Juhász Zsuzsanna: Hányinger nélkül

Te, azt hiszem, le vagyunk fejezve.

Persze csak mentálisan, de végül is a beleidnek édesmindegy, hogy lelkileg vált-e le a fejedről, vagy fizikailag.

Mert le van választva, az biztos. Mert például én jövök haza, és egyszer csak itthon vagyok. De hiába várom alig már ezt a percet, hányingerem van. És akkor leülök és felhajtok egy közepes pohár cocát. A pepsi is jó, de a coca szénsavasabb. És ha úgy haladunk anyagilag, vagyis a bérünk értéke reálisan egyre csökken, a szimpla ásványvíz is jó lesz. Nem a rózsaszín kupakos, hanem a kék. És az se lesz baj, ha utólag még dúsítják szénsavval. De minek?

            Gondoltál rá, hogy miért kell nekünk a szénsav? Holott van nekünk. Van a gyomrunkban sósav. Csak úgy, istenadtán. Pucéran. És a Paradicsomban nem hiszem, hogy volt dúsított vizecske. Savmentes víz volt. Édesvíz. És kész. Meg persze várakozás volt. Annak a kivárása, hogy megérjen a gyümölcs. Savanyún, éretlenül nem ettük meg! Nem, mert kilyukadt volna a gyomrunk. Mivel ő, a gyomrunk tudott még egyedül is elég savat termelni az emésztéshez. Ha rálapátolunk, kilyukad. Mert nem volt savkötő tabletta. Meg kekszike. Meg pirítós. Ha mégis mart, mart a gyomrunk, hát nem ettünk. Fájtunk. Tűrtük, hogy fáj. Vagy nagy tudatlanságunkban lehet, hogy ettünk mégis. Elfogadtuk társunk kínálgatását. Mert ne hidd, hogy csak a szegénységben fontos az étel. Van olyan nemzet, ahol még mindig, most is azt kérdezik egymástól a rokonok, hogy van-e otthon elég étel, van-e mit enni? És megsértődni nem illik, dehogy! Valaha ez volt a természetes miniden emberi találkozásnál. Nem az volt az első kérdés, hogy honnan és miért jössz. Hanem, hogy ettél-e? És mikor, és mit? És hol? Hogy ahonnan jöttél, ott van-e mit enni, és jut-e mindenkinek? Jutott-e neked is? Mert ugye nem azért jöttél, hogy innen vigyél? Vagy, hogy elvigyél bármit is, kérés nélkül?

            És akkor természetes, ha az étel felkínálása volt valaha a legtermészetesebb gesztus azok között, akik szerették egymást. A gyógyír minden testi bajra, minden fájdalomra. Vagy a víz. Legalább egy pohár tiszta víz. Amit nem elfogadni még ma is a vendéglátó megsértésével ér fel. De ha régen elég volt a víz vagy falat keksz, minek most nekem a szénsav, ha hazaérek. Mert kell. Mert tényleg hányingerem is van olykor. És tudod, mit? Nem tőled. Nem a múltunktól. És nem attól, ami itt vár engem nap, mint nap. Nem. Attól, hogy hazafelé jövet lefejeződünk. Én legalább is biztos. Az agyam hazafelé már zabálja az infókat. A buszon elkezdem olvasni a napilapomat. Tele van máris negatív hírrel. Ha kinézek az ablakon, ott a fényújságon, hogy tovább csökkent az ipari termelés. És naná, hogy az egész város tele van színesplakátolva csupa jobbnál jobb cuccal, kocsival, házzal, kandallóval és kerti bútorral, és persze high technológiával, amit én a büdös életben nem tudok megvenni. És te se. És lehet, hogy én se, még akkor se, ha telne rá, Ebből. Az afrikai kisgyerekek éhségtől, zagyva kajától felpuffadt hasa miatt. De ez már a beleimet nem érdekli. A beleimnek ugyanis nincsenek elvei. Csak és egyszerűen megkapják hazafelé az infókat, és leállnak. Nem, nem adják fel végleg. Nem, de egy pillanatra megáll bennük az ütő. Pszichoszomatikusan állnak le. S bár nem tudnak gondolkodni, várnak, kivárnak. Mert azt azért érzik, hogy valamit azért csinálni kellene. Védekezni, megelőzni a rosszat Mert mintha létezne már sejtemlékezet is. Vagyis létezett, de nem tudtunk róla, és akkor ők is, a beleim is emlékeznek, ha van, amikor nagyon rossz nekik. Ha például csikarok és fosok, az nem szokott jó lenni. Amikor fájnak a beleim. Például ha vírust szerzek be nekik, vagy túlterhelem őket. Hát tudom én? És hazafelé emlékeznek. Hogy lehet, pocsék lesz újra. Valami rossz lesz. Mert azért nem hülyék. Nem ismerik a válság szót, de az biztos, hogy elkámpicsorodnak tőle. A rossz infóktól elmegy a kedvük a felszívástól és a bélsárkészítéstől. Mert, hogy leállnak, az biztos. Le, mire hazaérek. Csak amíg dolgozom, addig működnek. Bár nem is bombázom őket rossz hírekkel, vagy ha akad is rossz hír, félreteszem. Hogy majd hazafelé elfilózzak rajta. És akkor még a buszablakon se kell kinéznem. Olvasnom se kell, tutira leállnak. Lelassulnak legalább is. Mert leállni nem tudnak. Az a haláluk lenne. Viszont a lassulásuk miatt a gyomromban torlódik a kaja. Pang, amitől hányingerem lesz, mikor rád nézek. És azt mondom, várjál. Várjál előbb minden hírrel, a jóval is várjál, előbb iszom egy colát. Még csak most jöttem meg, mondom, és mondanám azt is, hogy el a kezeket a beleimtől, a gyomromtól. Csak azt nem tudom, kinek mondjam, és kinek a keze van a dologban.

            Én csak azt tudom, hogy az én kötelességem megóvni a beleimet. És azt is tudom, hogy lassúak, lassan reagálnak mindenre. Én már rég hazaértem, de ők még valahogy kívül vannak. Leállásban, vagyis lelassulásban vannak, hótt reménytelenségben vannak, mikor én már az én okos fejemmel itthon. Itthon várnám a híreket, amik alapjában jók, mert családiak, mert rokonokról szólnak, és nem idegenekről legalább. És látod, ezért vagyunk kétfelé véve.

            Ezért most a nagy eszünkkel azt gondoljuk, hogy mindent szabad. Bármit megtehetünk a beleinkkel, azaz magunkkal. Hogy tudunk ide-oda ugrálni, pár másodperc alatt tömérdek infót felvenni. Tudatosan szívni magunkba hazáig mindenféle lehangolót, lassító mérget. Majd futva tenni meg hazáig az utolsó métereket.
            Örömmel a fejünkben, és a gyomrunkban hányingerrel. Mert a beleink lassúak. Lassúak, de élni akarnak. Élni, jobban, igazibb akarással, mint mi. Ha egyszer hagyjuk, hogy szomorúan darvadozzanak odabent, és nem teszünk értük semmit. Idő helyett hashajtót adunk nekik. Pedig dolgoznának ők szívesen, ha hagynánk őket. Ha hagynánk, és meg is óvnánk őket a rossz infóktól, vagy ha legalább nem egyszerre öntenénk beléjük, csak apránként a rosszat. Hogy legyen idejük megemészteni, ahogy nekünk is az kéne.

            Ja, és persze olyan világ, ahol egyben is lehet élni. Örülni teneked hányinger nélkül.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Bosszúpörkölt