Ircsik Vilmos: Arcod verejtékével (A regény befejező része)

Egyiküknek se volt gyereke. Kronfeld meg se nősült. Mintha tudták volna előre, hogy nem érdemes. Úgy lapítottam, mint a taknyos gyerek, ha rossz fát rakott a tűzre. 

– Szálljanak fel!

A kocsi hátuljához mentem, mutattam nekik a förhécet, hogy arra lépjenek. A csendőr közbeavatkozott.

– Várjunk! Maga a bakra ül, a kocsis mellé – mutatott Kronfeldre.

Aztán mindenkinek kijelölte a helyét. Lőviéket és Kronfeld anyját a belső ülésre ültette, arccal a baknak. Szegény öregasszony még a förhécre se tudott fellépni. Felemeltem, és feltettem. Olyan könnyű volt, mint a pihe. Spitzerék kerültek a külsőre, ők is arccal a baknak. Melléjük ült le a csendőr. Spitzer végig dühösen méregetett. Éppen olyan dühösen, mint Melleje, amikor miatta otthagytam. Azt hihette, hogy vissza akarom adni neki a kölcsönt, amiért elküldött a kocsmai duhajkodásom után.

– Indulás! – adta ki a parancsot a Jegyző.

Felültem a bakra Kronfeld mellé, kezembe vettem a gyeplőt, és megrántottam. A  lovak könnyedén elindultak. Nem ilyen teherhez voltak szokva.

– Nem tehetek róla, doktor úr – szólaltam meg egy idő után.

– Persze, hogy nem, Miska. Már hogy tehetne? Az apját is ilyen tájt vitték el.  Pont harminc éve. Én is jelentkeztem akkor önkéntesnek. A tudásommal a harctéren akartam szolgálni a  hazát… De a gyenge fizikumom miatt nem váltam be. Érti? A gyenge fizikumom miatt…

– A doktor úr vissza fog jönni. Tudom én azt.

– Dehogy fogok, ő se jött vissza.

– Őt háborúba vitték…

– Engem is oda visznek. És még puskát sem adnak a kezembe…

– A Jegyző valami munkaszolgálatot emlegetett. Talán csak dolgozni kell.

– Dolgozni? Az én munkám a gyógyítás. Anyám pedig már egy lábast sem tud felemelni. Harminchárom évet húztam le itt Öregháláson. Egy kollégám ajánlotta a hegyi levegőt az asztmámra. Be is vált az ajánlata. Eddig nagyon jó volt itt a levegő… A  harminchárom év alatt egy régi házat és egy telket vettem.,. Az orvoslakás nem az enyém. És most kizsuppolnak innen, akár a pestisest. A Jegyző úgy nézett át rajtam, mintha nem is léteznék… Pedig tizenöt évig együtt voltunk a takarékpénztár elnökségében. Részvényesként oda fektettem be a megspórolt pénzemet, amiből bárki kaphatott hitelt, én pedig öreg napjaimra szántam… Hát azokról most mások gondoskodnak… A saját erőmből továbbképeztem magam fogorvosnak, műszereket vettem, hogy minél többet tudjak segíteni. A rendelőm éjjel-nappal nyitva állt… Ha hívtak, mentem bárhová, bárkihez… A rászorulóktól soha nem fogadtam el pénzt.  

– Én tudom a legjobban, doktor úr.

Hallgatott. Aztán kisvártatva mintha felélénkült volna.

– Hagyjuk! Hanem a kutyám otthon maradt egyedül. Ismeri, ugye?

– Persze, hogy ismerem. A Rex. Ő is jól ismer engem.

– Éppen ezért akarom megkérni, hogy viselje a gondját, ha lehet.

– A gondját fogom viselni, doktor, úr, ne aggódjon.

Utána már egy szót se szólt végig az úton. 

A két ló vígan szaladt a könnyű förhéces kocsival. Hirtelen az jutott eszembe, hogyhogy éppen máma viszik el őket, amikor ez az ünnepnapjuk. Véletlen lenne? Spitzerről ugye tudom, hogy szombatonként nem jött be a kocsmába. Lőviék szigorúan zárva tartottak. Helyette vasárnap nyitottak ki, amit nem is bánt senki. Vasárnap jobban ráér az ember mindenféle apróságot vásárolni. Csak Kronfeld nem tartotta a szombatot. Hozzá akkor is el lehetett menni bátran, és ő is elment mindenkihez, aki hívta.

Lozsántán a csendőr mutatta az utat, hogy merre menjek. A szűk utcákon át végül egy kaszárnyaféle épülethez érkeztünk. Egyetlen kifelé nyíló ablakot sem láttam rajta. Egészen a kapuhoz kellett járnom, ahol rendőr posztolt. A csendőr leszállt, váltott vele pár szót, mire az otthagyta a posztját, és bement az épületbe. Jó fél óra várakozás után két másik rendőrrel jött ki. Ezek tisztnek látszottak. Valamit magyaráztak, mutogattak a csendőrnek, aki végül visszaült a helyére, és onnan szólt oda nekem.

– Itt már nincs hely, annyian vannak. Átmegyünk a másik gettóba, majd mondom az utat. A zsidó templomot kell keresni.

Nekem aztán mondhatta. Soha életemben nem láttam zsidó templomot, a gettóról meg azt se tudtam, hogy eszik-e, vagy isszák. Hosszú tévelygés után egy deszkapalánkkal elzárt térhez értünk, a közepén egy nagy, cifra, emeletes épülettel. Alighanem ez lehetett a zsidó templom. Körülötte alacsonyabb házak, csupa lemeszelt ablakkal. A kapuban itt is rendőr posztolt. Ez is kihívott valahonnan egy tisztet, akivel a csendőr hosszan vitázott. A végén felénk mutogatva olyan hangosan kiabáltak, hogy mindent jól lehetett hallani.

– Hát akkor hová  vigyem ezeket a büdös zsidókat? Én először azt kaptam parancsba, hogy a kaszárnyába szállítsam őket. Onnan meg ide küldtek.

– Várjon! Majd utána nézek – azzal a tiszt bement a palánkon belülre.

Itt  is jó sokat vártunk, míg  végül megjelent két másik rendőr.

– Gyerünk leszállni! – mondta az egyik.

– Ezek már a földön fognak aludni – röhögte hozzá a társa.

– Ki fogják bírni. Pár nap múlva úgyis mennek oda, ahová valók

Nagyon sandán néztek rám, amikor lesegítettem Kronfeld anyját, de nem szóltak egy szót sem.

– Isten áldja, doktor úr! – köszöntem el Kronfeldtől, aki kimerülten kászálódott le a bakról. Ezt már nem állhatta meg ez a röhögős, és rám üvöltött:

– Pofa be!

Gondoltam magamban, egy életem, egy halálom, én megmondom a magamét ennek a nyomorultnak. De aztán szerencsére észhez tértem. Csak ártottam volna vele szegényeknek. Az indulat azonban tovább dolgozott bennem. Mennek oda, ahová valók? Vajon hová? Nem tudom. De hogy jó helyre nem, annyi biztos. És hogy röhögött, hogy letorkolt az a nyavalyás! 

Én pedig még vissza se szólhattam. Hogy szakadna rájuk az ég!

A  városi forgalomban, a keskeny utcákon csak lépésben lehetett hajtani, de amint a szabadba értem, kitört belőlem a tehetetlenség. Máskor a tisztesség kedvéért legtöbbször csak suhogtattam az ostort a lovak felett, és csak akkor legyintettem meg kissé őket, ha hegynek fel nehezen bírták a nagy terhet, vagy elakadtak, és ösztökélésre szorultak. Hát most nagyon nagy terhet húztak, nagyon nagy hegynek felfelé, és nagyon elakadtunk. Megeresztettem a gyeplőt, közéjük csaptam, ütöttem-vágtam őket, mint a répát. Az anyátok úristenit! Nesztek, majd adok én nektek! Majd adok én nekik! Száguldottunk, hogy csak úgy zörgött a beton, csak úgy csattogtak rajta a patkók. Ezt a sima műutat nemrégen építették Lozsánta és Öreghálás között. Jól tették, hogy építették! Ezen szinte repülni lehet. Repültünk is. A szembejövő szekerek, autók ijedten húzódtak le előlem a padkára, hátulról meg senki nem tudott megelőzni.

A gombási erdőnél kezdtem kijózanodni. Lépésre fogtam a lovakat, és rátértem a régi országútra. Arra rövidebb. Odafelé azért nem ezen jöttem, mert a csendőr még azt hihette volna, hogy el akarom szöktetni a foglyait ebbe a nagy rengetegbe.Ebben bujkált valamikor régen Oroszlán Pali. Szülikém és anyám sokszor mesélt róla nekem. A története még mindig szájról szájra jár a faluban.

A szülei állítólag iskolába járatták, mert nagyon vágott neki az esze. Aztán egyszer jó dolgában csizmát lopott valamelyik rokonuktól. Az apja tisztességes juhászemberként alaposan eltángálta érte. Mire ő elbujdosott otthonról, elhagyta a becsületes nevét, csak a keresztnevét tartotta meg, és azontúl Oroszlán Palinak hívatta magát. Bandát  gyűjtött maga köré, akikkel a vásározó zsidókat fosztogatták, marhát, birkát, lovat loptak. Ki akartak vándorolni Amerikába, ahhoz kellett volna a pénz. Utóbb csak elfogták, törvény elé állították, ahol tanult ember létére saját magát védte, azzal, hogy gyilkolni sose gyilkolt, amit pedig elvett a gazdagoktól, azt odaadta a szegényeknek. Nem kellett neki ügyvéd, úgy írt, olvasott, mint egy fiskális, és úgy beszélt, mint a vízfolyás. Ennek köszönhette, hogy nem akasztották fel, csak tömlöcbe zárták Ilaván. Közben sudár, fehér fogú legény lett belőle, nem csoda, hogy a tömlöctartó lánya beleszeretett, és segített neki megszökni. Errefelé már túl jól ismerték, ezért hát Somogyban meg  Zalában betyárkodott tovább, de végül ott is pandúrkézre került, onnan meg a soproni börtönbe. Itt le is töltötte a tizenöt évét. Szabadulása után visszajött Öreghálásra, a húgához. Egyszer nagyon sok pénzzel segített ki egy özvegyasszonyt, hogy ne kelljen eladnia az egyetlen tehenét. Az asszony férje a bosnyák háborúban esett el, és két árvát hagyott maga után. Az esetet az újságok is megírták, a törvény pedig megint a körmére nézett Palinak. Azt kutatták, honnan telhetett neki olyan nagy summára. Végül a nyakába is varrtak valamit, amiért megint elítélték. Harmadszor és utoljára a szegedi tömlöcbe csukták, és ott élt, amíg meg nem halt…

Talán mégiscsak erre kellett volna jönnöm odafelé…

A határárki hídnál megálltam. Leszálltam a kocsiról, és szemügyre vettem a lovakat. A testük csupa hab, a farukon vastag csíkokban dudorodott az ostorcsapások nyoma. Odamentem eléjük, és megveregettem a pofájukat. Furcsa egy pár voltak. Sáfrány, a sárga, szomorúan nézett rám. Nem tudom, hogy lett belőle igásló. Csillogó sárga szőrével, fekete farkával és sörényével, csillaggal a homlokán, vékony testével, formás farával, hosszú lábaival inkább versenyparipának nézte volna az ember. Biztos szebb napokat látott valamikor. De azért a hámban is megállta a helyét. Jól húzott, derekasan dolgozott. Vajon honnan kerülhetett ide? A koromfekete Bogár egykedvűen pislogott. Mintha őt nem viselte volna meg annyira a hajsza. Talán már a régi helyén hozzászokott az ostorhoz. Ó aztán igazi igavonó volt. A szőre gubancos, lábai rövidek és vastagok, a fara széles, a teste zömök, a színe pedig olyan egyforma, hogy a feketén kívül keresve se lehetett rajta mást találni. Egy szalmacsutakot mindig magamnál tartottam. Elővettem a bak mellől, és gondosan végigcsutakoltam őket. Tudtam róluk, hogy mindent megértenek, amit meg kell érteni. Ha azt mondtam nekik, gyí, akkor ostor meg gyeplő nélkül elindultak. Ha azt mondtam, hőhe hő, akkor megálltak. És látni is láttak mindent, amit látni kell. Egyszer agyaghordás közben az erdei úton elvitték oldalra  a kocsit. Leszálltam körülnézni. Hát egy mély vízmosást kerültek ki maguktól, amit előtte éjjel a nagy zivatar hagyott hátra. Most arra lettem volna kíváncsi, hogy meddig tudnak emlékezni, és hogy tudnak-e egyáltalán emlékezni? Mert ha igen, akkor ezt soha nem felejtik el nekem. Csutakolhatom őket, ahogy akarom…

Lépésben elindultunk a falu felé. Elengedtem a gyeplőt, az ostort hátrahajítottam a kocsiderékba.

A nagykocsmában máskor szombat délutánonként kint is, bent is vígan folyt az élet. Most  egy lelket se láttam sehol, csak a sárga csillag éktelenkedett a lezárt ajtó vasrácsán. Odamentem, körülnéztem, levettem, és magam mellé tettem a bakra, ahol nemrégen még Kronfeld ült. A Lőviék boltjának ajtaja is vasrácsos volt, onnan is leszedtem a sárga csillagot.  és miközben leraktam a másik mellé, észrevettem, hogy mind a kettő egyformán van varrva, és mind a kettő egyformán bársonyból készült. Biztos Lőviné csinálta őket, nagyon ügyes varrónő hírében állt. És persze, hogy a Kronfeld doktorén is az ő kezére ismertem. Odavittem a másik kettőhöz, aztán betekertem a  féket. Hátha Sáfrány és Bogár kedvet kaptak a vágtatáshoz, és el akarnák ragadni a kocsit.

Bementem. Az udvaron három magamféle ember rakodott egy teherautóra a nyitott rendelőből. Na, ez gyorsan ment! Vajon Lőviék boltját, meg Spitzer kocsmáját, meg az összes vagyonát is ilyen hamar kirámolják? Arra egy fuvar nem lesz elég. Vagy talán ki sem rámolják, hanem beleül valaki.

A rakodók között ott lábatlankodott a kutya. Odaszóltam neki:

– Rex ! Gyere ide!

Felismert, és farkát csóválva szaladt hozzám.

– A magáé? – kérdezte az egyik rakodó.

– Az enyém hát! Elcsavargott otthonról.  Egész nap kerestem.

– Még épp idejében jött, mert elvittem volna magammal.

– Na, még csak az kellett volna!

– Gondoltuk, a házhoz tartozik.

– És akkor vihették volna?

– Zsidó ház ez. Zsidó orvosé. Ha a holmiját szabad, akkor a kutyáját is. Nem?

– Ki mondta, hogy a holmiját szabad?

– Azt nem tudjuk. Nekünk csak annyit mondtak, hogy szállítsunk be a rendelőből mindent a lozsántai gyűjtőhelyre.

– Ismerte maga ezt az orvost?

– Nem én.

– Hát én ismertem. Nem volt nála különb ember az egész faluban.

– Azt mi nem tudhatjuk.

– Pedig tudhatnák, ha akarnák.

Itt kellett abbahagyni. Ha mondok még valamit, azzal csak rontok a dolgon. Nem vártam meg, mit válaszol, odaszóltam a kutyának, és elsiettem kifelé. Ezeknek legalább a fejükhöz vágtam a magamét.

A baknál túl felől mentem Rexszel, oda, ahol Kronfeld ült.

– Ugorj! – parancsoltam neki.

Rögtön fel is ugrott. Ez a magyar vizsla nemcsak barátságos, hanem okos fajta is. Pont passzolt Kronfeldhez. Körülszimatolta az ülést, a csillagokat, majd anélkül, hogy szóltam volna, odapattant gazdája hűlt helyére. Biztos megérezte a szagát.

Otthon bevezettem az istállóba a lovakat. Vártam egy ideig, amíg lehűlnek, akkor megitattam őket. Utána teleraktam a rácsot szénával, és jócskán tettem nekik zabot a jászolba. Nehéz napjuk volt, hadd egyék tele magukat. Közben odaadtam az útravalómat a kutyának. Rávetette magát a szalonnás kenyérre, amihez én egész nap hozzá se nyúltam. A gazdájánál aligha kaphatott szalonnát, de nagyon ízlett neki. Most már csak a három sárga csillag volt hátra. Olyanok voltak, mint három szép mérges gomba az erdőn. Az ember tudja róluk, hogy mérgesek, mégis haza viszi őket a szépségük miatt. Végül az üléskasba kerültek. Aztán majd döntök felőlük. Szóltam a kutyának, és elindultunk befelé.  Az asszony biztos nagyot néz, ha beállítok vele. A gyerekek viszont örülni fognak neki.

Semmi sem lett úgy, ahogy gondoltam. A gyerekek a nyári kora estén még kint játszottak valahol, Kati pedig észre se vette a kutyát, hanem egy lila pecsétes, rózsaszín levélre mutatott az asztalon.

– Megjött a behívód.

 Megtántorodtam.

– A behívóm?

– Hogy nem voltál itthon, a felügyelő úrral íratták alá az átvételt. Ő hozta ide. Azt mondja, nem tud semmit csinálni. Sajnálja, de nem tud csinálni semmit. SAS-behívó. Negyvennyolc órán belül be kell vonulnod Lozsántára. Most mi lesz velünk?

– Hogy mi lesz? Hát megyek, ahová visznek. Mi mást tehetnék?

Ha már nem állhatok be a gombási erdőben Oroszlán Palinak. De ezt nem mondtam, hanem csak úgy magamban gondoltam hozzá.

Ircsik Vilmos legutóbb a Szöveten:

Ircsik Vilmos: Göröngyös úton a csillagokig (Kovács katáng Ferenc: A zebrán túl)