Csak a teljesség kedvéért mondom, elvégre mindenki tudja: két nagy állami könyvkiadó létezett, ahol az írók művei megjelenhettek, már amennyiben megjelenhettek. Továbbá voltak államilag ellenőrzött folyóiratok, ahol olyan írók, akik nem szerepeltek az úgynevezett „konzultációs listán”, vagyis már és még nem voltak betiltva, rövidebb írásaikat publikálhatták, ha ugyan publikálhatták, és ha nem volt erősebb még az állami cenzúránál is a szerkesztőség önfenntartási ösztönből adódó rettegése.

   Az a fiatalember, aki később kedvenc Szerzőm lett, az egyetemi könyvtárban rábukkant egy nyílt levélre, amelyet Thomas Mann írt 1945 nyarán egy pályatársának, aki Németországban maradt. Azaz, Thomas Mann éppen azt állítja, hogy az illető neki nem pályatársa, mert azáltal, hogy ottmaradt a náci Németországban, megszűnt értékelhető írónak lenni. De A varázshegy megálmodója ennél többet is mond. Ezt: „Talán előítélet, de azok a könyvek, amelyek 1933 és 1945 között Németországban egyáltalán sajtó alá kerülhettek, az én szememben kevesebbet érnek a semminél, és undorodom őket kézbe venni. A vér és a gyalázat szaga érződik rajtuk. Be kellene zúzni mindet.”

   Talán előítélet…

   A fiatalember tisztában volt vele, hogy helytelen volna kisebbíteni vagy mentegetni a náci kultúrpolitika kártételeit, mégis kételyei támadtak: tényleg be kellett volna zúzni mindet?

   Nem is annyira a Harmadik Birodalomban megjelent könyvek érdekelték, inkább a meg nem jelentek. Amelyek éppen csak létrejöttek, és kéziratban maradtak. Vagy esetleg még csak kéziratban sem maradtak, mert például egy bombatámadáskor megsemmisültek, vagy mert alkotójuk, házkutatástól tartva, elásta őket, és mire összeomlott a náci rémuralom, a papírlapok szétmállottak a nedvességtől.

   Erre volt kíváncsi: mitévő lehet egy rémuralomban az olyan író, aki nem híve a rezsimnek, mégsem távozik az országból? Milyen lehet egy egész életet belső emigrációban, kéziratokat rejtegetve végigélni? Eszébe jutott az a szovjet költő, akinek, mielőtt letartóztatták, a felesége, nemsokára özvegye, kívülről megtanulta a verseit. Aztán, huszonöt évvel később, amikor a versek birtoklása már nem járt közvetlen életveszéllyel, emlékezetből leírta őket.

   Szerzőnk fiatalon sokszor eltöprengett: vajon az, amit ő eddig írt, megérdemli-e, hogy valaki – hűséges feleség, jóbarát – kívülről megtanulja és évtizedekig fejben tartsa?

   Nem tudhatta, hogy alig néhány év múlva nehézség nélkül megjelenhetnek a könyvei, további néhány év múlva pedig… De nem. Nem erről akarok beszélni. Hanem például arról, hogy volt az a nagy állami könyvkiadó – a kettő közül az egyik –, amelyik elfogadta közlésre a Szerző első könyvét, egy novellagyűjteményt.

   Tisztességes ember ad-e közre könyvet egy állami kiadónál, amely a kiadói főigazgatóság nevű cenzúrahivatal felügyelete alatt áll? Nem érződik-e az alattomosság, a szolgalelkű furfang mellékíze, ha egy író arra számít, hogy műve, miközben tanúságot tesz a szellemi szabadság és a művészi autonómia mellett, egyszersmind a kiadói cenzúra első, második, harmadik szűrőjén is átcsusszan? Nem sunyiság-e arra spekulálni, hogy „hátha nem veszik észre”? Vagy, ami rosszabb, hogy „úgysem fogják megérteni”? Vagy azt remélni, hogy „puhulnak a viszonyok”, és hogy „ezeknek” – (így!) – „már nem olyan fontos az írott szó”?

   Hogyan lehet íróként sem korlátot, sem korlátozást nem ismerni, és közben lojális állampolgárként viselkedni? Ez járt a fiatal Szerző eszében, amikor első könyve kéziratát bevitte a nagy állami könyvkiadóba.

*

Itt mondom el, hogy volt ennek a kiadónak egy igazgatója. Ez a férfi az 1940-es évek második felében a katonapolitikai osztály tisztje volt, és részt vett egy állítólagos összeesküvés felgöngyölítésében. Később a katpol osztályt is felgöngyölítette a másik (és, ha lehetséges, még borzalmasabb) rémuralmi szerv. Ekkor őt is letartóztatták, és elszenvedte ugyanazt a brutalitást, amelyet néhány hónappal korábban ő művelt az áldozataival. Aztán kiengedték, rehabilitálták, és a katpol halálos ellensége, az államvédelem beillesztette saját tisztikarába. Azok az alacsonyabb rangú beosztottak hajtották végre bántalmazásra irányuló parancsait, akik nemrég őt bántalmazták.

   A forradalom leverése után azért helyezték a nagy állami könyvkiadó élére, hogy tartsa kézben – vaskézben – az írókat és a szerkesztőket. Első dolga volt kinevezni főszerkesztővé egy olyan férfit, akit egy évtizeddel korábban ő maga rugdosott és ütlegelt. Az új főszerkesztő szorgalmasan jelentett a belügynek az általa ismert írókról, és jelentett főnökének a szerkesztő kollégákról: ki melyik kéziratban milyen rendszerellenes mondatokat vagy bekezdéseket hagyott benne akár hanyagságból, akár ellenséges érzületből.

   Kincses elvtárs – így hívták az erőskezű igazgatót, Kincses Gyula – hétfő délutánonként egy kávé mellett elbeszélgetett főszerkesztőjével hol a kiadón belüli hangulatról, hol a kollégák gyarlóságairól, gyengeségeiről, faji hovatartozásáról. A hatnapos arab-izraeli háború után ez hirtelen fontos lett; Kincses elvtárs felkészült a személyi állomány szocialista szellemben történő zsidótlanítására.

   Vagy ha mindez nem volt napirenden, akkor egyszerűen csak a régi szép időkről, az elviharzott fiatalságról társalogtak. Ők ketten, az igazgató és a főszerkesztő.

   Ocsenás Mihály – így hívták a főszerkesztőt – megmaradt szürke csinovnyiknak. Ott volt viszont Bencsik Ernő! Kincses elvtárs kiadóvezetőként egykori baj- és tettestársából, Bencsikből népi demokratikus bestseller-írót faragott. Bencsik szintén a katpol osztály tisztje volt, Kincses elvtárs irodája mellett volt az övé, telefonszámuk is csak egy számjegyben különbözött. Ezzel magyarázható, hogy 1950 tavaszán az a Kincsesnek szánt telefonhívás, amely szerint rövidesen sor kerül Bencsik letartóztatására, véletlenül Bencsiknél csengett ki, de mire Bencsik továbbíthatta volna Kincsesnek a mindkettőjük számára fontos hírt, hogy őt ezek szerint rövidesen le fogják tartóztatni, addigra Kincses átjött a szomszéd szobából, és letartóztatta.

   Néhány nap múlva abba a cellába, ahol Bencsik hevert félholtra verve, belöktek egy felismerhetetlen személyt, félholtra verve. Ő volt Kincses Gyula. 1954-ben együtt szabadultak, 1955-ben együtt kerültek az államvédelem állományába, 1956-ban együtt fordították fegyverüket a felkelők ellen.

   A konszolidáció után Bencsik regényírásba fogott. Egyre többet írt, Kincses elvtárs pedig százezres példányszámban adta ki Bencsik elvtárs regényeit.

   A Bencsik-regény tanít, nevel, szórakoztat.

   A szocializmus megbecsülésére tanít és nevel, de szórakoztat is azzal, hogy vannak benne szenvedélyek, főleg szerelmi jellegűek, némi erotika, némi konspiráció és némi kaland. Elsősorban a mieink kalandjai (eredményes kémelhárítás), másodsorban az ellenség által kezdeményezett kalandok (kémkedés, felforgatás, Nyugatról irányított aknamunka).

   A Bencsik-regényben előfordulnak úri és polgári allűrök. Szembe vannak állítva az öntudatos munkások nemes egyszerűségével. De a Bencsik-regényben leginkább szembeötlő a szocialista haza iránti hűség.

   Kíváncsiságból magam is elolvastam négy-öt Bencsik-regényt, de a szerző akkor már nem volt annyira divatos, mint fénykorában, így tehát nem volt könnyű megértenem, hogyan lehetett ez a sziruppal nyakon öntött agitprop sok százezer honfitársunk őszintén kedvelt szellemi tápláléka legalább húsz éven át.

   De hát – rögtön hozzáteszem – Kincses elvtárs nemcsak Bencsik műveit adta ki, hanem éppen csak megtűrt szerzőket, sőt néha tiltottakat is. Egyrészt nem félt a hivatalos kultúrpolitika irányítóitól. Nem volt félős természetű. Másrészt rákapott a könyvkiadói szakma ízére. „A szocialista Franklin!” – írta róla Sorompó Győző, a Bencsiknél is népszerűbb szatíraíró, aki bőséges havi apanázst kapott Kincses elvtárstól. Megérdemelte, megdolgozott érte. Ő is egyfajta szocialista olvasói igényt elégített ki, mint Bencsik, csak másfélét. Ő a sumákoló röhögésre tanította meg a magyar olvasók százezreit, arra, hogy saját nyomorúságunkat és hitványságunkat úgy érdemes kigúnyolni, mintha az valaki másra volna jellemző, aki azonban mégiscsak a mi kutyánk kölyke.

   Kincses elvtárs adta ki a túláradó mesélőkedvű Balogh Béni első nagyregényét, amely csakhamar holland fordításban is megjelent. Ezt követte a német változat, amelyről a Neue Zürcher Zeitung kritikusa megírta, hogy hol Camus-re, hol Hemingwayre emlékeztet, miközben mindkét modern klasszikustól radikálisan különbözik. Kincses elvtárs adta ki Bertóthy Ferenc első versesköteteit, amelyeket a legjobb ízlésű fiatal magyar irodalomértők Szabó Lőrinc költészetének minimalista újjáértelmezéseként fogadtak. Ő adta ki… Még hosszan sorolhatnám. Ő adta ki Szerzőnk első könyvét.

   Megtartotta ezredesi rendfokozatát. Megtartotta egyenruháját. Megtartotta szolgálati pisztolyát.

   Ez utóbbival lőtte agyon magát a fia, akiből filozófus lett, és aki éppannyira gyűlölte az apja bűneit, mint amennyire megvetette a bűnök miatt az apját, mégis egy fedél alatt lakott vele, és egy különösen éles összeszólalkozást követően Kincses elvtárs, miután felöltötte egyenruháját, és mielőtt elindult munkahelyére, a kiadóba, kitette a konyhaasztalra az említett szolgálati pisztolyt, Kincses Péter pedig megértette és végrehajtotta a kimondatlan utasítást. Élt harmincegy évet.

   És a Szerző, aki még csak félig-meddig volt Szerző, eltűrte, hogy egy ilyen gazember adja ki az első könyvét? Hiszen Kincsesnek vér tapadt a kezéhez!

   Mi az, hogy eltűrte? Úgy örült, mint majom a farkának. Madarat lehetett volna vele fogatni! Ez volt Szerzőnk első könyvének címe: Rettegő retikül, egy novelláskötet. Mi több, a második könyvét is Kincses elvtárs adta ki. Ez egy regény volt, ilyen címmel: Belül tágasabb. Kedvenc Szerzőm többi könyvét csak azért nem ő adta ki, mert meghalt. Fia öngyilkossága után inni kezdett, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy belehaljon. Ezt a célt hamar elérte.

   És kedvenc Szerzőm kezet is fogott Kincses elvtárssal? Megszorította a vértől ragacsos mellső végtagot?

   Ugyan már. Nem volt az ragacsos. A Rettegő retikül kiadói szerkesztője, Gazdag Irma elmondta Szerzőnknek, hogy Kincses elvtárs fél óránként kezet mos. Egyébként Szerzőnk sohasem találkozott Kincses elvtárssal, így nincs mód mérlegelni, sor került volna-e kézfogásra. Nyilván sor került volna. Olyan nincs, hogy kiadatom az első könyvemet, vagy az akárhányadikat, és elutasítom a kiadó felém nyújtott kezét. Az erkölcsileg közismerten finnyás Bertóthy is mindannyiszor kezet szorított Kincsessel; parolázott ő rosszabbakkal is a József Attila-díj átvételekor. A mesemondó Balogh Béni pedig rendszeresen bejárt a nagy állami könyvkiadó belvárosi székhelyére. Kincses elvtárs kedvelte az élőszóban előadott anekdotákat. Balogh Béni kínosan ügyelt rá, hogy élő személyeket ne hozzon szóba, de Kincses elvtárs számára így is tanulságosak voltak ezek a csütörtök délutáni beszélgetések.

   A mi Szerzőnk, ismétlem, sohasem találkozott Kincses elvtárssal. Pályakezdő íróként nem volt elég fontos ahhoz, hogy Kincses elvtárs látni kívánja.

*

De hát ott volt a másik nagy állami könyvkiadó! Annak vezetője, Novotni Dezső nem gyilkolt, nem vezetett kényszervallatást, nem volt tagja erőszaktestületnek. Nála bizonyára több szabadság jutott egy írónak, mint Kincses elvtárs uralma alatt!

   Így igaz: Novotni világéletében polgár volt. Hiú és gyáva polgár. Ugyanúgy vagy még inkább kiszolgálta a fennálló rendet, mint Kincses, annyi különbséggel, hogy ezt nem cinizmussá fajult meggyőződésből, hanem rémült alkalmazkodásból tette, és ő – nem úgy, mint a nála húsz évvel fiatalabb Kincses – már a háború előtt is bölcsen egyesítette a fennálló rend iránti hűséget az európai horizontokra tekintő, kulturált mértéktartással.

   Szerzőnk pályakezdésekor, az 1980-as évek elején Novotni már az aggastyánkor küszöbén állt, de még mindig tiszteletet parancsoló jelenség volt. Elegánsan öltözködött. A nők megcsodálták délceg termetét, patyolatfehér haját, hideglelős-kéken világító szemét. A kollégák egy részét – a műszaki szerkesztőket, a kézirat-előkészítőket, a korrektorokat – lenézte; minden tudnivalót megjegyzett róluk, csak a nevüket nem jegyezte meg.

   Papp Ábrist, aki éppen befejezte és bevitte Novotni titkárságára első regényeposzát, amelyről még nem volt tudható, engedélyezi-e megjelenését a pártközpont, Novotni öleléssel üdvözölte; hosszan ütögette mindkét lapockáját, miközben tőle szokatlan gyöngédséggel duruzsolta: „Hol vannak az angyalszárnyak? Hol vannak az angyalszárnyak?” Arckifejezése ugyanakkor mintha ezt sugallta volna: „Tűnj el innen, de gyorsan!” Fél óra múlva, mire a fiatal nagyepikus végzett az adminisztratív tennivalókkal, Novotni a kiadó mosdójában már nem volt hajlandó megismerni.

   Drámákat is írt, még a háború előtt, ilyesféle jellegzetes címekkel: Törtetők és Hazugok és Hűtlenek. Rosszmájú ismerősei mondogatták: ezek a címek Novotni titkos vallomásai. Minden drámájának ő maga a címszereplője, megsokszorozva.

   Kedvenc Szerzőm ugyanúgy sohasem találkozott Novotni úrral, ahogy Kincses elvtárssal sem. Azaz nem ugyanúgy maradt el a bármiféle találkozás, hanem egészen másképpen. Novotni Dezsőnek a Szerző nem volt lekötelezve, és abban a másik nagy állami könyvkiadóban, amelyet Novotni vezetett, neki nem lett volna semmi keresnivalója.

*

A Szerző kukorékolást hallott. Azt hitte, álmodik. De nem: a kakas másodszor is megszólalt. Azt hitte, átaludt egy hónapot, és ez már a kész előadás. Az Útszéli Színház és vele A bűnös város tájelőadáson jár. Egy láthatatlan kéz felkapta a színházépületet, és lerakta egy alföldi tanyabokorba, ahol szól a kakas.

   Csakhogy ez még mindig az olvasópróba volt. Alig fél óra telhetett el a kezdete óta. Élő kakas nem volt se közel, se távol. Esetleg a kelléktárban találhatnánk egy kitömött példányt, de ebben sem vagyok biztos. Aki a kakas hangját megszólaltatja, maga a Rendező.

Márton László prózája legutóbb a Szöveten: