Mezei Attila: Névtelenek, 1526 (Regényrészlet)

Az ember éppen olyan földtúró paraszt volt, mint a többiek. Csak abban különbözött tőlük, hogy értett a bőrök kikészítéséhez. Amikor még a faluban laktak, sokszor azon gondolkodott, hogy ha csak ezt csinálná, akkor sem vesznének éhen. A fortélyokat akkor tanulta, amikor pár hónapig az uraság másik birtokán dolgoztak. Minden faluból négyen mentek, naphosszat árkot ástak a magas kőfallal bekerített ormótlan nagy ház körül a földeken, hogy levezessék a túl magasan pangó talajvizet. Állítólag amikor a kúria épült, nem volt ott ilyen posvány, senki sem tudta, hogy mi történt közben. A munkálatok idején már a szállásukon is olyan dohos szag volt, hogy éjjel-nappal tárva-nyitva volt minden.
    Kőhajításnyira volt az övéknél fikarcnyival sem gazdagabb falu utolsó háza. Napközben találtak egy sárgálló gyümölcsökkel teli körtefát, lerázták, pont őt küldték el a többiek a házba, próbálja elcserélni borra. Erősen sántító tímár lakott a portán, figyelmesen nézte a gyümölcsöt, aztán csendesen az orra alá dörgölte, hogy köszöni, de innivalót nem kapnak, mert a fa az övé. Még az apja oltotta, ezért a termés is őt illeti. Nem kezdődött szerencsésen az ismeretség.
   A mester jóformán csak úrféléknek dolgozott, ló, marha és minden négylábú bőrét kikészítette. Annyi volt a munkája, hogy a varga naponta könyörgött neki, fogadjon már segítséget, mert így egyikük sem megy semmire. Ezért a bőrös örült az esténként és vasárnap is megjelenő, eleinte ügyetlennek látszó idegennek, aki a legegyszerűbb műveletbe, a húscafatok letakarításába a vártnál sokkal gyorsabban belejött. Mikorra az árkok elkészültek, már mindenhez konyított keveset. A doh maradt ugyan, de ők hazajöhettek.
   Itthon először az öreg, Cudar nevű kutyája bőrét készítette ki. A felesége, aki nagyon szívére vette az eb kimúlását, azt találta mondani, hogy reméli, hites ura is így jár majd, amikor nemsokára eljön az ő ideje is. Ott lóg majd a bőre egy görbe szögön a szárnyékban. Az uraság és a háznagy úr által hozott bőrök kapcsán nem volt vita, azokat meg kellett csinálni. A Vince apja által mindig sötétben érkező, szarvas, őz, borz gereznák cserzése pedig azért volt ajánlatos, mert a bőrben addig megbúvó vadak húsából tetemes mennyiség vándorolt át a fazékba. A borz sonkánál pedig kevés jobb falat létezik.
   A saját föld persze nem lett kisebb és a robot sem kevesebb, az asszony és a hatból megmaradt három gyerek nem a szomszéddal való tereferélgetéssel vagy cserebogarak madzagon való röpködtetésével töltötte el isten szent napjait.
   A szászi varga, amikor az akindzsik errefelé portyáztak, egyszer másfél napot töltött a vékényi híd alatt. Látta, hogy jönnek, elbújt, azok meg ott vertek tábort. Azóta érthetően retteg és kidülledt szemmel beszélt arról az elátkozott napról, amikor majd visszajön a török, mert nincs erő, ami meggátolhatná ebben. Aztán fogta magát és útra kelt észak felé. A várból már aznap délután üzentek a papnak, hogy a bőrös embert ház várja, közel a biztonságos falakhoz.
   Lovak híján a két tehénre felkerült a járom, a kocsira pedig mindenük. A legnagyobb gyerek, olyan tizenhét éves forma, ott maradt a rejtekben. Majd ha visszaköltöznek a faluba, övé lesz a ház. A pap meg beírta a nagy könyvébe, hogy a cserző vargával kezdődött meg a szétesés.
    A tehenek vontatta szekér utasai pedig Szászig mukkot sem szóltak és többet néztek hátra, mint előre. Három fiatal fegyveres érte utol őket, de nem siettek el mellettük, nem jöttek közelebb. Nem lehetett tudni, hogy Mária kötényében vannak, biztonságban, vagy a halál lépdel mögöttük.

❖

A halál nagyon dús kaszálókat talált mindenfelé akkoriban, de a rét, amin ők ketten lovagoltak, minden szénacsináló álma volt. Magas szálfüvek, de alatta a sűrűje megtartotta az éjszakai harmatot, fél délelőtt vághatta az elszánt, akinek bőrét   nem bántja a nap. Errefelé ritka az olyan. Vaskos, gazdag rend marad utánuk.. Tizenkilenc halott bánta a velük való találkozást a naszádos Radiccsal való kézfogásig.
   Rémült jobbágyból lett, erdőkben bujkáló rablógyilkosok, Török Bálint uraság  háton viselt kardokra ácsingózó pribékjei, Frangepán seregéből szökött, a látszólagos túlerőben bízó horvátok és már a találkozás napján, néhány eltévedt aszab.

❖

Még az ágyi kabátjában volt, de takarót is magára terített, gyapjúharisnyásan odacsoszogott az ablakfülkéhez. A ház népe már jó ideje az udvaron volt, néhányan most indultak a szállások felé, etetni, fejni, ebédhez valót összeszedni. A kapu melletti féltető arra szolgált, hogy ha magas vendégek érkeznek, ne ázzanak a lovaik. Most csak két derest látott bekötve, a futárok megérkezhettek az éjszaka. Rápillantott a várra is, minden reggel derűsen szemlélte, pár száz méterre lakni Zólyom bevehetetlen várától megnyugtató érzés. Minden reggel az étekfogó hozta be az ürmöst, abban a zöld pohárban, ami még Zsigmond idejéből maradt itt. Ilyenkor mindig elmondta, hogy mi lesz ma az ételsor és említést tett az éjszaka történt kisebb eseményekről, ha voltak egyáltalán. Égbekiáltó dolgok miatt a strázsák úgyis felébresztenék. Egyszerű konyhát vezettek, pedig a lehetőségeik megengedték volna a valóban nagyúri ellátást is. Csak a szállás kertjeinek zöldjét, tavuk úri halait, erdeik vadját és saját állataik friss, vagy gondosan feldolgozott húsát használták alapanyagnak. A mai reggeli, igazodva a kívánalomhoz, aranybarnára sült tokaszalonna lesz főtt tojással és sajttal. Juhsajtot nem evett, egyszer látta, hogy mi módon fejik a birkákat és az oktalan állat éppen akkor rondított bele a fejőkébe, a pásztor meg a szutykos mancsával kihalászta a barna gurigákat és egykedvűen folytatta a munkát tovább. Egyébként az étekfogó az utóbbi négy évben kóstolóvá is előlépett, iskarióti Júdásban jobban megbízott, még a történtek ismeretében is, mint a rokonaiban.
   A kifelé tolató főszakács természetesen szóba hozta az éjjel holtfáradtan érkező küldöncöket, akik most is ott alszanak vígan ropogtató lovaik mellett a szénában, pedig az éledező szolgák mellettük jönnek-mennek, ordítoznak. A szakács megbízást kapott, hogy rúgjon bele a darvadozókba és a válaszküldeményt még a reggeli előtt hozassa fel. Még mindig ingben, gatyában volt, amikor az egyik követ megjelent a hosszúkás bőrtokba zárt levéllel. Elcsodálkozott, hogy ilyen igényes bőrmunkára képesek azon az istenátkozta vidéken. Nem is bontotta ki, először evett. Akár jó a hír, akár vészteli, a reggelijét mindenképp érintené, ezt már régen megtanulta.
    Utána azonnal küldöncöket menesztett a városban vagy a környéken lakó familiájához, akik akkor ébredeztek vagy kászálódtak le ilyen-olyan nőikről, miután kihasználták a reggeli kemény pillanatokat. Hamarosan ott ült mindenki, figyelték a ház urát, aki még mindig az ágyi kabátjában feszített és vörösödő fejjel lóbálta a bőrtokból kilógó írást. Felolvasta, csak annyit fűzött hozzá elsőre, hogy ezért a sunyi papért kár volt letolni a gatyát az apjának. Aztán eléjük vetette, hogy melyikük merészkedik le a dunántúli birtokra, életre kelteni azt. Oda, ahová a szultán akkor is visszatérhet, ha csak kicsit is mérgesíti valami. Nem lenne, aki az útjába áll.
   Nem volt tolongás, egyikük felemlegette, hogy most a barátoknál a démonaival küzdő rokonuk, még a balul sikerült csata előtt kinevezett intézőjét kellene aktiválni újra. Valamely másik rokon, miközben a megmaradt szalonnát szemlélte vágyakozva, közbeszólt, hogy ehhez a művelethez alighanem a mindenki által ismert názáreti születésű fiatalember segítségére lenne szükség, aki feltámasztotta a hányatott sorsú bethániai Lázárt.
   Végezetül abban állapodtak meg, hogy újra számba veszik lehetőségeiket, mindenképp várnak az ottani göröngyös helyzet kisimulására, legrosszabb esetben majd a királyhoz fordulnak a birtokaikba való visszahelyezés érdekében. Király mindig lesz, most éppen eggyel több is van a kelleténél!

❖

Előző részlet Mezei Attila regényéből:

Mezei Attila: Névtelenek 1526 (Részlet a regényből)