Kovács Jolánka
A RÓZSATŐ
Zia az anyjával beszélgetett éppen telefonon, az anyjával, a túlvilágról. De nem ő volt a túlvilágon, hanem az anyja.
– Nem értek a virágokhoz. Nem tanítottál meg erre.
– Engem se tanított meg erre az anyám – mondta az anyja közönyösen.
– Ma viszont kaptam egy tő futórózsát. Csak annyit tudok, hogy karmazsinpiros rózsákat fog majd teremni. Mit csináljak vele?
– Ültesd az ablakod alá. Van olyan ablakod, amelyik a kertre nyílik?
– Van – válaszolta Zia.
– Akkor oda – felelte az anyja, és letette a telefont.
Zia ekkor leült, és csak olvasott, olvasott, rengeteget összeolvasott a futórózsák ültetéséről, metszéséről, öntözéséről, ágaik kötözéséről, töveik fölkupacolásáról ősszel. Közben egyszer kiszaladt a fáskamrába, megnézte a rózsatőt, vajon szabadgyökerű-e. Az volt, nyugtázta örömmel, mint ahogy azt is, hogy április eleje van, koratavasz, ideális időszak az ültetésre. Megint kiszaladt, vizet öntött a vödörbe, amiben a rózsatő állt, hadd ázzon egy ideig. Akkor előkereste az ásót, és nekiállt egy negyven centi mély és ugyanannyi széles gödröt kiásni a kertre néző ablaka alatt.
Ez, valljuk be, nem kis munka. Főleg Zia esetében, hisz amikor a kezébe vette az ásót, még maga sem emlékezett, mikor ásott utoljára. Lemérte a gödör mélységét, szélességét, sőt még rá is adott két-két centit, mert ezek a kínai mérőszalagok nem pontosak ám.
A rózsatő időközben már ráunt a várakozásra. Azt mondta magában: „Úgy tűnik, Zia itt felejtett engem. Mi lesz velem vajon? Igaz, hogy megöntözött, de azóta felém se néz. Hej, manapság senkiben sem lehet bízni.”
De Zia nem felejtette őt ott. Szomjas volt nagyon, mire kiásta a gödröt (mikor készen lett vele, eszébe jutott, hogy négy évvel ezelőtt ásott utoljára gödröt, a diófa alatt, Csimpisznek, a fekete szőrű macskájának, akit széttéptek a szomszéd kutyái), és verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, de elültette a rózsatőt. Az ablak alá, hatvan centire a faltól. Évekig gondozta aztán, locsolgatta-metszegette-trágyázgatta, oszlopot szerzett, dróthálót, azokhoz kötözgette ágait (mert nagyra nőtt a rózsatő, bokrosodott, nyár elejétől egészen késő őszig karmazsinpiros, bársonyos szirmú rózsákkal volt teli, s ez a buja virágözön olyan édes illatot árasztott, hogy az illat a kertre nyíló szobába is beköltözött, sőt, egészen valószínű, hogy magába Ziába is, aki már lassan kezdte hinni, hogy mégis ért a virágokhoz).
Egy verőfényes, májusi reggelen azonban Zia a csótányirtó permetet kapta le a fáskamrában a polcról a levéltetű elleni permet helyett – véletlenül, mert mindkét flakon egyformán sötétzöld színű volt, sőt, az alakjuk és a nagyságuk is megegyezett –, és azzal permetezte le a rózsafát, aminek levelein előző nap vette észre a tetveket. Nagyjából két óra múlva bement ugyan a fáskamrába, a kalapácsért, hogy a szétesett klopfoló nyelét beleüsse a helyére – akkor akadt meg a tekintete a Levéltetvek ellen feliraton. Kirohant, egyenesen a rózsafához, de már késő volt. A rózsalevelek fodrosan, sárgásbarnán, összesodródva pillantottak rá, sőt, szemrehányóan is.
Hej, itt már nem volt mit tenni.
Zia tudta ezt, de azért összeomlott benne a világ. Leroskadt a rózsafa mellé, és azt hitte, két súlyt kell viselnie ezután a mellkasában: a fájdalmat és a bűntudatot.
De tévedett. Mert fogalma sem volt, mennyire bosszúálló lehet egy rózsatő.
És ez a rózsatő az volt.
A csótányméreg ekkor a leveleken, a levélnyeleken, majd a száron keresztül már az egész karógyökér-rendszerbe eljutott, de a gyökerek még eszméletüknél voltak, lehetett velük beszélni.
A rózsatő azonnal kiadta a parancsot a gyökereknek, hogy hatoljanak minél mélyebbre a földbe, szívjanak magukba mérges gázokat, és továbbítsák azokat felfelé, a szárba, a levélnyelekbe, az összesodródott levelekbe. Ej, ez a folyamat eltartott egy ideig, sőt, egészen sötétedésig, de mire Zia lefeküdt kényelmes ágyába és kisírt szemeit lehunyva aludni próbált a kertre néző szobában, a mérges gázok már kékesszürke csíkokban, vidáman kacskaringóztak be a szobába. Ám Zia nem tudott elaludni.
Fölkelt hát, fölkattintotta a villanyt. Enyhe szédülést érzett, és köhögés fogta el, valami irritálta a torkát.
Leült a számítógéphez, kinyitotta. Beírta: Rózsatő ültetése. A köhögés egyre erősödött, már alig kapott levegőt, homályosulni kezdett a látása, de még fel tudta hívni az anyját, a túlvilágról.
Az anyja egyből felvette, dühösen szólt bele a kagylóba:
– Miért hívsz éjfélkor?! Tudod jól, hogy ilyenkor foglalt vagyok. És különben is, nemsokára találkozunk.
Azzal letette.
Ziát légszomj kínozta, torka bedagadt, már az orrán sem kapott levegőt. Még a képernyőre nézett, ahol a hosszú szöveg alján azt írta, zöld betűkkel:
RÓZSAFA MEGVÉDÉSE A LEVÉLTETVEKTŐL
A rózsafa leveleit úgy védhetjük meg permetezés nélkül a levéltetvektől, ha büdöskét, petrezselymet, vagy egyszerűen fokhagymát ültetünk a közelébe.
„Ezt kihagytam” – gondolta még Zia.
Aztán már nem gondolt semmit.
Kovács Jolánka prózája legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
