Az első éjszakám itt, a bús Boroszlóban, / úgy volt, hogy majd csakis teveled lesz: / hogy saját lakásunkban, szép kilátással / az Oderára és az Ostrów Tumskira

A csend lejárt, most kell elengedni / a percmutatót a bádoghajón... / Zörög a bádog s elhajol, / kandúr hívja párját a tetőn.

Emlékszem; / Összeroppant almaízre, / tört fogunknak feszült gerezdre.

süket órán / a csendet / zsebre vágom / hetyként járok

Herendi porcelán példányok sora / öregbíti az államalapító / Szent István király fekete, svéd gránit- / lemezzel burkolt, délceg lovasszobrát

Lábad puha mohában gázol. / Szemedben napfény. / Szívedben mámor.

Útszéli bádogkrisztus ámul, / hajnalban kéken vacog az ajka, / mint aki mindent megbocsátott: / fejét megadón félrehajtja.

Kis fájdalmas tüskék / érinthetelen csomagolásban, / tüzeket emlegetett szép-magányban / olvadnak össze egy akarat alatt.