Juhász Zsuzsanna: Rituálé

Radnótinak

            Megadja a módját, az hétszentség.

            De hát ehhez volt szokva, biztosan. Hogy ideje van és helye van mindennek. Minden emberi tevékenységnek.

            A hányásnak is. Ahogy a vetésnek, aratásnak, disznóölésnek.

            Azért is furi, hogy hány. Mészáros felesége volt, aszerint is választott férjet annak idején. Megkérdezte, hogy mivel foglalkozik a lánykérő, s a válaszra, hogy mészáros, azt vágta rá rögtön, hogy jöhet. Vagyis jöhet a kolbász, hurka, szalonna, ő majd süt tésztát utánra. A hús után, desszertnek.

            Bár ezt a szót biztosan nem ismerte. Viszont mesélte, hogy azért rögtön kijavította magát. Pedig tényleg a sok finom, füstölt húst látta maga előtt és a színhúsokat, de azt mondta, jöhet, jöhet hamar az esküvő. És jöttek gyorsan a gyerekek is, mert a szexet is szerette. A néni is és a bácsi is, anno. És hány gyerek is? Igen, három, egy fiú plusz két lány vagy fordítva, de ilyenkor. Mikor a csodaszép, erős gyerekeiről mesél, olyan mint az itt a piros, hol a piros játékos. Úgy zsonglőrködik a gyerekekkel, úgy, olyan hosszan, de mégis egyikről a másikra ugrálva, mintha nem is három, hanem egy tucat gyereke lenne. Egy szekérderéknyi.

            Biztosan nagyon szerette a kolbász mellett a szexet is. Mert arról is szeret beszélni, bár vagy két nemzedéknyi idő választ el bennünket, én pedig le vagyok strapálva. Én már most szívesebben beszélgetek a kolbászról, mint a szexről. De ő nem, ő mindkettőről még mindig szívesen beszél. Pedig méh előreesése is van, és akkora aranyere, kitüremkedése hátul, mint egy. Vessző. De akkora, hogy én, mikor először láttam, pedig láttam már eleget, akkorát ugrottam hátra guggoltamból.
            Hogy bevertem a fejemet a mosdóba. De tényleg, még a fia is röhögött rajta, hogy farka nőtt. És akkor még az előreesést nem is látta, és nem is fogja tán soha. De én igen, és tényleg olyan, mintha két vesszője volna. Egy kicsi, de vastag, tompafejű és egy hosszúkás. Hát tényleg, mintha két hímtagja lenne odalent, de jó az Isten, mivel már csak ürítésre használ mindent odalent, nem zavarja. Csak nevet rajta ő is. Hát jobb is, hogy mire megöregszünk, Isten elveszi a lenti kedvünket, jöhet bármi deformitás, műtét, kiszögellés vagy behúzódás, fel sem vesszük. Az életért mindent. Minden műtétet és változást elviselünk. Hát tényleg, röhej, hogy saját nemi szerveinket próbáljuk túlélni. No meg végbelünket, mert ugye az is aranyeresedni szokott. Vagy rákosodni a sok erőltetett használattól. Mert ugye aktív korunkban egy gyors ürítés, aztán futás. Futás dolgozni.

            Végül is hány éves is ez a néni? Sose tudom pontosan, mert ő se tudja, de úgy kilencven és száz között lehet. Ő évek óta kilencvenkettőt mond. Ami ugye csoda lenne, hogy felette megállt az idő. De lehet, olykor lehet, hogy megtörténik, mert étkezések után elalszik az asztalnál. És úgy, de úgy alszik, olyan bátran, hátradőlve, arcát mutatva a világnak, hogy szinte kifelé alszik. Nem őt altatja a világ, hanem ő a világot, ha hagyná. De az biztos, hogy ha ránéz az ember ilyenkor, kedve kerekedik elcsendesedni, megpihenni, legalább egy pillanatra.

            Mint mikor a pap kéri a híveket az elcsendesedésre. De most óbégat, fene hangos, betölti a gajdolása az emeletet. Megadja a módját, az biztos. Meg, ahogy mi már jóformán semminek. De ő még akkurátus, ha ágyaz, még befejezésül megsimítja a pokrócot. Így kéne nekünk is, valahogy szépen fejezni be minden munkálkodásunkat. Köríteni előtte, s befejezni a szájnak íze szerint. Az a pár pillanat többlet már igazán nem számítana. De mi nem hogy hányni, enni se tudunk egy kicsit ünnepélyesebben, rituálisan. Kicsit hálásabban, hogy van mit még. Én meg nem is nagyon érek rá, hát csak hallgatom, hol tart a dolog. Fel se megyek hozzá, strapabíró, vagány csaj volt mindig, ezt is megoldja egyedül. Végül is a szülésnél is csak a végén kell pattogni.

            Tud ő egyedül hányni. Széket húzott az étkező közepére, kerített egy akciós műanyag hercig kis vödröt, és abba. És köhög és böfög előtte, mint egy rosszul lebökött coca, de aztán pár pillanatig csend van, amíg ténylegesen hányik.  Vagy hány, nem tudom, melyik a helyes. De ha jól hallom, mindegy,     nekem az, mert ez a bombasztikus, színészkedő, már-már ripacs hányás nem illik bele az elméletembe, sőt kilóg belőle, jóformán éppen most dönti meg.

            Mert múltkor még adminisztrálnom kellett volna éjszaka. Leültem hozzá, és erőltettem a szemem, agyam. De olyan forrósággal kevert, erős hányinger jött rám, hogy abba kellett hagynom, el kellett halasztanom. Pedig akartam, de túl fáradt voltam hozzá. Úgy látszik, ez egy ősi dolog, reakció az erőltetésre, muszájra. Hogy jó, inkább odaadok, visszaadok mindent, csak hagyjatok aludni, hagyjatok békén egy kicsit. Vegyétek a kaját, és etessétek meg vele a kölykeiteket, azoknak pont jó lesz, mert elő van emésztve nekik. Csak hagyjatok. Vagy ha úgy gondoljátok, sokat vettem el a közös fáról, hogy nekem nagyobb a pocim, telébb a bendőm, vegyétek el, ami már nem az enyém. Csak hagyjatok. Hagyjatok utolsó erőmmel elbújni, felmászni valahová a húsevők elől. Mert nekem ma már csak erre van erőm. Nekem már csak ez kell tőletek. A hagyás, hogy biztonságba kerüljek éjszakára. S ez még az üres gyomornál is fontosabb, tudhatjátok. Hogy ne legyen zsákmány belőlünk. Lehet, hogy az anorexiások is csak ennyit akarnak.

            De ez a példány, ez az utódja az ősi embernek, cefetül hangos. Na ja, ő ráér, én nem. Ő megadja a módját ennek is, míg én nem nagyon, semminek. És végül is szeretem, kedvelem, és nem is hív, nem akar lefoglalni, hogy tartsam a fejét. Beletörődően hányik azóta, mióta azt mondtam, káposzta. A toros káposzta lehet a ludas. Ő meg, naná, hogy több húshoz és kevesebb káposztához van szokva. Már hogy a gyomra. És ő még tudja, hogy a toros káposzta lassan, sokáig fő, mert míg dolgozzák fel a disznót, addig fő. Reggeltől estig, és közben a fazékba dobálnak minden másba nem jó húsdarabot. Minden nyesedéket főleg. És belefőzik az előző disznó füstölt, száraz maradékát is. Már ha maradt belőle, szalonnabőr, kolbászvég, ez-az. És azért főzik savanyú káposztával, hogy segítsenek a gyomornak megemészteni.

            Csakhogy ez művi toros káposzta, mert itt disznóölés nem volt, ezért a káposzta is kemény maradt. És sok volt a húshoz képest. Hát jobb azt visszaadni, mert idős gyomor és bél nem bír vele.

            Hát csak gajdoljon kedvére, attól még az elmélet áll. De tényleg, hogy a fenébe kerültem én ide, hogy egyszer csak hányni akarok, és fára mászni a munkatársak, a családom tagjai elől. És nekem ne mondja senki, hogy így működik a stressz, és millió stresszbeteg van, mert ez elég nagy szégyen. Ezért igazán kár volt minden technikai és társadalmi forradalom, ha egy nap csak egy odút akarok, egy sziklarést, egy erős ágat, hogy elbújhassak reggelig az egész ma élő emberiség elől, hogy a puszta életemért könyörögjek.

            Visszaadva mindent, amit kaptam és kapok, a humanitás nevében.

            Mert ezt, most ezt jelenti embernek lenni.

            Hányni a kimerüléstől.

            És reggel, hát reggel a néni nem emlékszik semmire. Megkönnyebbedett pocóval jól kialudta magát. De váltig állítja, ő nem, dehogy hányt. Viszont nagyon éhes, jöhet a reggeli, bármit szívesen megenne. Ilyenkor, tavasszal vasat kap amúgy is, hogy jobb étvágya legyen.

            Én pedig törhetem a fejem, hogy mi ez. Mert az idősek felejtése, hányásfelejtése tényleg a túlélést szolgálta. Meg kellett enniük mindent, amit a fiatalok dobtak nekik este a tűz körül, már ha maradt valami a gyerekek után. Hát tényleg jobb volt, ha felejtették, hogy rossz, ehetetlen, hánytatós kaját dobtak nekik. Másnap muszáj volt nekik újra bízni, különben éhen haltak volna. S ezért lehet, hogy tudat alatt, genetikailag kódoltan felejtett.

            De az is lehet, hogy csalafinta. És csak mondja, hogy nem emlékszik, nehogy diétára fogjam.

            Végül is az ősember öreganyjának csalafintának is kellett lenni, hogy kajához jusson egész nap mozdulatlanul fekve a barlangszutyokban. Gyerekhez kellett hasonlatossá tennie magát, lenni második gyereknek.

            S talán még bosszantónak, piszkálódónak is lenni kellett olykor, vagy nevetésre ingerlőnek, jó bohócnak, hogy a dühös vagy nevetéstől nyíló szájból kipottyanó, kifröccsenő ez-az legalább a szomját oltsa.

            Na jó, nem fogom folyékony pépes étkezésre. Akkor se, hadd egyen rendes kaját. Hadd érezze magát felnőttnek.

            Fogatlanul is, ráncosan is, mint egy újszülött. Aki ugye csak az anyja méhére emlékezhet, semmi másra. A meleg, szűrt fényű, osztatlan tulajdonú barlangra.

            Már ha nem volt ikre.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

Juhász Zsuzsanna: Szívbomba