Juhász Zsuzsanna: Bosszúpörkölt
De ez most a mienk. Nem a tiétek.
A jó hússzagú révülete a lakásnak. Ahogy bárhova megyünk ma, elkísér bennünket az illat. És bármit teszünk, pörköltszagban tesszük, míg fő. Fő a disznó köröm és comb között.
De ma nekünk fő, nem tinektek. Nekünk a két szép, hosszan szelídülő csülök. Mert ti csak főztétek össze-vissza a pörköltet, és nem kérdeztetek soha. Csak árasztottátok kifelé a szagot, csak fájdítottátok a szívemet a sülő hagyma illatával. Mikor nekem menni, mindig csak menni kellett. És nem kérdeztétek, miért és meddig. Nem kérdeztetek, hogy félek-e, félek-e attól, hogy egyszer felbukok. Hogy félem-e a szemtelen, utcai szívhalált. Mert mit érdekel titeket, hogy én ki vagyok. Nektek én csak túlmunka voltam, túlpénz. A megélhetésen túli mesés gazdagság. Az voltam, akit titokban illik irigyelni, de akit lehet és szabad is sarokba szorított patkányként ütni, csípni. Vágni és harapni.
És árasztani felé a pörkölt alá sülő hagyma illatát. A szentet, a békességet adót. Mert a pörköltnek idő kell, idő, ami nekem sose volt. Idő, míg lassan vágya kél a húsnak a családban. Valamiféle ősi, párnapos közös húsigézet. S csak aztán jöhet a kiválasztás és főzés. S idő kell ahhoz is, hogy a vérünkké váljon az állat. A testünk odaadása kell, hosszas, gondolattalan bajmolódás az emésztéssel.
De ma, de estére mi heverünk el a jóllakottság oltárain. Ti meg vigadjatok kedvetekre.
Munkanélküli lettem.
Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:
