Mezei Attila: Vasutas (Lepkés történetek)

Mezei Attila

Vasutas

Még két napja volt vissza a harminc napos teljes munkabéres táppénzből. Azután, már szombaton, megy végre dolgozni. A pszichológus megállapította, hogy sikerült feldolgozni az esetet. Embert ütött el a géppel. Eddig is hallotta, hogy kétféle mozdonyvezető van, aki már keresett hiányzó fejet a sínek között és a másik majd ezután tesz ilyet. Túltette magát rajta, de csak akkor, amikor aláírta a jegyzőkönyvet, ami megállapította, hogy semmiben sem hibázott. Azt viszont tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni azt a valamit, ami a két oldalt biztonságosan kifalazott pályán hirtelen eléje esett.

   A piac felé ment haza, megnézte a gombaárusokat, soha nem vett tőlük, csak annyi gombát evett, amit saját maga össze tudott szedegetni. Ismert helyeket és közeli barátságban volt azzal az ötfajta kalapossal, amiket merészen, lisztben megforgatva meg mert pirítani. Ellenben mindig vett tokaszalonnát, kisebb-nagyobb darabot. Aranybarnára sütve szerette.
   Jó hosszú volt a sor, a hárommal előtte farmernadrágban és a „nyelvöltögetős” Rolling Stones pólóban ácsorgó nő úgy tartotta a fejét, egyenesen és mozdulatlanul, mint egy Habsburg hercegnő.  Jókora sárga lepke egyensúlyozott a feje tetején lévő csaton. Illedelmesen megvárta a fizetéssel kapcsolatos hercehurcát. Elsőre nem működött a kártya, kódot kellett beütögetni, akkor sem repült el, amikor a zörgős stanicliba bújt töpörtyű zizegve a kosárba került. Csak akkor röppent el, amikor az eladó már a következő vevőtől kérdezte jó hangosan, hogy csípős vagy csemege kolbászt kér.
   A nő feléje nézett és sajnálkozott, tényleg kevésen múlt, szerette volna kimenteni a pillangót a csarnokból, mert itt csak kétségbeesetten röpködött előtte is, a fején csak megállt pihenni. A mozdonyvezető megnyugtatta, hogy látta kilibbenni az ajtón, amit az öreg gombász nyitva felejtett, amikor beszerencsétlenkedte a kocsiját azzal a két láda keserűgombával. A lepkék barátja megnyugodhatott, mert a kijárat előtt visszafordult, először kis mosoly jelent meg az arcán, azután pedig világosan és érthetően a közismert, rosszallást jelző finom kifejezés a száján, a „kurva anyádat!”. A forgolódás miatt nekiment a vasoszlopnak, ami egy tervezési bravúrnak köszönhetően az ajtó közelében állt és színében is megegyezett a terem egyéb felületeivel. A közelében áruló méhész behúzta az újabb, a tizenkilencedik rovást az abrosza szélére, csak azt sajnálta, hogy az ütközésekkor elhangzott szófordulatokról nem készített listát.
   Legközelebb a buszon találkoztak. A járaton annyian voltak, mint az oroszok, középiskolás korában ilyenkor az ablakhoz nyomták az orrukat, tenyerüket, homlokukat, hogy elriasszák a további felszállni szándékozókat. A tömegben valakit jól fejbe is kólintott a kék vasutas hátizsákkal, a lepkés nő volt. A tétova mentegetőzésre, hogy ha most is utazott valami szárnyas jószág a fején az sajnos biztosan köddé vált a csattanásra, felhúzta a szemét és elgondolkodtató választ adott. Kedves dolog, hogy a férfinak a pillangó jutott eszébe, de az viszont nyugtalanító, hogy ő vagy az orrát zúzza össze, vagy egy ormótlan hátizsákban lapuló termosszal verik pofán, amikor a szemlátomást vasutas külsejű férfi közelébe keveredik.
   Négy hónap múlva, valami hosszú hétvége volt, a kőszállító teherrel utazott az anyjához, az állomásról begyalogolt a faluba. A kutya összeugrálta a nadrágját, a mama két kosár zöldpaprikával óvakodott elő a kertből, és minden eszementnek elmondta, mert nem telefonált. Így járt, a bolt már bezárt, azt esznek, amit itthon találnak.
   A lépcsőn ültek és főtt kukoricát rágcsáltak, különösebb teketória nélkül elmondta, hogy alighanem megnősül. Az anyja már lemondott erről, a fia hat métert nem ment még nők után, biztosan valami vasutas a hirtelen előkerült jövendőbeli. Meg is kérdezte, hogy az érdemdús menyasszonyjelöltnek mi köze van az államvasutakhoz. A fia a tengeri majszolása közben kibökte, „Semmi, ha csak az nem, hogy én ütöttem el a férjét márciusban a motorvonattal!”

Mezei Attila prózája legutóbb a Szöveten: